MŰVÉSZETTÖRTÉNETI ÉRTESÍTŐ 27. ÉVFOLYAM (1978)

1978 / 1. sz. - ADATTÁR - VAYER LAJOS: Rózsaffy Dezső (1971-1937)

RÓZSAFFY DEZSŐ (1877-1937) A magyar művészettörténet tudománytörténete Hajó­jainkig megíratlan. Túl egy érdemes vázlaton melyet Zádor Anna negyedszázada írt —, túl egy hasznos részlettanulmányokat tartalmazó köteten melyet Aradi Nóra néhány esztendeje szerkesztett —, túl egy konferencia referátumain melyet Kontha Sándor szervezett —, végre túl egy szerzője szerint sem teljes­ségre törekvő antológián , melyet Perneczky Géza publikált —, nem történt ezen a téren több, mint egy­egy tudós ősünkről megemlékező — inkább méltató, mint az egyetemes tudománytörténetbe belehelyező „jubileumi memória", szabályt erősítő kivételképpen csupán Marosi Ernőnek a hazai művészettörténetírásunk romantikus korszakáról írott tanulmányát említhetnénk, így állt elő az a helyzet, hogy mind az említett tudo­mánytörténeti, mind kritikahistóriai munkákban hiába keressük Rózsaffy Dezső nevét, és a Művészeti Lexikont kell felütnünk, hogy róla mégoly szűkösen — vagy tizenkét soros címszóban — mégis értesülhessünk, ha nemcsak művészettörténészi, hanem művészi munkás­ságáról is némi tudomást szerezni kívánunk. Születésé­nek centenáriuma — 1877. július 23-án született Buda­pesten és ugyanott halt meg negyven esztendeje, 1937. november 19-én, — különösképpen indokolttá teszi, hogy a Művészettörténeti Értesítő lapjain — talán kissé a szokásos „jubileumi memórián" túlmenően is — sze­rény emléket állítsunk neki, a tudomány és a művészet kivételesen harmonikus egységben dolgozott alkotójá­nak. Rózsaffy Dezső a kettős pályát eszményi együttes­ben kezdte meg, és ez a kettősség változatlan összhang­ban érvényesült egész életének munkásságában. Doku­mentumként két dátum szolgálhat: 1899-ben találkozott a nagybányai iskola fundátorával, Hollósy Simonnal, és 1901-ben tette közzé doktori disszertációját Pasteiner Gyulánál, a budapesti egyetem professzoránál. Ez utób­biban, melyet az összehasonlító művészettörténeti mód­szer korszerű jegyében írt, olvashatjuk azt az objektív, ám az ő esetében egyben szubjektív értelemben is érvé­nyes megállapítást, mely szerint „a festőnek sem árt a tudományos képzettség, legföljebb hasznára lehet, h­a tanul, eszét és szívét egyképpen műveli". Úgy gondol­juk észbevenni és szívbevésni való lenne ez a mai ifjú nemzedékeinknek is. Ez eszményi kettősség hatotta át véges-végig tevékenységét, úgy is mint a budapesti Szép­művészeti Múzeum igazgatóőréét, aki a múzeum könyv­tárának hivatott vezetőjeként a két világháború közötti költségvetésileg sem éppen könnyű korszakban az ország legnagyobb és egyben legjelentősebb szakkönyvtárát napjainkig érvényes hatállyal nemzetközi színvonalon volt képes tartani. Ugyanennek a kettősségnek az esz­ményisége nyilatkozott meg egész életén keresztül abban a munkásságában is, amelyet a nagybányai iskola hűsé­ges mestereként a századfordulótól kezdve szigorú kö­vetkezetességgel, a magyar hagyományokat francia ha­tásokkal összeötvözve mint ugyancsak internacionális nívón maradandó műveket alkotó festő tudott kifejteni. Pictor doctus — tudós festő, vagy úgy is mondhat­nók: festő tudós volt. Emlékezetesek maradnak szá­momra a századunk harmincas éveiben a Szépművészeti Múzeumban tartott „bírálatok" — a múzeum szak­értői elé meghatározásra behozott műtárgyak hetenkénti szemléinek napjai, amikor még mint egyelőre csupán a jegyzőkönyv vezetésével megbízott gyakornok a leg­többet azokból a mindig tárgyilagos baráti vitákból tanultam, amelyeket múzeumi mesterem, Hoffmann Edith, a drákóian ítélkező historikus és Rózsaffy Dezső, a még a nagy mestereknek tulajdonított, ám önmaguk­ban fogyatékosabbnak tűnő művek esetében is a „quan­doque bonus dormitat Homerus" horatiusi elvét, a még az erőseknél is előforduló gyenge pillanatok lehetőségét védelmező pragmatikus folytattak egymással. Ezek a múzeumi órák valóban azt a posztgraduális tovább­képzést jelentették az ifjú művészettörténész doktornak, amit egyetemi mestereimnek, Gerevich Tibornak és Hekler Antalnak kollégiumai és szemináriumai, teore­tikus és historikus jellegük szükségszerű következtében nem produkáltak, mert nem produkálhattak. Úgy vél­jük, hogy az egyetemi tanítást folytató múzeumi kép­zés napjainkban is indokoltan élhetne a hasonló lehe­tőségekkel. Engedtessék meg, hogy a centenárium alkal-­ i. Önarckép, 1906 84

Next