MŰVÉSZETTÖRTÉNETI ÉRTESÍTŐ 32. ÉVFOLYAM (1983)
1983 / 4. sz. - KUTATÁS - TÓTH ANTAL: Szárnovszky Ferenc szobrász (1863-1903)
SZÁRNOVSZKY FERENC SZOBRÁSZ (1863—1903) A századforduló körül a magyar szobrászat történetében több olyan nagy ígéretű fiatal szobrász neve szerepel, akinek korai halála derékba törte pályáját. Rájuk vonatkozó ismereteink rendkívül hiányosak: rövid életük eseményeit homály fedi, munkáikból pedig csupán néhány maradt fenn, őrződött meg.[1] A szakirodalomban csak a róluk egykor közzétett kis számú adat ismétlésével és a már ismert, többszörösen elismert műveik újabb és újabb felidézésével találkozhatunk, de alaposabb megismerésükre, méginkább monografikus feldolgozásukra és ezzel együtt művészettörténeti helyük meghatározására irányuló kísérlettel nem. [2] Kivételképpen legfeljebb néhány méltató cikk enyhít e gyakorlaton, töri meg a köréjük fonódó, feledtető csendet. Közülük Szárnovszky Ferencnek különösen mély feledés jutott osztályrészül. Mintha a hozzá fűzött remények be nem váltása miatt átok ülne a nevén, mert reá, a kormány első — és a kilencvenes években egyetlen — érem ösztöndíjasára kimondatlanul is úgy számítottak, mint aki megoldja azt a feladatot, amelyet végül Beck Ö. Fülöp és Teles Ede együttesen végzett el a századvég utolsó éveiben kisarjadó és az 1900-as években érett termést hirtelen hozó éremművészet terén. [3] Élete, mármint az a kevés adalék, amelyről tudunk, csupa ellentmondás. Szobrásznak készült, de nevét ismertté tevő alkotása a Szent László-érem, 1892-ből. Lyka Károly úgy ítélte meg, hogy ezzel az éremmel kezdődött a modern magyar éremművészet. [4] Mások, Szárnovszky legelső értékelőitől a legutóbbiakig, nem emelik ki annyira mint Lyka a Szent László-érmet, de Szárnovszky Ferencnek az éremművészet terén kifejtett tevékenységét úttörő jelentőségűnek tartják. [5] Úgy is maradt fenn a neve mint érmészé, mégpedig az egyetlen kiemelkedő művet hátrahagyó, ún. „homo unius libri" írók mintájára Szárnovszkyé is csak egy műhöz, az Iparművészeti Múzeum aranyérméhez kapcsolódva. Pedig Szárnovszky Ferenc csak részben tekinthető érmésznek. Igen jó, bár hatásukban érmeivel fel nem érő szobrok kerültek ki műterméből. Alapvetően szobrászi ambíciókat táplált magában, így történhetett meg vele, hogy amikor az éreművészet tanulmányozására kapott ösztöndíjjal Párizsban élt, amellett, hogy belemélyedt a francia érmészet tanulmányozásába s kitűnő eredményeket produkált, nagyobbrészt monumentális munkáival, szobormegbízásaival, Garay János szekszárdi szobrával, majd a Pálffy szoborral foglalkozott. Művészeti tájékozódására jellemző, hogy nem a legmodernebb irányzatot képviselő Rodin követői közé szegődött, hanem mint külföldön továbbtanuló magyar művészek a múlt század folyamán annyiszor, úgy ő is a második vonalbeliekhez zárkózott fel. Igaz, hogy Falguière, a francia realista szobrászat egyik megteremtője személyében kitűnő mestert választott magának. A kortársak abban, hogy Szárnovszky Ferenc érdeklődése az érmészetről átterelődött a monumentális szobrászatra, teljes pálfordulást láttak s általában sajnálattal említették fel. [6] Valójában nem vált sem az egyiknek, sem a másiknak rovására, hogy érdeklődése megoszlott a szobrászat e két műfaja között. Ezt