MŰVÉSZETTÖRTÉNETI ÉRTESÍTŐ 16. ÉVFOLYAM (1967)

1967 / 2. sz. - KUTATÁS - SZÍJ REZSŐ: A Kner nyomda és kiadó könyvművészeti törekvései

A KNER-NYOMDA ÉS KIADÓ KÖNYVMŰVÉSZETI TÖREKVÉSEI 1. A Kner-nyomda és kiadó munkájának helyes értéke­lésénél nem hagyhatjuk figyelmen kívül azokat a könyv­művészeti törekvéseket, amelyeket Kner Izidor mellett fia, Kner Imre ritka stílusérzékkel és rendkívüli igényes­séggel képviselt. Ennek megvizsgálása nélkül a vállalat jelentőségét hazai és egyetemes szempontból nem lát­hatjuk világosan. Kiindulásul vissza kell pillantanunk a XIX. századra, különösen a századforduló törekvéseire. A stílus érdekel bennünket, tehát sajátosan művészi, művészettörténeti kérdés, mert hiszen a betű mint grafikai alkotás, azután a művészi könyv mint iparművészeti termék rendsze­rint híven követi az egyes korok művészeti stílusát. Ezt Kner Imre tisztán látta s ebből fakadt az egyes mű­vészeti ágak iránti megbecsülése. A stílustörténet át­tekintését bizonyos értelemben maga Kner Imre te­szi könnyűvé számunkra, mert a kérdéssel több cikkben és tanulmányban foglalkozott, amelyek 1957-ben ,,A könyv művészete" című posztumusz kötetben jelentek meg. Kner Imre kereste az új „korszellemnek" megfelelő új kifejezési formákat. Amikor írásaiban „korszellemről" beszél, az uralkodó szellemtörténet divatos kifejezését használja anélkül, hogy akár ő, akár az irányzat képvi­selői meg tudták volna pontosan határozni, mit is érte­nek rajta. A stílus minden korra jellemző, azaz minden kornak megvan a maga sajátos kifejezési formája, kivéve a mi korunkat, ide számítva a XIX. századot is. Kner Imre szerint a probléma éppen az, hogy az egykor egységes stílus a művészetek minden ágában, így a könyvművé­szet, a tipográfia területén is felbomlott. Korunkra éppen az a jellemző, hogy a szó hagyományos értelmében nincs egységes stílusa. A stílus egységének széthullása sehol sem járt olyan végzetes következményekkel, mint a könyv­művészetben és az építészetben, mert e két területen egyetlen elem helytelen érvényesülése már megfoszthatja az alkotást művészi értékétől. A stílusbomlás a tipográ­fiában is hanyatlással járt, ennek következtében a betű, a papír, az illusztráció, a kötés stb. egymástól egyre inkább függetlenítette magát, mert a nyomdász — külön­böző tényezők hatására — s nem utolsósorban „tudat­lansága" miatt, mondja Kner Imre, elvesztette hatalmát saját anyaga, tehát a könyvet alkotó elemek, eszközök s ezek egymáshoz való viszonya, röviden a könyv stílus­elemei fölött. Riasztóan zagyva és tarka címlapok, ri­kítóan ható illusztrációk, építészeti és növényi jellegű díszítőelemek keveredtek egymással, valamennyi önma­gát hangsúlyozva, a többi alkotóelem érdekeire való tekintet nélkül. Vékonymetszésű és vastag betűk válto­gatták egymást, betű és illusztráció között nem volt semmi stílusbeli kapcsolat. Finom betűk mellett széles­fol­ú linóleum- és fametszetek kiáltották világgá közna­piságukat. Értelmetlen ornamensek tömegével, súlyos cirádákkal roskasztották a könyvoldalakat és a címla­pokat. Különféle típusú betűk egyvelege árasztotta el, mert a nyomdász azt hitte, annál „művészibbet" alkot, minél többféle típusból szedi a címlapot.