Uránia - Népszerű tudományos folyóirat 6. (1905)
1905 / 6-8. szám - Istvánffy Gyula: A régi magyarok
maradt népünk lakodalmi szokásaiban, így Somogymegye lengyeltóti járásában jegyváltás előtt előbb egyezséget kötnek s a vőlegény legalább 50 forintot ad nászajándékul menyasszonyának. Sorki-tótfalú, vasmegyei községben a legény anyagi viszonyaihoz mérten 3—4—500 frtot, sőt többet is fizet menyasszonyának „móring“ gyanánt. Gernyeszegen, Maros-Torda megyében, a vőlegénynek pénzzel kell menyasszonyát a nászasszonytól megváltani, a mi alku szerint megy (Ethn. 1895. évf. 50. 1.) Hajdú-Nánáson 20—50 forintig s a tolnamegyei Kölesden 200—700 forintig terjed a vőlegény jegypénze, amit a menyasszonynak ad. Baranya megyében pedig megyeszerte híres a bodonyi leányvásár. Szept. 14 után, a szent kereszt felmagasztalását követő vasárnap szokott a faluban búcsú lenni, melyet az egész megyében csak leányvásárnak neveznek, mert a vidék házasulandó legényeinek legtöbbje e vásáron szemeli ki magának leendő házastársát a mézeskalácsos sátrak között hármasával, négyesével sétáló fehér ruhás, kurtaszoknyás ormánysági vagy a suhogó selyembe öltözött ózdvidéki leányok közül — akiket rendszerint anyjuk vagy keresztanyjuk szokott e vásárra elkísérni. Ha a legénynek megtetszik valamelyik leány, igyekszik vele beszédbe elegyedni s előbb mézeskalácsot vesz neki, majd hozzája szegődik s egész nap vele jár, vele eszik, vele szórakozik s ha látja, hogy a leány sem húzódik tőle, kérőt küld hozzá. (Ethnogr. 1898.) Népünknek az ország különböző vidékein dívó e szokása nem puszta véletlen, hanem a nőszerzés egy hajdan általánosan szokásos módjának máig megmaradt emléke. S az így, akár vétel, akár rablás útján szerzett nőt a magyar ember mindig megbecsülte, jóban, rosszban feles társának tekintette s azért feleségnek nevezte, a ki viszont elismerte férjének a patriarchális családban való elsőbbségét s innen van az, hogy a magyar asszonynak ma is, nem férje, hanem ura van, a kit „kend“-ez és sohasem tegez, míg a férj a feleségét állandóan te-nek szólítja. A többnejűség nálunk soha még szórványosan sem fordult elő, mint pl. a cseheknél, a kiket Methodius még a magyarok honfoglalása előtt a keresztény hitre térített s mégis még azután is nagyon sokan közülök többnejűségben éltek. A magyar megelégedett egy feleséggel és azt meg is becsülte. Volt ugyan rá eset, hogy a hűtlen hitvest megölte, de hogy feleségén könnyen túl adott volna, arra példa nincs, hanem arra igenis, hogy a férj a kardos feleség elől megszökött. Áttérhetünk ezek után őseink foglalkozására. A nők munkaköre a család háztartásának gondozására és vezetésére terjedt ki. Ők sütöttek, főztek, ők fonták a fonalat, ők szőtték a vásznat s ők látták el a férfiakat a hadi foglalkozásnak megfelelő ruhákkal. A kender, szövés tősgyökeres magyar szavaink. A férfiak egy része béke idején a gulyák, nyájak, ménesek felügyeletével volt elfoglalva, más része meg hálót bogozott, íjjat készített, nyilat kovácsolt s vadászattal vagy halászattal foglalkozott. Kis mértékben, már Lebediában a földet is művelték. Bélza, árpa, sarló, arat, őröl szavainkat a töröktől vagy eltörökösödött kozároktól kölcsönöztük. A földmívelést azonban, mint harczias nép, maga nem űzte, hanem azt leginkább rabszolgáira bízta s miután huzamosabb ideig nem igen tartózkodtak egy helyen, nem tételezhető föl, hogy a földet oly mértékben is művelték volna, hogy pl. őszszel vetették volna el a gabonát, hanem annál inkább hihető, hogy főveteményük a gyorsan érő és jól fizető kötes volt. A földmívelés nálunk nagyobb mértékben a kereszténység fölvétele után terjedt el, amit főleg a szlávoktól tanultunk el, legalább arra vall az, hogy a földmívelés körébe vágó szavaink nagy része (osztag, barázda, borona, gereblye, iga, járom, kalász, kasza, rozs, szalma) szláv eredetű. Hiszen rabszolgáik jórészben szlávok voltak, a föld megművelését ezekre bízták s nem a puszta véletlen játéka, hogy szolga és cseléd szavaink a szláv (a szlov.) „sluga“ és „celjadh“ szókból eredtek. S ha elképzeljük, hogy mint hadakozó lovas népnek, mily nagy mennyiségű nyíl- és lándfahegyre, kengyelvasra, lópatkóra volt szüksége, önkéntelenül föl kell tételeznünk, hogy a kovácsmesterség nagyon is elterjedt foglalkozás lehetett közöttük. Miután pedig ruházatukat nem idegen népektől szerezték be, hanem maguk készítették, bizonyára nagy számmal voltak közöttük szűcsök, süveggyártók és csizmakészítők is. Az ötvös, varga, szabó, ács szavaink s a jártó, gyártó szavak összetételei mind őseredetűek. Foglalkoztak nemezgyártással is, amely hasonló lehetett a mai középázsiai török népek nemezgyártásához, melyet nagynevű orientalistánk Vámbéry leírásából ismerünk. E népek a nemezt a tevék és juhok gyapjából készítik, olykép „hogy előbb a fehér gyapjút különválasztják a barnától, majd lóbőrre teregetik s addig csepülik, míg az egyes szálak egymástól külön nem válnak s egyforma magasságú réteget nem képeznek. Ekkor vízzel befecskendezik s két gyékény közé helyezve, addig hengergetik, míg a szőr vagy gyapjú, a benne levő ragadós zsír következtében összeálló szilárd anyaggá lesz. Kézzel való többszörös hengergetés után oly vékonynyá lesz a tekercs, hogy a kakást lábbal kell folytatni. Hat vagy nyolcz nőcseléd fog hozzá s a tekercset egyenlő lépésekkel hengergetve maga előtt, a tánczhoz hasonló mozgást végez. A kirgiz vagy turkomán nők kezeket csípőjükre téve s dalolva, több óra hosszáig folytatják e mulatságot, anélkül, hogy elfáradnának.“ Ilyformán készíthette az ősmagyar is a nemezt (vagy posztót), mert hogy gyártották, arról görög írók értesítenek. Legkedvesebb foglalkozásuk azonban a harcz volt. Régi krónikáink szerint hírnökök jártak körül ilyenkor a nép között, a kik e szavakkal szólították hadba a fegyverfogható népséget : „Isten és a magyar nép szava, hogy kiki pontosan megjelenjen a kijelölt helyen és napon a község tanácsát és parancsát meghallani.“ A harczot megelőző napon lovaikat rendesen béklyóba verve, sátraik közelében tartották. Mert lóhátról harczoltak. Másnap a megharsanó kürtök szavára, lóra pattantak s oldalukon kard, kezük