a véleményt annak tulajdonítjuk, hogy a korban szokatlan volt az olyan művész, aki egyforma komolysággal munkálkodott a szobrászat akkor ellentétesnek tűnő műfajaiban, a monumentális szobrászatban és az éppen kialakulóban levő, műfajjá önállósuló érmészetben. Ha valami sajnálatra méltó Szárnovszky Ferenc életében és ezzel együtt munkálkodásában, az a betegsége volt, amely rombolóan hatott alkotói képességeire, erősen csökkentette produktivitását, túl korán gátolta művészete kibontakoztatásában, és korai halálához vezetett. Nagy kárára mind az érmészetnek, mind a szobrászatnak. Szárnovszky életének ugyancsak ellentmondása volt, hogy itthoni feladatai ellenére jóformán egész életét külföldön élte le. Hazalátogatásai rövid hetekre, hónapokra korlátozódtak. Művészete éppen ezért a modern magyar éremművészet elindulásában csak katalizátorként fejthette ki hatását. Tovább lehetne folytatni a felsorolást, de messzire vezetne. Tanácsosabb sorrendben haladni. Szárnovszky Ferenc 1863. december 23-án született, Budapesten. Ipariskolába jár, amelynek jellegét források hiányában közelebbről nem tudjuk meghatározni. Majd feltehetőleg hazai művészeti iskolázottság után 1884—86. között a bécsi akadémián tanul, ahol Edmund von Hellmer, valamint Rudolf Weyr tanítványa az általános szobrászati szakosztályon. [7] Ebből az időszakból, egészen pontosan 1886-ból való az általunk ismert első szobra, egy kisfiú portré (1. kép). Büsztszobor, egybeöntött és mintázott talapzattal, amelyen a fiúcska mellét és hátát borító állatbőr-ruha képezi a szobor és a plintosz között az átmenetet. [8] Valószínű, hogy e kis mellszobor szabályszerű akadémiai iskolamunka. Gondos, egyes részein aprólékos mintázású, az arc és a váll, tehát a szabadon levő testrészek, különösen pedig a ruha felületén enyhén naturalisztikus anyagérzékeltetéssel. Különös benyomást azért kelt, mert valami finom visszatartottság érződik a szobor modellálásán. Olyan visszatartottság, amely nem a hiányos szakmai ismeretek miatti tapogatódzó bátortalanságból, hanem a művész benső, lelki tulajdonságából fakad. Ez szerencsésen találkozik össze az ábrázolt kisfiú gyengéd arcvonásaival, amelyek kedvességén a nyílt tekintetében bujkáló komolyság és szomorkásság tűnik át. Ha Szárnovszky Ferencnek valóban ez a bécsi akadémiai éveiből fennmaradt egyetlen munkája — márpedig egyelőre többről nem tudunk —, akkor annál mélyrehatóbb véleményt nem alakíthatunk ki róla, minthogy leszögezzük, a művésznek jó a felkészültsége, példás a szobrászi tudása. Tanulmány jellegű munkáján is képes érzékeltetni kissé melankolikus, lírai lelki beállítottságát. Ez az alaphangoltsága azért bizonyul szerencsésnek, mert távol tartja attól a veszélytől, hogy a századvégi neobarokk művészet, amelynek központja és legfőbb terjesztője éppen a bécsi akadémia, túlzásaival, bombasztikus lelkületével együtt magával ragadja. Szárnovszky Ferenc még 1886-ban Bécsből Párizsba megy. A következő évben bejut az École des Beaux Arts-ba, ahol Alexandre Falguière, Henry (Michel-Antoine) Chapu és Louis Ernst Barrias a mesterei. [9] Mint bécsi tanulmányairól, úgy a párizsiakról is egy fennmaradt műve, az 1889-ben készült Giza című mellszobra ismeretében alkothatunk véleményt (2. kép). A két szobor 232