MŰVÉSZETTÖRTÉNETI ÉRTESÍTŐ 32. ÉVFOLYAM (1983)

1983 / 1-2. sz. - KUTATÁS - VAYERNÉ ZIBOLEN ÁGNES: Az 1830-40-es évek könyvgrafikája

soroltuk művészünk rajzai közé. De, nem térve ki a kezdő­betűket díszítő kevésbé karakteres kis képekre, a másik három illusztrációnak eredeti Barabási rajzokra való visszavezethetőségét is fontolóra kell vennünk. Tény az, hogy több fametsző munkájáról van szó, más-más kép­zettségű és képességű, inkább mesteremberről, mint művészről, akik különböző fokon, de döntően változtat­tak a kapott rajzok karakterén. Erre ékesen szóló példa a — az idézett cikkemben közölt —­ Honderű 1844-es év­folyamának szignált címlapja, amelyről alig hihetnénk, hogy eredetije valóban Barabás rajza volt. A fametsző nehézkes vonásai az eredeti harmóniáját, alakjainak grá­ciáját semmisítették meg. De mindegyik Békési illusztrá­cióban van olyan kompozíciós erény, olyan részlet vagy figura, amely vagy egyenesen Barabás kezére vall, vagy olyan alaptípusokra, amelyekkel nála is találkozhatunk: a „Nőragadás", a Honderű után az önálló kötetben a szöveg fölé oldalra fordítottan elhelyezett fametszetén, a pocakos nemes alakja, és a magasra nyúlt ifjú Békesy Ferenc, és a kis kompozíciónak igényes, mélységbe futó kompozíciója meggyőzően az ő kezére vall. A Nőragadás­nak itt ugyancsak oldalra fordítottan elhelyezett másik illusztrációja, melyen Vizy báró ülőfürdőt vesz, arctípusai­ban, a szobabelső használati tárgyainak Barabás divat­képeire emlékeztető, szeretetteljes megjelenítésével teszi elhihetővé Barabás eredeti illusztrátori szerepét. Az Úti­kalandnak első illusztrációja, a sárban eltört tengelyű hintót szállító sokökrös kép az egyedüli, amelyet már eddig is munkájaként elfogadtunk, a fametsző kezén is megőrizte a rajzoló elgondolását. [20] Az Útikaland másik képmelléklete itt ugyancsak kellemetlenül oldalra fordí­tottan került a kötetbe, szereplői közül csak az előre mutató karral és nagyot lépő helyzetben ábrázolt, söté­tebbre árnyalt férfi s Barabás Utcaöntözésének a ráömlő víz elől nagyot lépő úrfi alakja közt áll fenn némi rokon­ság. De a sok és gyenge fametsző Barabási erényeket elrontó keze ellenére, több nyomós logikai érv is szól Barabás alkotósága mellett. Miért illusztráltatta volna Petrichevich Horváth mással ugyanazt a művet és, ha igen, akkor miért nem említi ezt a Honderűben. Másik érv személy szerint szorosan Jósika Miklóshoz köti Barabás Miklóst, akinek éppen Heckenast Emlényében 1838-ban láthatjuk szép kis portréját, [21] amelyet mű­vészünk rajzolt és Nürnbergben Mayer Károly metszett acélba. De ezen túlmenően, az Emlénynek két másik szignált Barabás képe, valóságos illusztrációja, tehát nem életképe vagy zsánerfigurája, hanem a mondanivalót saját elképzelése és tudása szerint összefoglaló és a folyamatos eseményt egy pillanattá sűrítő ábrázolása, ugyancsak Jósika műveihez készült. Egyik az Abafinak először az Emlényben közzétett Dandár és Izidórája[22] és a másik az ugyancsak Jósika novellához, az ,,A béke nemzője"­hez készült ,,Daj szem drotu", ugyancsak Mayer Károly acélmetszetében. [23] A ,,Daj szem drotu" a jobbik, az elbeszélőbb, s mint kompozíció is önállóbb. Pontosan azt illusztrálja, ami a történetben éppen zajlik: ,,.. . a neve­zetes fáraónemzetség" pátriárkáján, Grándzsa Demeteren állnak bosszút ketten, fejét, mint egy repedt cseréptálat, körbedrótozzák. A helyszín, és a mellékszereplők, mind Jósika elbeszélésének sorait idézik. A képecske érzéklete­sen kirajzolódó távlata, melyet ez a metsző valóban tol­mácsolni tudott, ezúttal a Honderűnek, illetve az önálló Jósika kötetnek fametszetein csupán szándékaiban érzé­kelhető, de az eredeti rajzokban mindenesetre ugyanolyan igényesen jelentkezhetett. Döntőnek véljük a Jósika novellák illusztrálásának azonos felfogását, az események sűrítését, mintegy képregénnyé alakítását, az irodalmi mű atmoszférájának, helyszínének azonosan hűséges tolmá­csolási szándékát. A részletmegfelelések és Barabás munkanaplójának hiteles feljegyzése: „Farajz a Honderű­hez 6" [24] csupán megerősíti feltevésünket. * Az „Ifjú Békési Ferenc kalandjai" címmel Em­ich Gusztáv kiadásában a maga teljességében először kiadott két kötet a Honderűben megjelentetett szövegrészletek­hez néhány újabbat is fűzött. Ezek között van a „Nemes ábrándozók" című fejezet, amely