Uránia - Népszerű tudományos folyóirat 23. (1922)
1922 / 6-12. szám - Szász Károly: Petőfi és a szinpad
F£ folyóiratot a Társaság tagjai Alapította: MOLNÁR VIKTOR Nem tagoknak előfizetési ára évi illetmény fejében kapják. Felelős szerkesztők: egy évre 50 korona. SZÁSZ KÁROLY és MOESZ GUSZTÁV XXIII. évf. 1922. június—december 6—12. szám. URÁNIA NÉPSZERŰ TUDOMÁNYOS FOLYÓIRAT KIADJA AZ URÁNIA MAGYAR TUDOMÁNYOS TÁRSASÁG ,LÓÖFI, SZÁSZ KÁROI könyvtára Petőfi és a színpad. Petőfi — kinek csillagképében mozog most a magyar világ — dicsőségét nem a színpaddal kapcsolatban aratta ugyan, de hányatott élete folyamán sok vonatkozásban volt vele: mint színész, mint drámaíró, mint műfordító, mint kritikus és — már megdicsőülése után, mint drámák hőse. Érdekes megfigyelés, hogy a szellemi élet bajnokai közül sok olyannál is mutatkozik a pálya elején a színészet iránti vonzalom, kiknek tehetsége más irányú. Az önismeretnek ez a tévedése nagyon hasonlatos ahhoz, mikor az igazi színésztehetség nem a maga igazi szerepköréhez húz, hanem például — s ez ezen a téren a legkirívóbb, de leggyakoribb eset — a határozott komikai hivatottsággal bíró színész mindenáron tragikus hősöket akar a színpadon játszani. Hogy a poéták közül sokakat megejt — minden igazi rátermettség nélkül — a színpad varázsa, arra legyen elég csak egy, érdekesen jellemző példára utalni: az Arany Jánoséra. Ha volt valaha költő, akinek nemcsak hogy semmi színjátszóképessége sem volt, de természete, felfogása, erkölcsi érzéke, egész lénye és mivolta szinte tagadása volt annak, ami valakit a színpadra alkalmassá tesz, akkor az Arany János volt, a bátortalan, szégyenlős, zárkózott, filiszter természetű Arany, akit suhanc korában mégis elfogott a festett világ utáni láz s beállt egy csomó kóbor ripacs közé. Igaz, hogy hamar megcsömörlött a komédiásságtól s kiábrándult a színészkedésből. Petőfit, a lobogó lelkű, eleven temperamentumú, az élet zaját kerülni nem is akaró Petőfit már nem lehet csodálni, hogy rajongott a színészetért. Vonzódása a színpad iránt már 11—12 esztendős korában kezdett mutatkozni, mikor az 1834/5. tanévben, a pesti kegyesrendi gimnáziumba járván, gyakran ólálkodott a színház körül. Talán ezzel a hajlammal kapcsolatos álmodozásai miatt kezdett hanyatlani a tanulásban s ezért vitte el aztán szigorú, komoly apja a szórakozásra sok alkalmat nyújtó fővárosi életből a vidék patriarkális csöndjébe, Aszódra. „Itt akartam először színésszé lenni“ — írta később az Úti jegyzetekben, visszaemlékezve arra az időre, mikor mint az aszódi evangélikus gimnáziumban Korén tanár úr tanítványa, addig látogatta a Balogh István és Gaál Mihály vezetése alatt oda vetődött vándorszínészcsapat faggyúgyertyás előadásait, mígnem a színésznők egyikébe — akit akkori divat szerint röviden, a családnév elhallgatásával csak Borcsa leányasszonynak neveztek — kisdiákos lelkesedéssel belebolondult s egyben a színészet utáni vágy is lángra kapott lelkében. A direktor persze az iskolai bizonyítvány felmutatása nélkül szóba sem akart állani a felvételre jelentkező múzsafi-jelölttel, a professzor úr pedig kidobta a bizonyítványát kérő nebulót, egyben megírva az apának a fiú szándékát. Az öreg Petrovics csakhamar meg is jelent Aszódon s a színészi lángolást a nadrágfenéken keresztül, nadrágszíj segítségével igyekezett oltogatni. Mikor pedig felvirradt a diatristák távozásának napja, a bölcs Korén tanár úr bezárta a kis Petrovics-gyereket a szobába, hogy a színésztruppal való megugrás lehetőségét ezzel kizárja. Az ifjú élet e tragikomikus mozzanatára emlékezve írta aztán Petőfi Sándor 1847-ben Első esküm című szép költeményét, mely szerint ő, mint bezárt kisdiák, hiába toporzékolván a padlón és dörömbölvén az ajtón, ünnepélyes esküvel megfogadta, hogy életének főcélja lesz „a zsarnokság ellen küzdeni!“ . .. Aszódi néhány diákéve után 1838-ban Selmecre került tanulónak Petrovics Sándor. Ott is szorgalmasan járta a német színházat, mit tanárai, házigazdájának. " Részeges kamara- 1 A Fejezetek a magyar dráma és színpad történetéből című sorozat rendén az Iroma Színházban tartott szabad előadás. 3*