MŰVÉSZETTÖRTÉNETI ÉRTESÍTŐ 16. ÉVFOLYAM (1967)
1967 / 2. sz. - KUTATÁS - HORVÁTH BÉLA: Weiner Leó arcképe Berény Róberttől
WEINER EEÖ ARCKÉPE BERÊNY RÖBERTTÖE Berény Róberttől kevés arckép maradt ránk, s ennek nem annyira az az oka, hogy az idő alaposan megtizedelte műveit, mint inkább az, hogy tulajdonképpen kevés arcképet alkotott, különösen pályájának első felében, a portréfestés olyan terület lévén számára, melyre valami oknál fogva vajmi ritkán merészkedett, s jobbára ekkor is inkább az önarckép körére korlátozta működését. Mintegy tucatnyira tehető azoknak az arcképeknek a száma, melyekkel 1906-tól 1919-ig kiállításokon szerepelt, tehát körülbelül egytizedére ekkori művészi termésének, ami azért is nehezen érthető, mert hisz éppen ez az időszak volt az, amikor — elsősorban a freudi lélekelemzés hatására, de nem tudni, milyen belső indítékoktól vezettetve — sokat bajlódott pszichológiai problémákkal, a freudizmusra vonatkozó ismereteit részben s főként Ferenczy Sándortól, részben Czigány Dezsőtől szerezve, kikkel szoros, baráti kapcsolatban állt és sűrűn érintkezett. Ilyenformán — már csak emiatt is — érdeklődésünkre fokozottabban tarthat számot az a néhány arckép, mely ebből az időből ránk maradt, így Weiner Leó arcképe, mely a művész jelzése szerint 1911-ben készült. Weiner huszonhat éves volt, amikor alakját két évvel fiatalabb barátja megörökítette, ekkor már neves muzsikus, tanár és komponista, kinek nevét külföldön is kezdték megismerni. Gyermekkorában került először kapcsolatba a festővel, kinek szülei lakásán gyakran rendeztek házi kamarazene esteket. A barátság további történetére vonatkozóan csak meglehetősen kevés adattal rendelkezünk. Amit erre vonatkozóan eddig publikáltak az az, hogy Berény, kinek zene iránti érdeklődése már egészen korán megnyilvánult, s élete végéig megmaradt — akárcsak Czigányé —, technikailag jól fejlett hegedűs volt, aki Weiner Leó és mások társaságában a tízes évek elején gyakran vett részt kamarazene esteken. Állítólag nagyszerűen zongorázott is, s maga is komponált, de hogy ekkor-e, azaz a „Nyolcak" idején, avagy csak később, a forrásból nem derül ki. Tudjuk, hogy a zene később — emigrációjában — ismét rendkívül intenzíven foglalkoztatta, egy vonósnégyesét pedig elő is adták Berlinben 1922-ben a November Gruppé zeneest jén. Egyik forrásunk szerint e vonósnégyesről maga Bartók is elismeréssel nyilatkozott. Berény még a „Nyolcak" idején az 1911-ben megalakult Új Magyar Zenei Egyesület hangversenyéről kritikát írt a Nyugatba,s ugyancsak itt jelent meg igen elismerő és ragaszkodó hangú méltatása Bartók Béláról 1911-ben. Ezek az adatok arra mutatnak, hogy Berény minden bizonnyal a zenén keresztül került ismét kapcsolatba Weiner Leóval. Egy szóbeli közlés eme feltételezésünket csak megerősíteni látszik. E szerint Berény Róbert, kit a zenében sem elégített ki a reprodukálás, alkotó ösztöneit zenében is ki akarván élni, komponálni szeretett volna. Ennek szabályait, fortélyait elsajátítandó járt komponálást tanulni Weiner Leóhoz, aki 1908-tól tanított a Zeneművészeti Főiskolán, előbb elméleti tárgyakat, zeneelméletet és zeneszerzést, utóbb gyakorlati tárgyakat is: kamarazenét és fúvós együttest. Egyébként 1906-ban végezte el a főiskolát, ahol — miként Bartók és Kodály — ő