A Zene 16. (1934-1935)

1934 / 1-2. szám - Pasticcio

17 A Z­E­N­E tottam át a »Találkozás a géniusszal« című könyv olvasása közben. Nem tudtam letenni, annyira érdekes és izgalmas volt.) Legvégül egy szerény megjegyzést akarok kockáztatni. Ludwig Karpath­ meg­tisztel azzal, h­ogy egy cikkemet idézi, melyben arról az érdekes levelezésről szólottam, mely 1897 körül Mahler Gusztáv és dr. Diósy Béla, a kiváló magyar zeneesztétikus között folyt arról, hogy Mahler Gusztávnak újból el kellene foglalnia a budapesti Operaház igazgatói székét. Kezemben voltak azok a levelek, amelyeket Mahler Gusztáv e tárgyban Diósy Bélához intézett. Meg voltak ezek a levelek, bármennyire gondolja Ludwig Karpath, hogy abban az időben, amikor Mahler Gusztáv már a bécsi Operaházzal tárgyalt, talán mégsem levelezett egy pesti barátjával az itteni állás elfoglalása érdekében. De fenn kell tartanom ezt az állításomat. A leveleknek valahol ott kell még lappanganiok Diósy Béla hagyatékában. MOHÁCSI JENŐ DR PASTICCIO Lavotta János, a múlt század elejének egyik legkitűnőbb hegedűse, sok-sok tüzes verbunkos komponistája, nyugtalan vérű izgága természetű ember létére akkor sem változott meg, mikor ötven éves korán túl a mértéktelen életmód okozta bajai nagyon elh­atalmasodtak rajta. Lónyay Gábor, a zemplén megyei művészetkedvelő nagybirtokos mindent elkövetett, hogy a beteg művészt kigyógyítsa betegségéből, de hiába , nem bírt a könnyelmű bohémmel, aki tilalma ellenére boros- és pálinkás üvegekkel rakta tele a matracok alját, betegágya alatt. Lónyay orvosa, Eőry Nagy Gábor elhatározta, hogy leszoktatja az országszerte híres művészt az ivásról. Begyalogolt vele f­állyára, hogy az ottani gyógyszertárban szerezze be számára a szükséges orvosságot. »No Jancsi — mondá az orvos — ha jó leszel, majd el fogod nekem hegedülni honoráriumként a homoródit!« Lavotta mosolyogva intett és bevette az orvosságot. Hirtelen szívéhez kapott és mozdulatlanul terült el a földön, így távozott el a világból 1820 nyarán Lavotta János, korának egyik legkiválóbb magyar zeneköltője.* Vörös Sün (Roter Igei) volt a neve egy kis kocsmának a budai Várban, hol a 18. század második felében vándorszínészek és bábjátékosok rögtönzött darabokkal, énekkel és bábszínházzal szórakoztatták a közönséget. Régi elsárgult levélben olvassuk, hogy a bábjátékokat tihinkóval, dudával, csörgődobbal és egy szál hegedűvel kísér­ték. A kezdetleges figurákat zsinegeken rángatták. Vitéz László volt már akkor is a legkedveltebb figura, de szerepelt a históriákban a Vasorrú bába, az Ördög, a Va­rázsló és a Tündér is. A Vörös Sün helyén ma bérház áll (Iskola­ tér 1. sz.), de ennek kapuja felett ma is ott van a vörös sün, rég elmúlt idők emléke. * Zsebhegedű, táncmesterhegedű (Taschengeige, Pochette) volt a neve egy kis zsebrevágható, keskeny, hosszúkás vonóshangszernek, melyen csak három húrt feszítettek ki. Főként a 17. században terjedt el, de táncleckék kísérésére még a 19. sz. elején is használták. A legrégibb pochette-et a kopenhágai múzeumban őrzik. Nürnbergben készítette Conradus Müller 1520.

Next