­ Knerék fellépésekor már sokan érezték a helyzet tart­hatatlanságát, s már olyanok is akadtak, akik az eklek­ticizmust felváltó szecesszióval sem voltak megelégedve. Ez utóbbinak számottevő művészi emlékei találhatók Magyarországon is, s ha egyesek szigorúan ítélik is meg, mégis, ami benne érték, mert maradandó szépség, az érdemes a megbecsülésre.­ Szerintünk a szecessziónak, h­a nem is magyar jelenség, mégis megvan a maga egyéni hangja s ennek révén sajátos jelentősége is. Maga a puszta tény, hogy valami újszerűt akart teremteni, oly korban, amikor a régi uralkodó stílus, az eklekticizmus, a mün­cheni akadémizmus teljes zsákutcába vezetett, már ez maga is tiszteletet ébreszt abban, aki tisztában van azzal, mit jelent forradalmi módon új utakat keresni a mű­vészetben. Sok minden bizonyult tévedésnek ebből a kísérletből, de két érdeme ma is vitathatatlan: mert szakítani a régen halott, de még uralkodó eklekticizmus­sal, minden kifulladt historizáló irányzattal és — még ha maga rövid életűnek bizonyult is — utat készített annak a modern irányzatnak, amely a legtisztább alkotásokat egyrészt a zenében produkálta — nálunk Bartók, Ko­dály és az utánuk jövő nemzedék — másrészt az iroda­lom — Móricz Zsigmond, Tamási Áron, Erdélyi József, József Attila, Weöres Sándor, hogy csak néhány nevet említsek. Az építészetben már nem ily egyszerű a kérdés, mert hiszen Lechner Ödön és kortársai: Toroczkai-Wigand Ede, Kós Károly és társai sokkal problematikusabbak, mint mondjuk a festészetben Rippl-Rónai idevágó kor­szakával. A gödöllői festőiskola, Körösfői-Kriesch Ala­dár, Nagy Sándor sem hagyható figyelmen kívül. De a szecessziónak még azok is adósai, akik később megtagad­ták — ez áll az iparművészekre, közelebbről a könyvmű­szekre is. Kner Imre éppúgy sok mindent köszönhet neki, ahogy nincs mit tagadni azt, hogy pl. Rodin, Meunier, Rippl-Rónai is alkotott néhány remekmű­vet ebben a felfogásban. A fejlődés rendje, hogy egyszer minden stílus átalakul. Ha a történelem ítélőszéke idővel sok mindent kihullajt is a rostán, ami fennmarad , az érték, mégha egy reménytelenül nagy kísérlet szülötte is. A szecesszió a magyar iparművészetben, közelebbről a könyvművészet terén is sok szépet alkotott s hogy ját­szott a díszítőelemekkel, ez önmagában nem feltétlenül kárhoztatandó, ha mértékkel, jóízléssel tette. A művészet az alkotófantázia játéka, még ha több is ennél. Mert in­kább több, mint kevesebb, s miért szép az a puritán, dísz nélküli könyv, amelyben­­ a művészi alkotó fan­tázia semmilyen játékával sem találkozunk ? Ez a kérdés már most előtolakszik, noha később kell rá válaszolnunk. Annyit azonban máris kijelenthetünk, hogy napjainkban könnyebb meglátnunk a szecesszió értékeit, amikor a rá visszahatásként jelentkező neoklasszicizmus után egy újfajta szecesszió finom jeleivel az iparművészet minden területén találkozhatunk, a puritanizmus jelenlétével egyidejűleg, így egyebek közt újabb könyvművészetünk­ben is. Azzal nem lehet kibújni a tárgyilagosság kötelezett­sége elől, de az elismerés alól sem, hogy ami java alkotás a szecessziós mesterek munkásságában található, azo­kat kiemeljük e stílus területéről s más irányzatoknak adományozzuk. Szecesszió­s szakítás a historizáló irány- 102

Next