is Koessler tanítványa volt, e munkakövetelő, alapos és nyugati műveltségű német mesteré, ki megkülönböztető szeretettel és elismeréssel adózott feltűnő és sokat ígérő tehetségének. Weiner már mint növendék feltűnt. Első fellépése — a zeneakadémia növendékeinek vizsgahangversenyén — diadalmas siker volt. A közönség egyértelmű lelkesedése, a kritika rajongó elragadtatása a várva várt magyar szimfonikust üdvözölte személyében. Reményteljes indulás után rövidesen elnyerte a „Ferenc József" díjat, majd Németországban és Párizsban folytatott kiegészítő tanulmányokat, hogy aztán hazatérve elfoglalja állását és mint pedagógus is rendkívüli eredményeket érjen el.10 Weiner művészete, miként Berényé is, a nyugati kultúrából kiindulva járta meg a fejlődés útját, csakhogy míg Berény — két korai, egyik erősen Rembrandtos, másik erősen Munkácsys ízű önarcképét leszámítva — szinte kizárólagosan a legújabb francia, osztrák és német művészet hatása alatt alakította Weineréhez képest kevésbé egyéninek tűnő és stílusban sem egységes művészetét (bizonyos később is megnyilvánuló Munkácsy hatásról még szó lesz), addig Weiner teljesen egyéni stílusa a klasszikusok, elsősorban Bach és Mozart költészetén nevelődött, mellettük sokat okulva Mendelssohn, Bizet és Brahms muzsikáján.11 rajtuk keresztül jutva el a modern zene, mindenekelőtt Debussy megértéséhez, mivel hangzásban — például Farsang című humoreszkjében — rokonnak is mutatkozik.12 E lényeges különbség ellenére, mely Berény és Weiner művészete között fennáll, a nyugati kultúrából való kiindulás mellett természetesen egy sor más hasonlóság is fellelhető, így például az építkezésben, melyre mindkét művésznél a teljes kiegyensúlyozottságra való törekvés jellemző. A muzsikusnak ez sikerül is valahányszor. Az ő költészete — feltétlen ura lévén eszközeinek és kifejezőerőinek — teljesen kiegyensúlyozott, minden szélsőségtől, próbálkozástól mentes, miképp emberi attitűdje is kiegyensúlyozott. Lírai és szemlélődő lénye tiszta és nyugodt érzésekben, bátran kimondható, őszinte vallomásokban nyilatkozik meg, műveiből oly nyugalmat árasztva, amilyent csak Bach és Mozart éltek meg enynyire művészetükben.13 Nem így Berény. Az ő képeinek kiegyensúlyozottsága többnyire formális, külsőséges s nagyon is magán viseli a próbálkozás bélyegét. A nagy egységek egyensúlyának megteremtése nála mindig erőszakosan, a részletek deformálása útján jön létre. A művészi elképzelés — mert ismeretei s eszközei még nem elégségesek, s talán mert emberi attitűdje sem eléggé kiegyensúlyozott — a részletekben nem tud természetes vagy természetesnek ható formamegoldásokkal párosulni. A nagy formák szintetizálódását és a kis formák differenciálódását, mely a muzsika fejlődését jellemzi, s melynek elvét Weiner Leó is képviseli,14 a Cézanne nyomán kialakuló összegező törekvések hatása alatt Berény csak a nagy formák szintetizálódásában tudja követni, ám azokban a modulációkban, melyekre a festészetben a példát éppen Cézanne szolgáltatta a részletek hallatlan gazdag és finom megjelenítésével, már nem. E tény hangsúlyozása egyébként rendkívül fontos annak a kérdésnek a megítélésénél is, hogy Berény tulajdonképpen mit és mennyit is értett meg a Cézanne-i problémákból, s hogy abban, amit eddig közvetlen Cézanne-hoz való