MŰVÉSZETTÖRTÉNETI ÉRTESÍTŐ 11. ÉVFOLYAM (1962)
1962 / 1. sz. - TANULMÁNYOK - D. FEHÉR ZSUZSA: Mai képzőművészetünk néhány problémájáról
Ezek a nézetek tagadják a monumentális műfaj ábrázoló feladatait, helyette csak dekoratív szerepét hangsúlyozzák. Ez a szemlélet alapvetően hibás. Egyetlen rendszer sem mondhat le arról, hogy a fórumot eszméinek hirdetésére s a nagy tömeget érdeklő gondolatok tolmácsolására használja fel, a művészi alkotás segítségével is neveljen, lelkesítsen. Fokozottan áll ez a szocializmusban, amely nem osztályigazságot, de az egész nemzet igazságát hirdeti. Nem dinamikus csataképet kell festeni az egyszerű és higgadt építészeti felületekre, nem dagályos emlékművet kell mintázni a közterekre s nem szirupos hölgyeket, édeskés ámorokat. Ebből épp elég csúfítja városainkat. A szocialista szépségeszmény megfogalmazását várják művészeinktől, a valóság közvetlen vagy szimbolikus ábrázolását. Nem véletlen, hogy a közösségi művészetben merül fel legélesebben a tartalom és forma egységének problémája. A tartalom és forma egysége Sok művészünk munkásságában öncélként jelentkezik a forma, a tartalom második helyre szorult. Ez a fordított, hibás alkotómódszer a képek és szobrok egy részét üres formajátékká degradálja; a kifejezés fogyatékossá, az erőszakoltan formába gyömöszölt tartalom hamissá válik. A dolgozók néha értetlenül állnak a számukra idegen ábrák előtt, a formai elemek indokolatlan önállósága miatt a tartalom elszegényedett. A napjainkban érvényes ún. „széles út" politikája lehetővé teszi a sokirányú stíluspróbálkozást. Az új kifejezőeszközök birtokbavétele fokozatosan közeledik a tartalom szempontjaihoz. Kialakulóban van művészetünk sokszínű új arculata. E nagyarányú megújulás pozitív és negatív tényezői a következők: Megindult az irányzatok szabad versenye. A jóértelmű versengés módot ad az egyéniség kibontakozására s ezen keresztül a meggyőző kifejezésre. Az egyéniség azonban sok esetben egyénieskedéssé fajul, s a művész saját modorosságának ketrecébe igyekszik szorítani a valóságot. Bővült a hagyományok példatára. A haladó örökség körültekintő feldolgozása, értékelése, a kortársak életművének bemutatása, külföldi kiállítások, tanulmányutak s reprodukciók segítségével a művészek széleskörű tájékoztatást kapnak a múlt és a jelen törekvéseiből. A kritikai realisták és a posztimpresszionisták mellé felsorakoztak a konstruktív, kolorista példák is. Sor került a szocialista tendenciájú festészet elemzésére. Derkovits mellé felzárkózott Nagy Balogh, Fényes Adolf, Cserepes István, Ámos Imre, Rippl Rónai és más, fontos mesterek életműve. A Magyar forradalmi művészet, a 19-es plakátok kiállítása, az Alföld festészete, valamint a felszabadulás utáni alkotások jubileumi bemutatása, a ma alkotóművészetének komoly segítséget jelentett. Könyvek, publikációk, ismeretterjesztő előadások hasonló célt szolgálnak. A kortársak életművének bemutatói igazolták, milyen sok érdekes szálból szövődik a ma művészete (Barcsay Jenő, Bernáth Aurél, Márffy Ödön, Domanovszky Endre, Czóbel Béla, Holló László, Borsos Miklós, Medgyessy Ferenc, Kisfaludy Stróbl Zsigmond, Ferenczy Béni és Mikus Sándor kiállításait említjük). A hagyományok feltárásával egyidejűleg a felhasználás módjában jelentkezett az epigonizmus veszélye. Fiatalok sikeresen kiléptek a posztimpresszionizmus bűvköréből, de a vonzóbb új példaképeket is téves módszerrel kezdik utánozni. Az alkotások egy része szolgaian másolja, átértékelés nélkül használja fel a formai hagyományokat. Derkovits kifejezési formái, Munkácsy ábrázolási eszközei világnézetük tolmácsolására szolgáltak. Munkácsynál az együttérzést az elnyomottak iránt, vagy Derkovits esetében a szenvedélyes lázadást kora uralkodóosztálya ellen. A drámai festési mód, vagy a modern térrendezés, az egymásra tolódott motívumok tartalomhordozó funkciót vállaltak. A győztes szocializmus művésze nem veheti át változtatás nélkül csak a formát, a tartalom a kényszerkeretbe nem fér bele. Különösen Derkovits, Dési-Huber s a kortársak közül Domanovszky, Barcsay erős hatásával találkozhatunk. Az új formák keresése közben néha járványszerűen elterjed egy-egy felfogás, divat. Egyre gyakrabban jelentkezik a művekben