MŰVÉSZETTÖRTÉNETI ÉRTESÍTŐ 24. ÉVFOLYAM (1975)

1975 / 1. sz. - TANULMÁNYOK - MEZEI OTTÓ: Az Orsz. M. Kir. Iparművészeti Iskola (1880-1944) oktatási rendszere és forrásai

folyamatának láttatására helyezte a hangsúlyt, hogy ez­által biztosítsa az egésszel való szerves és folyamatos kapcsolatot. Kaesz Gyulát ugyancsak tervezői és peda­gógiai munkája vezeti el a mérnök és az iparművész azonos feladatkörének elfogadásához. Ezért tekinti mind­két tevékenység eredményének „a végletes leegyszerű­södést, a rideg őszinteséget, az anyag szeretetét és érvény­re juttatását, a szerves ornamentika és más romantikus eszközök mellőzését". Az Iparművészeti Iskola egyoldalú oktatási rendsze­rének válságát, a jövőre tekintve, ezekben az években Háy Gyula fogalmazza meg. Bár tisztában van ipari fejlő­désünk hiányosságaival és a tervezői gárda egzisztenciális bizonytalanságával, a jövő útját világosan látja: ,,Nem szolgálhatja másképp az iparművészet jövőjét az iskola, csak ha felhagy azzal, hogy »kézi munkák« és »pièce unique«-ek készítésére tanítja növendékeit, és áttér a közvetlen ipari felhasználhatóság, a nagyipari reprodu­kálhatóság, a tömeggyártás céljaira való terveztetésre." Ebben a vonatkozásban az építész és az iparművész azo­nos szellemben dolgozik: „Ahogy a korszerű építészet foko­zott mérnöki gondolkodást kíván az építésztől, úgy a kor­szerű, a szó új értelmében vett iparművészet is tökéletes technikai képzettségű művészeket fog követelni." Az­ iskola Bauhaus-jellegű átszervezésének terve csak 1946-ban, Kozma Lajos igazgatósága alatt merül fel. Ekkor kerül az iskolához, bár rövid időre, Gadányi Jenő, Korniss Dezső, Kállai Ernő stb. A Bauhaus feloszlatása után, 1934-ben Walter Gropius több oldalról érkező meghívásra Budapestre látogat, és a Magyar Mérnök- és Építész­egyletben Az új építészet mérlege címmel nagyhatású előadást tart, amelyet a Tér és Forma a bauhausos Molnár Farkas fordításában leközöl. A lap a következő év elején az egyik legnevesebb Bauhaus-tanítványnak és tanárnak, a magyar Breuer Marcelnek a svájci Werkbund előtt tartott előadását ismer­teti. Breuer nemcsak az új építészeti mozgalom ismerteté­sét adja, kitér arra a szerepre is, amelyet a népművé­szet ebben a mozgalomban játszott: a népművészetben „az elemek és formák személytelen jellegét", valamint a „tipikusra, a divattalanra és a szükségszerűen fejlesz­tettre való törekvést" értékeli. Az iskola ezekben az években, Helbing Ferenc alatt egyre súlyosbodó anyagi nehézségekkel küszködött. Az 1930/31-es tanév végével megszűnnek az esti tanfolya­mok és a háború előtti években rendszeresített, majd a húszas években felelevenített külföldi tanulmányi ki­rándulások. Az igazgató­­tanács helyett ismét az egysze­mélyes igazgató veszi át az iskola vezetését, s Helbing Ferenc megbízást kap, hogy „az új idők követelményei­vel számoló" új szervezeti szabályzatot dolgozzon ki. A szabályzat el is készül, de jóváhagyásra nem kerül, s az iskola éveken át jóváhagyott szervezeti szabályzat nélkül működik. Évi költségvetése alig harmadrésze a háború előtti utolsó békeévinek, „a nyersanyagokra, gépekre, szerszámokra, kivitelezési eljárásokra. . . múlhatatlanul szükséges összegeket maguk a növendékek teremtik elő", a könyvtári anyag felfrissítésére, új beszerzésekre éve­ken át nincs lehetőség. Helbing Ferenc 1934-ben Az iparművészet és az ipar­művészeti oktatás jövőjéről címmel fejti ki álláspontját mindazzal a kérdéssel és reformjavaslattal kapcsolatosan, amely az utóbbi évek során a sajtóban napvilágot látott. Nem híve a közelmúlt „túlzásba vitt díszítési hajlamá­nak", elismeri, hogy „az ékítménytől való idegenkedés nemcsak a külső építkezésben mutatkozik, hanem épp, úgy a belső kiképzéseknél, a lakásberendezésnél és az ipar­művészet minden egyéb megnyilatkozásaiban". A „cél­szerű és józan forma" igényét ennek ellenére fenntartás­sal fogadja, hangoztatja, hogy az iskolának olyan szak­embereket kell nevelni, akik mind a kézműiparban, mind a gyáriparban, sőt az iparoktatásban is megállják helyü­ket. A „modern képzőművészet" helyzetét, általában a „staffelei-festés" jövőjét kilátástalannak tartja, és — felelevenítve a korábbi elméletet — az iparművészet re­neszánszát jósolja. A következő évben a Képzőművészeti Főiskola