MŰVÉSZETTÖRTÉNETI ÉRTESÍTŐ 19. ÉVFOLYAM (1970)
1970 / 1. sz. - TANULMÁNYOK - ZOLNAY LÁSZLÓ: Városépítés, város-szépítés Budán
fűvel — ha ugyan nem sóval — való behintése azért is káros, mert a palota és a város kellemetlenül éles szintkülönbségét amelyet a beépítés leplezett — bemutatja. De káros azért is, mert immár egyszer s mindenkorra szétfoszlatja azt az ábrándot, városesztétikai igényt, hogy az itteni XIII—XIV. századi városzárófal s a Palotai (vagy Kelenföldi) kapu, valamint az itteni Szent Zsigmond-templom gótikus romjai mellett, egyetlen térségben, mint szabadtéri városmúzeumban, Budának a gótikától az eklektikáig terjedő valamennyi építészeti stílusemlékét bemutathatóvá tegyük. Itt, a Szent György téren ugyanis, az említett gótikus romok mellett, együtt volt a budai barokk (királyi istállók és a József-palota testébe rejtett hajdani Telekipalota), a copf (Várszínház), a klasszicizmus (Sándor palota), az eklektika (Honvédelmi Minisztérium) s a Hauszmann-féle neobarokk (Királyi palota északi szárnya). „Egyszer s mindenkorra" — mondottam feljebb, némi keserűséggel. Nos, ez Buda esetében így van, még akkor is, ha az „egyszer s mindenkorra" kifejezést a költészet hitelesebben használja, mint a történetírás ! De itt talán mégis találó ! Hiszen bizonyos régiségek, építészeti emlékek megmentésének huszonnegyedik órájában vagyunk — s abban van egész világkorszakunk is ! Csakúgy, mint eltűnő népszokásokéval, néprajzi tárgyakéval ! De világszerte is utolsó évtizedeiben vagyunk a hagyományos építés anyagi arzenáljának, a hagyományos technológiáknak ! Hányszor ötlött eszembe, amikor a budai palota vagy a Mátyás-templom neobarokkjának vagy neogótikájának kőfaragóit nézegettem: — ezek az utolsó nagy kőfaragó munkák az országban ! Két-három évtized múlva, a XXI. század fordulójára, már legfeljebb sírköveket, köztéri szobrokat faragcsálnak kőből ! És a kőfaragó szerszámok ugyanúgy múzeumi polcokra vándorolnak — mert kihal a kőfaragás —, mint ahogyan eltűnt a cifraszűr, a duda, a mézeskalács-huszár, a szenes vasaló s az olajütő. De építészetünknek minden hagyományos anyaga is eltűnik s vele annak egész elavult technológiája ! Elsősorban a kő. Az a kő, amely a kőházzal a barlangból előbújó trogloditát immár öt-tízezer esztendeje úgy veszi körül, mintha azt a hajdani lakóbarlang negatívjából, mint darabformából öntötték volna ki. De eltűnik az ötvenezer esztendeje használt fa is, meg a paticsból finomult tégla s a sok évezredes cserép. Eszerint pár évtized múlva már legfeljebb életnagyságú maketteket építhetünk, antikizáló épületkulisszákat, ott, ahol ma eredeti emlékeket — műemlékvédelmi jogszabályaink nagyobb dicsőségére -szemünk láttára, hatósági segédlettel semmisítenek meg. S ezt a komor sajnálkozást, helyrehozhatatlanul s egyszer s mindenkorra tönkretett értékek láttán, nem csökkenti a rekonstruált budai palota látványa sem ! A budai városkép melankolikus monotóniáját csak fokozza a királyi palota újonnan kialakított épületfüzére, annak szélrajza. Lesoványított kupolája, ahelyett, hogy optikailag összekapcsolná, inkább szétrebbenti a tőle északra és délre eső blokkokat. Ezeket két-három szintes tetőzetüktől, lizéniáiktól, saroktornyaiktól, saroktoronyimitációiktól is megfosztották. Barokk testen klasszicista kupola! Pest felől nézve e 304 méter hosszú dunai homlokzatnak tagolatlan, gyötrelmes horizontálisát, valahogyan a III. Károly kori déli tömbnek laktanyaszerű funkciója jut eszünkbe. III. Károlynak e Blockhausa valóban félig erődnek készült, hiszen építése kezdetén a török még a Délvidéken volt. A Várnak e katonás, város vigyázó szerepét a szabadságharc után a Gellérthegynek e célra emelt Citadellája vette át, s így Ybl- Hauszmann-nak már nem kellett tekintettel lennie a rezolut főváros ellen alkalmazható taktika szempontjaira. Ha a horizontálisok és vertikálisok összhangját tartanánk az építőművészet egyik zsinórmértékének, ez a horizontalitásba elfolyó palota-komplexus bizony nem ütné meg az építőmesteri mércét sem. (Afféle apróbb technikai hibákról kár is szót ejteni, mint például, hogy a helyreállítás észak, a Várnegyed felől elfelejtett főkaput nyitni Budapest legnagyobb házán, a palotán. Fájó hiány az is, hogy a kupola-térséghez kelet felől vezető kétkarú lépcső megújítását elmulasztották. Hauszmann ugyanis pontosan ezzel a lépcsővel egyenlítette ki azt a kellemetlen főhomlokzati bemélyedést, amely — a korábbi Mária Terézia-épület miatt — a palota északi és déli szárnya közt adódott.) Mindez annak a két, újabb keletű honi példaszállak mélységes igazát idézi: nekünk ez van, ezt kell szeretnünk ! Avagy : — ami nincs, nem hiányzik ! Mindezek a dolgok azt mutatják: 111a már valóban csak szórt mozaikokban csillan fel a Várnegyed hajdani gótikája. Helyenkint — mint példul a régi királyi kúria vagy az 1461-ben épített kéthajós zsinagóga esetében — azt is visszatemetjük, amink megvan. Másutt a meglevőt bontjuk. Magának a Várnak mai összképe így, akár közelről, akár távolabbról szemléljük egy — némely gótikus, neogótikus elemekkel elegyes — rontva-javított barokk, neobarokk, eklektikus városképet nyújt. Amíg tehát a második világháború után a régészet és a műemlékvédelem — mérhetetlen gonddal és munkával — a gótikus Budának pompás épület-miniatúráit tárta fel, maga a szerkezeti és városesztétikai összegezés, a végleges vite, az összkép nem jobb — ha nem is rosszabb — a századfordulóra kialakított látványnál. Zolnay László jo. Középkori sarok-armatúra az ún. Alabárdos házon