az elnagyoltság, befejezetlenség, primitív rajz, torzítás, archaizálás, a felület öncélú megmunkálása. A színek önkényes megváltoztatásának a dekoratív formaképzésen belül is csak akkor van létjogosultsága, ha azzal a művész hangsúlyoz, kiemel, a tartalmat húzza alá. A kifejezéstelen, merev arcok, ikonszerű mozdulatlanság a gótika emlékképeit akarja felhasználni, s a felület néha vibráló mélytengeri növényzetre emlékeztet. A művészek egy része azt hiszi, hogy e modoros, külső jegyek segítségével válik modernné. A formai kifejezés e módszerei az ábrázolás gátjává válnak, ha önkényesen, szükségtelenül, a tartalom ellenében alkalmazzák azokat. Burkoltan jelentkezik a szürrealizmus is. A bizarr, mesterkélt, hamis formavilágban a mondanivaló vagy nincs is jelen, vagy alkotás közben elsikkad. Mindezek azt mutatják, hogy néhány művészünk munkásságában világnézeti hibák vannak, és a szocialista humanizmus helyett a dekadencia vette át az irányító szerepet. Egyesek az élmény és a mű közé mesterséges gátakat állítanak. Különösen a paraszt témájú képekben fedezhetünk fel hamis szemléletet vagy a paraszti élet míthoszának újjászületését. A festők körül változik a falu élete, átalakul az emberek gondolkodása, de ők görcsösen ragaszkodnak gyermekkori emlékeikhez, s azon keresztül szűrik át a jelen eseményeit. A múltból áttűnő mozdulat, szín vagy hangulat artisztikus és finom kép festésére adhat ihletést, de átfogó ábrázolást nem biztosít. A hibás szemlélet a részben az egészet nem tudja megmutatni. Leginkább a korlátozott formavilág az oka annak, hogy a ma dolgozó emberének jellegzetessége helyett egy-egy lelkiállapot vagy érzelem adja a kép tartalmát. De az is előfordul, hogy a művészek szinte óvakodnak a lélektani jellemzéstől vagy az alapos, körültekintő, befejezett ábrázolástól. Oktalan félelem ez, az irodalmiság, a lakkozás s az elkínzottság veszélyétől. A dekoratív felfogás, a síkban festés, a szordinós színek sokszor a kép szellemét is megváltoztatják. A legtehetségesebb fiatalok egyes képein (pl. Vecsési, Németh, Szurcsik, Szalay, Somos) az alakok tárgyilagos jellemzése helyett reménytelen, peszszimista hangulat uralkodik. A munka robottá vált. Mások viszont minden művükben a fizikai munka apoteózisát akarják bemutatni. Alakjaik a nehézipar héroszai. Az ilyen képekben álpatétikus lesz a jellemzés, színpadias a beállítás. A vastag festékréteg, az erős kontúrok pedig a tartalmat nem támogatják, külső formai jegyek maradnak, modorossá teszik az egészet (Szabó, Konfár, Tóth László). A szélsőséges, kozmopolita törekvés inkább a legfiatalabbaknál, a főiskolásoknál jelentkezik. A nyugati dekadens művészet bűvöletét keresik. Szemléletük hibáival azonban saját körükön belül maradnak, spleenes világérzésükben, magatartásukban sok a feltűnési, színészkedési vágy. Sok a vita a korszerűség és modernség értelmezése körül is. A művészek egy része szerint a mai közönség nem érti meg az új törekvéseket, mert ismereteiben, szemléletében Munkácsynál megállt. Elfelejtik, hogy a nagy magyar mester életművében az fogja meg az egyszerű embereket, hogy szenvedélyesen kiállt kora problémái mellett, véleménye és állásfoglalása a nagy tömeg érzelmeivel azonos. Ma a képzőművészetben járatlan ember már Derkovits XX. századi, modern formáiban is felfedezi az osztályharcos forradalmi eszméket, a tartalom átütő erejét. A szenvedélyes valóságélmény, a forma és a tartalom összhangja és az a körülmény, hogy koruk leghaladóbb törekvéseit dolgozták fel, hitelessé teszi munkáikat, másokat is megnyer a felvetett gondolat számára. Ez a festői szemlélet a késői korokban is maradandóvá, érthetővé teszi az alkotást. Nem múló divat és modernkedő játék teszi maivá és örökérvényűvé. Korunk leghaladóbb eszméje: a szocializmus, művészi megfogalmazása, meggyőző ábrázolása, a formával együtt ható tartalom egyben a korszerűség, modernség biztosítéka is. A felszabadulás utáni művészetben a tipikusság, a pozitív hős és a sematizmus problémája csaknem mindig egymáshoz kapcsolódva jelentkezett. Ma inkább nem beszélünk róla és hajlamosak vagyunk a korábbi helytelen értelmezés miatt lemondani ilyen irányú igényünkről. Való igaz, hogy a sematizmus jegyében sok hamis ábra-