A Zene 21. (1939-1940)

1939 / 1. szám - Ottó Ferenc: Remekmű vagy irányított zene? (Válasz Farkas Ferencnek)

13 A ZENE színpadi művének szövegkönyvét, valamint kisebb arányú költeményeit. Lendületes, tiszta tolla tiszteletet érdemel. Mindezek mellett több mint fél évszázadon át alig volt a magyar zenei életnek olyan eseménye, melynek megindításában és eredményei érdekében ne tevékenykedett volna. Buzdított, serkentett és irányított. Nézeteinek, szavá­nak rendkívüli súlya volt. Három évig, 1891-től 1894-ig a m. kir. Operah­áz intendánsa s 43 éven át a Nemzeti Zenede elnöke. Ez a százéves zeneiskola fenn­állásából fél évszázadot az ő áldozatkészségének és ernyedetlen munkálkodásá­nak köszönhet. A köztudatban Zichy Géza gróf és a Nemzeti Zenede egyet jelentett. A Zenedének bőkezűségben két kifogyhatatlan mecénása volt : Liszt Ferenc és Zichy Géza. Száz év alatt ők tettek legtöbbet az intézetért. OTTÓ FERENC: REMEKMŰ VAGY IRÁNYÍTOTT ZENE? (Válasz Farkas Ferencnek) Farkas Ferenc zeneszerző a Magyar Élet júliusi számában hosszabb cikket írt »Remekmű vagy irányított zene« címmel. Cikkében több olyan állítást kockáztat meg, amelyet a cikkíró zeneszerző kortársai elképedéssel olvashattak és magukra nézve sérelmesnek találhattak. Ezekre az állításokra akarunk az alábbiakban válaszolni. Farkas Ferenc a cikk elején fájlalja a magyar indulók hiányát. »Nincs hát magyar zeneszerző, aki magyar szellemű indulókat írna?« — kiált fel. Valóban fontos nemzeti ügyről szól itt lelkes hangon a szerző. Valamikor az osztrák császári ház Haydn-nel íratott »signal«-okat a hadsereg számára! Milyen szépek, »osztrákok« és frissek azok még ma is! Valahogy így kellene ezt ma megoldani nálunk is. Bizonyára akadnának rá megfelelő emberek. A cikk további folyamán Farkas Ferenc a helyzetnek körülbelül megfelelő képet ad Bartók és Kodály nagyszabású munkásságáról , a tanít­ványok szorgalmas munkájáról, akik megteremtik a magyar egyházi zenét, s akik könnyű és használható kórusaikkal megtisztítják az iskolát a selejtes és álhazafias énekkaroktól. Mindezeket a tényeket ismerjük és aláírjuk. Azután váratlan fordulattal mintegy »ex cathedra« kezd el beszélni, s a következőket írja : »Ami pedig számottevőbb fiatal komponistáink működését illeti, csupa véglet, csupa pazarló nagyotakarás, megoldatlan és félbemaradt »remekmű«, másrészt olcsó, megalkuvó, idegen szellemű tucatzene.« H Hogyan szabad egy zeneszerző-kortársnak a vele egyidőben élő s igen komoly törekvésű kollégákról ilyen kategorikus ítéletet mondani? Olyan jól ismeri társainak kész vagy készülő műveit? Vagy eleve, a priori lesújtó véle­ménye van minden nagyobbszabású művészeti törekvésről, amely a magyar katonazenének vagy a szórakoztató zenének a határán kívül esik? Valószínűleg ezt az eleve lekicsinylő véleményt kell a cikkíró legbelső ítéletének tartanunk, mert a cikkét így folytatja : »A művész akkor adja művészete legjavát, és csak akkor alkot remeket, ha megtalálja azt a keretet, melyet művészetével betölteni képes. Bármilyen szép a kitűzött cél : nagyobbszabású kantáta, oratórium, szimfónia, vagy opera , akármennyire is létrehozandó remekmű érdekében történik minden tollvonás, — még mindig nem biztos, hogy csakugyan remekmű születik-e.« Ez is a »számottevőbb« fiatal komponistáknak szól. Mi ez, ha nem lebecsü­lése a »koncepciós« művészi törekvéseknek? Szóval ne írjanak semmi »nagyot«, hanem csak olyan »kisebb« házi-vagy közhasználatra szánt »Gebrauchmusik«-ot

Next