MŰVÉSZETTÖRTÉNETI ÉRTESÍTŐ 27. ÉVFOLYAM (1978)
1978 / 1. sz. - ADATTÁR - VAYER LAJOS: Rózsaffy Dezső (1971-1937)
RÓZSAFFY DEZSŐ (1877-1937) A magyar művészettörténet tudománytörténete Hajójainkig megíratlan. Túl egy érdemes vázlaton melyet Zádor Anna negyedszázada írt —, túl egy hasznos részlettanulmányokat tartalmazó köteten melyet Aradi Nóra néhány esztendeje szerkesztett —, túl egy konferencia referátumain melyet Kontha Sándor szervezett —, végre túl egy szerzője szerint sem teljességre törekvő antológián , melyet Perneczky Géza publikált —, nem történt ezen a téren több, mint egyegy tudós ősünkről megemlékező — inkább méltató, mint az egyetemes tudománytörténetbe belehelyező „jubileumi memória", szabályt erősítő kivételképpen csupán Marosi Ernőnek a hazai művészettörténetírásunk romantikus korszakáról írott tanulmányát említhetnénk, így állt elő az a helyzet, hogy mind az említett tudománytörténeti, mind kritikahistóriai munkákban hiába keressük Rózsaffy Dezső nevét, és a Művészeti Lexikont kell felütnünk, hogy róla mégoly szűkösen — vagy tizenkét soros címszóban — mégis értesülhessünk, ha nemcsak művészettörténészi, hanem művészi munkásságáról is némi tudomást szerezni kívánunk. Születésének centenáriuma — 1877. július 23-án született Budapesten és ugyanott halt meg negyven esztendeje, 1937. november 19-én, — különösképpen indokolttá teszi, hogy a Művészettörténeti Értesítő lapjain — talán kissé a szokásos „jubileumi memórián" túlmenően is — szerény emléket állítsunk neki, a tudomány és a művészet kivételesen harmonikus egységben dolgozott alkotójának. Rózsaffy Dezső a kettős pályát eszményi együttesben kezdte meg, és ez a kettősség változatlan összhangban érvényesült egész életének munkásságában. Dokumentumként két dátum szolgálhat: 1899-ben találkozott a nagybányai iskola fundátorával, Hollósy Simonnal, és 1901-ben tette közzé doktori disszertációját Pasteiner Gyulánál, a budapesti egyetem professzoránál. Ez utóbbiban, melyet az összehasonlító művészettörténeti módszer korszerű jegyében írt, olvashatjuk azt az objektív, ám az ő esetében egyben szubjektív értelemben is érvényes megállapítást, mely szerint „a festőnek sem árt a tudományos képzettség, legföljebb hasznára lehet, ha tanul, eszét és szívét egyképpen műveli". Úgy gondoljuk észbevenni és szívbevésni való lenne ez a mai ifjú nemzedékeinknek is. Ez eszményi kettősség hatotta át véges-végig tevékenységét, úgy is mint a budapesti Szépművészeti Múzeum igazgatóőréét, aki a múzeum könyvtárának hivatott vezetőjeként a két világháború közötti költségvetésileg sem éppen könnyű korszakban az ország legnagyobb és egyben legjelentősebb szakkönyvtárát napjainkig érvényes hatállyal nemzetközi színvonalon volt képes tartani. Ugyanennek a kettősségnek az eszményisége nyilatkozott meg egész életén keresztül abban a munkásságában is, amelyet a nagybányai iskola hűséges mestereként a századfordulótól kezdve szigorú következetességgel, a magyar hagyományokat francia hatásokkal összeötvözve mint ugyancsak internacionális nívón maradandó műveket alkotó festő tudott kifejteni. Pictor doctus — tudós festő, vagy úgy is mondhatnók: festő tudós volt. Emlékezetesek maradnak számomra a századunk harmincas éveiben a Szépművészeti Múzeumban tartott „bírálatok" — a múzeum szakértői elé meghatározásra behozott műtárgyak hetenkénti szemléinek napjai, amikor még mint egyelőre csupán a jegyzőkönyv vezetésével megbízott gyakornok a legtöbbet azokból a mindig tárgyilagos baráti vitákból tanultam, amelyeket múzeumi mesterem, Hoffmann Edith, a drákóian ítélkező historikus és Rózsaffy Dezső, a még a nagy mestereknek tulajdonított, ám önmagukban fogyatékosabbnak tűnő művek esetében is a „quandoque bonus dormitat Homerus" horatiusi elvét, a még az erőseknél is előforduló gyenge pillanatok lehetőségét védelmező pragmatikus folytattak egymással. Ezek a múzeumi órák valóban azt a posztgraduális továbbképzést jelentették az ifjú művészettörténész doktornak, amit egyetemi mestereimnek, Gerevich Tibornak és Hekler Antalnak kollégiumai és szemináriumai, teoretikus és historikus jellegük szükségszerű következtében nem produkáltak, mert nem produkálhattak. Úgy véljük, hogy az egyetemi tanítást folytató múzeumi képzés napjainkban is indokoltan élhetne a hasonló lehetőségekkel. Engedtessék meg, hogy a centenárium alkal- i. Önarckép, 1906 84