egy magyar vidéki város szép lelkű tagjaiból alakult állatvédő társaság szak­osztálya „választottságának" egy ominózus ülésével foglalkozik. Ez a kis kötet a Honderű illusztrációinak másodlagos felhasználásával és azoknak a szerintünk fel­tehetően Barabás Miklósra visszavezethető rajzaival már önmagában is jelentős információt hozott a késő reform­kor, a biedermeier művészetének kutatói számára. A folyóirataink fametszetei mögött rejlő alkotók nehezen kianalizálható személye, a névtelenség védelmében bát­rabban megkísérelt, bonyolultabb kompozíciós kísérletek megjelenése képzőművészetünk megújulásának korszaká­ban még ugyancsak megkutatásra váró terület. De Jósika könyvének „Nemes ábrándozók" fejezete a szerzőtől sorozatosan megfricskázott visszásságok között egy újabb és kifejezetten képzőművészeti életünkre vonatkozó meg­lepetést is hozott. A könyv, melyben Jósika társadalmi keresztmetszetben mindenkit megbírál a mágnástól lefelé, a pesti arszlánon keresztül a parvenükig, az alföldi foga­dáson át, a falusi elöljáróság tagjaiig, a művészetért túlzó romantikával álszentül rajongó széplelkekre, sőt magának a képzőművészeti alkotásnak bírálatára is sort kerít. Emberi típusokat, ferdeségeiket célozza meg egy adott kornak csupán elképzelhető viszonyai között. Kissé különös körülményeket alakít ki azért, hogy négy évvel a Pesti Műegylet 1840 júniusában a pesti Redoutban meg­nyitott kiállításon szereplő Josef Danhauser: „Liszt a zongoránál" című festményéről az egykorú bírálatok fel­tehető ismeretében, a saját véleményét is elmondja. Szvoboda Gabriella már kifejtette a műben rejlő ellent­mondásokat, ami a Danhauser bécsi művészi nyelvezetétől idegen, franciás, túlzottan romantikus felfogás és művészi eszközök átvételéből született, ismertette a kortársi véle­ményeket és mindezt elemzően kísérte saját műleírásával, egyéni értelmezésével. [25] Danhauser jobb megközelítése és találó jellemzése érdekében felidézte azt, hogy kortársai Danhausert is festő-poétának nevezték. Az irodalom ösztönzéséből táplálkozó képzőművészet e korszakában többekre volt ez jellemző valóban, az előbb említett, Magyarországnak is dolgozó Moritz von Schwindre például [26] és bizonyos mértékben, főleg korai műveiben, a mi Barabás Miklósunkra is. A lényeget fogalmazta meg abban, hogy Danhauser festményének romantikáját nem a festő romantikus identitástudata sugallta, sokkal inkább a Liszt Ferenc személyéből sugárzó „szellemi aura" és a zongoraművész-zeneszerzőről közkézen forgó, kissé túlzó, a magyar nemzeti érzelmeit túlzottan tápláló híranyag. Ezek közé tartozhatott híres hazánkfiának nyilván Jósika által is ismert, a kort s a romantikus művészalkatot híven tükröző hazafiúi hitvallása is: ,,... én is fia vagyok ennek az őserőtől duzzadó, zabolátlan nemzetnek, amely bizto­san még jobb sorsra van kiszemelve."[27] Feltehetően ez irritálta a realitások talaján álló Jósika Miklóst, amikor a Nemes ábrándozók fejezetben a kissé erőszakolt szituá­ciót megteremtve egyetértően csatlakozik a kép kritikájá­ban a kiváló szemű kritikusok, Novák Dániel és a Pesther Tageblatt egyelőre még titokzatos tárcaírójának, L. Mielschoffernek közérzetét tolmácsoló írásokhoz. Jósikát egyébként is minden zavarta, ami túlzottan és időszerűt­lenül Nyugat utánzó és a hazai viszonyok között hiányzó művelődési lépcsőfokokat kihagyva, mesterkélten mű­velt, erőszakoltan romantikus jelenség volt. Ezért pellen­gérezte ki könyvében olyan keserű humorral mindazt, ami megalapozatlan és az adott történeti szituációban az adott műveltségi nívóval összeegyeztethetetlen volt. Ezért festi le az állatvédő szakosztály „gyülhelyének", egy bizonyos Buvári lakásának részleteit, a szobát díszítő képeket is olyan epébe mártott tollal. A lelkes Buvári szobája a nagyszerű társulat szellemének mintájá­ul szolgálhatott. A bútorok hamuszín molrral voltak bevonva; a könyvtár Sand Györgyné úr és Sue Jenőnek munkáival volt kizsúpolva — akarom mondani, tele zsúfolva. Az ikervári első arszlán íróasztalán Chateaubri­and, Lamenais s a fölőbb említett nőurnak munkái hevertek... A falakon, magától a lak urától hyppolitiro­zott kőnyomatok függöttek. Az ártatlan József, daruszerű léptekkel s szemére tapasztott kezekkel rohanván ki a még öltözendő s vállalkozó szellemű Potifár asszonyságtól.

Next