év­könyvében megjelenik Réti István tanulmánya A mű­vészetek rendje és rokonsága címmel. Eszerint az iparmű­vészet, mivel gyakorlati funkciót tölt be, „elveszti magas szellemi rangját és idegen célok cselédjévé válik". Helbing 1936-ban korábbi gondolatát folytatva és Réti írására válaszolva — hivatkozással a berlini Képzőművészeti Akadémiára — „a kor kívánalmaihoz alkalmazott egy­séges művészeti nevelési rendszer" mellett száll síkra, amelynek lényegét „a mesterségbeli kiképzés és tudás képezné". A terv megvalósításra nem kerül, Helbing az iskolát ért támadásokra (képzőművészeti irányú nevelés, mesterségbeli tudás hiánya, iparművész tanárok csekély száma, az eredmények látszat-jellege) a Magyar Iparmű­vészet hasábjain válaszol. A következő tanévtől Szablya-Frischauf Ferenc festőművész és formatervező, a lakás­művészeti tervezések tanára veszi át az iskola vezeté­sét. Az oktatásra vonatkozó főbb elveit 1938-ban fejti ki. Legfontosabb feladatként a „formák egyszerűsítésére" való törekvést jelöli meg: „A hangsúlyt a szerkezeti fő­formák megéreztetésére helyezzük, a használati és esztéti­kai szempontok egyidejű szemmel tartása mellett. A rendel­tetéssel ellenkező mindennemű szerkezet és díszítés elve­tendő". Hangsúlyozza a gazdaságosság és az anyagszerű­ség fontosságát, a „magyar jelleg" biztosítására a nép­művészeti motívumok alkalmazását javasolja. Győrffy István az új néprajztudomány oldaláról szól hozzá a kér­déshez (1939). Az iskola utóbbi törekvésében, a korábbi éveket is figyelembe véve, mindössze „egyéni művészke­dést" lát: „Nem akadt bátor ember, aki az egyéniséget nem ismerő népművészetre adta volna magát, így aztán az iparművészben az iparos és a művész ma is tovább vívja eldöntetlen harcát." „A népművész — írja Domanovszky György a népi kerámiáról — a legritkább esetben tervezi meg előre alkotását, a formaalakításnál és díszítésnél a megszokott mesterségbeli fogásokon túl kevés szerepe van a tudatos alakításnak; amint a tudatosság egyre több szerepet kapott a népművészetben, úgy távolodott el az eredeti gyökerektől, és került egyre közelebb az iparművészethez." Az iskola viszont az előbbire kacsintva a „magas művészetet" vette célba, s annak rangját kö­vetelte magának. Az új építészet és néprajztudomány képviselőinek ál­lásfoglalása az iskola oktatási rendszerét elvi alapjaiban ingatta meg, erősebben, mint a korábbi támadások. Szablya-Frischauf először is a gyakorlati képzés színvo­nalának emelésével és az iskolai felszereltség nagyarányú felfrissítésével keres kivezető utat a válságos helyzetből. Egyik legfőbb hibának azt találta, hogy korábban a mesterségbeli és a művészképzést párhuzamosan taní­tották, holott a növendék, aki művészi kiképzése előtt nem tanulja meg alaposan a szakma mesterségbeli részét, későbbi tanulmányai során másodrendűnek fogja tekin­teni és valójában lenézi. Nem kívánt azonban az ipari szakiskolákkal versenyre kelni; bár a növendékek bizo­nyos szakmában segédlevelet nyerhettek, az iskolát ha­gyományaihoz híven elsősorban „művésznevelő intézet­nek" tekintette. Az alapvető hiányosság kiküszöbölése érdekében az 1936/3­7-es tanévtől kezdve valamennyi szakosztályban az első két év szakmai oktatását teljes egészében a gyakorlati képzés szolgálatába állította. En­nek egyik hathatós, korábban méltánytalanul elhanya­golt eszközeként 1938/1939-től kezdve a segédtanszemély­zet (szakoktatók, művezetők) részére költségvetésileg rendszeresített státuszt, fizetési osztályba sorolt állásokat biztosított. A technikai felszerelés felfrissítését megelő­zően szükségessé vált az iskola céljait szolgáló traktusok átrendezése, amelynek eredményeként a korábbi álla­pottal szemben a szakosztályok, illetve műtermek és a tanműhelyek végre egymás szomszédságába kerültek. Minderre és a tanműhelyek felszerelésére a minisztérium évről évre rendkívüli hitelt folyósított. A faipari tanműhely új gyalupadokkal, pácolókísér­leti berendezéssel s a növendékek számához méretezett asztalos és kárpitos szerszámszekrényekkel egészült ki. A díszítőszobrász szakosztály növendékei számára fa- és kőszobrász szerszámszekrény állt rendelkezésre, a gipsz­öntödét iszapoló készülékkel szerelték fel. A díszítőfestő szakosztály egy egész terem állványozásához szükséges 50

Next