Uránia - Népszerű tudományos folyóirat 6. (1905)
1905 / 1. szám - Móricz Zsigmond: Csokonai Vitéz Mihály
tétemények elvételére Halasra küldetvén, Pestre rándult fel, hol a klastromi nyűgtől szabadnak érezve magát, időn túl mulatott s tökéletlen számadásai miatt új pert vont magára, mely elől kitérvén, a collegiumból kizáratott.“ Szabatosan így foglalja össze Toldi a Csokonai iskolai pályájának befejezését. Nincs miért menteni a költőt, érteni kell. Tragikai esemény volt ez. S a tragikus hős a közönséges életben mindig oktalan. Nem látja be, milyen ellenállhatatlan erővel került szembe s ha látja is, nem törődik a következményekkel. A sorstól emelt, belső kincseire büszke, külső elismeréstől túlságosan önérzetessé tett fiatal ember, a gyermeki éretlenség s a férfiúi büszkeség határán, a leglázasabb, a legpoétásabb daczczal hívja ki harczra a sorsot. Teljesen függetlenül viseli magát, nem ismeri el annak a közrendnek fontosságát, a mely őt fölemelte, föntartja s egyéniségének függetlenségéért odadobja existentiáját. Szerencsére nagyon fiatal volt és magát az eseményt nem érezte végzetes fontosságúnak életére, így a tragikai bukás sem volt végzetes hatású. Sőt vigasztalgatta magát, hogy megszabadult a társadalomba való beékeltség nyűgétől, most már szabad, független, mint a madár, amely odarepül, ahová akar. De a következmény az lett, aminek lennie kellett. Aki igazi tragikus harczot vívott egyszer, az sohasem fog többet ilyet idézni elő. A nagy csalódás önerejében s az eredményben, megtörték önbizalmát, elvették aczélos szilárdságát, kiölték sorsában való föltétlen hitét. Lelkén a sorssal való nagy összekoccanásban a repedés pattant, ami csak nőtt ezentúl; csak nőtt s elvette bátorságának tiszta csengését; csak nőtt s kiszivárgott rajta reményeinek pezsgő nedűje; csak nőtt s tettereje mindjobban fogyott s lett belőle szenvedő, passiv, tűrő lélek. Sohasem lett többé a sors kegyencze; sohasem lett többet ép a lelke. Az a repedés csak nőtt, csak nőtt, míg végre széthullott a pohár. Csokonaira azért is volt igen nagy hatással a collegiumi megváltás, mert maga tette valósággal nagyszabásúvá a jelenetet. Diákgyűlés előtt szónokolt, sérelmeit fenkölt stylusban mutatva be s ezzel provocálta ki a tanári kar kizáró ítéletét. Úgy távozott el, mint Coriolanus ; ő átkozta el szülőhazáját s most már még százszorta jobban érezte az erkölcsi kötelességet, hogy nagy emberré kell lennie, mert csak akkor volt jussa ilyet tenni. Anyjánál húzódott meg egyelőre s az égő, lelkes küzdelem után a nagy erőfeszítésnek megfelelő nagy csüggedés fogta el. Hátha nem volt jussa arra a föllépésre! Már a tavaszra ígérte a Magyar Hírmondóban közzétett előfizetési hirdetésében négy kötet munkájának megjelenését, de előfizetők nem jöttek s ő nem volt képes rá, hogy csak gondoljon is önerejéből a kiadásra. II.