MŰVÉSZETTÖRTÉNETI ÉRTESÍTŐ 34. ÉVFOLYAM (1985)
1985 / 3-4. sz. - KUTATÁS - SIPOS ENIKŐ: Mária királyné díszruhájának restaurálásáról
dott. A ruhaderék szegőpárlája három darabból áll. Hátrésze ívelt, két eleje egyenes. A szoknya kiterítve teljes kör. Alján másfél centiméter széles szegély van, ennek anyaga a ruhaderék gyapjúposztó bélésének anyagával azonos. Deréktól kb. combközépig vastag nyersszínű gyapjúbélés biztosítja a ruha szabályosan forduló, jellegzetes redőzését. Négy, megközelítőleg trapéz alakú darabból állították össze ugyancsak egy teljes körré. (Szövetsűrűség: Ds = 10, Vs . 8.) Ennek alsó szélétől a szoknya alján levő zöld szegélyig nyersszínű lenvászonbélést találunk, amely a szoknya hátrészében két rétegű. Ez a kettős réteg az uszály szép esését hivatott biztosítani. Szabáskor mind a damaszt, mind a fémszálas szövetek szélét méhviasszal itatták át. A 2—3 mm széles viaszszegély megvédte a szövetet a kifoszlástól. A módszer általános használatára utal egy érdekes adat. Johannes Butzbach (1478—1526) vándorkönyvecskéjében leírja, hogy mint szabóinasnak mit kellett kiállnia: „Rendesen reggel 5-től éjjel 9—10-ig kellett dolgozni. Ünnep előtt 3—4-től 11—12-ig, délelőtt pedig a nagymiséig takarítás, vízhordás, tűzrakás, beszerzés a városban és azon túl. Ünnepen a tartozások behajtása a „Rundschaftoknál", de a legszégyenteljesebb volt, hogy a templomokban a gyertyamaradékokat kellett összegyűjteni, azaz ellopni, ami a mesterséghez szükséges." Magyarázattal szolgál arra is, hogy miért használtak fel a szabóinasok minden apró szövetdarabot: ,,Ami a szövetmaradékokat illeti, azok a szabóknál nagy kosarakban voltak tárolva minden sarokban. Az asztalnál dolgozó segédeknek asztal alá rejtett dobozuk volt és ebbe rejtették a hulladékot. ,,Auge " - szem volt a neve a gyűjtőedénynek. Ha a mester gyanút fogott, azt mondták, hogy csak egy szem eltakarására elég talán, de ezalatt nem a saját szemüket, hanem az eldugott kosarat értették. Az így megmentett drága szövetdarabokból kisebb ruhaneműket készítettek. [7] Mária királyné ruháján olasz, burgundi, német jellegzetességeket figyeltek meg kutatók. V. Ember Mária szerint a szoknya szabásmódja Olaszországból származik, míg felső részének, ujjának formája a Németalföldön továbbélő burgundi divatot őrzi. [8] P. Dr. Dózsa Katalin a ruhát úgy határozta meg, hogy az 1510—1525 között német reneszánsz ízlésben készült. [9] Szabás és forma A ruhák már a 13. századtól kezdve egyre jobban alkalmazkodtak az emberi alakhoz. A karcsú nyújtott külső divatjával függött össze a gombok felhasználása a ruhákon, ami lehetővé tette a szűk, testhezálló ruhák viselését. [10] A ruhákat kezdték méretre készíteni. Szavoja főszámtartójának 1428-as elszámolásában Marie de Savoie (a későbbi milánói hercegné) esküvői előkészületei kapcsán említ egy Noblet nevű genfi szabót, aki több ízben megjelenik Annessie-ben (Annexy ?), hogy a hölgyekről mértéket vegyen ,,pour prandre les mesures de les dames" illetve próbáljon ,,pour essayer les robes de les dames" .[n] A késő gótika divatja teljes pompáját a burgundi udvarban érte el. A burgundi divat hamar elterjedt Európában s vezetőszerepet játszott a 15. század folyamán. Az ing fölött a férfiak és a nők egyaránt egy alsó és egy felső ruhát hordanak. A 15. századi burgundi viseletben a felső ruháknak sok változata ismert. [12] A kor jellegzetes derékban vágott női ruhája (robe) 1430 körül jelenik meg. Ennek jellemzői: a kissé magasan viselt, viszonylag széles öv, az elöl, majd később hátul is V alakú, bársonyszegéllyel vagy prémmel díszített kivágás. A mellet háromszög alakú szövettel fedik, amihez gyakran finom vászonfodor csatlakozik, az ún. gorgerette. A szoknya alját bársony vagy prém szegélyezi, ami gyakran fehér. [13] Az uszályt néha oldalt felemelik, úgy ahogyan azt az antwerpeni ötvöscéh számára készült, Petrus Christus: „Szent Eligius és a királyi pár" (1449) című képen is láthatjuk. [14] A ruhaujjak bővek, nyitottak, vagy éppen ellenkezőleg, szűkek, a mandzsetták a kézfejet fedik. Ez az 1430 körül kialakult forma jó száz éven keresztül uralkodott az európai udvarokban, amelyek közül kétségkívül a burgundi udvartartás nagy súlyt kapott. Ennek a ruhatípusnak egy jellegzetes késői képviselője a zelli ruha. A 16. század folyamán bizonyos változások történtek a ruhák szabásában. A ruhák kibővülnek, az ujjakat felhasítják, majd hasítékok jelennek meg az egész felületen, a hasítékokon kibuggyan az alul viselt ing. A ruhaujjak cserélhetők, fűzve, gombokkal vagy szalagokkal odakötve kapcsolhatók a ruhához. A század elején különválik a szoknya és a ruhaderék, bár még egybevarrott. [15] Az elején a V alakú kivágás alul kiszélesedik, egészen oldalra kerül. Széles fűzéssel tartják össze. A vállakon, ruhaujjakon gyakoriak a hurkaszerű, kitömött szövettekercsek, szalagokkal, gyöngyökkel, ékszerrel díszítve. A ruhák vállának, hátának kitömésével már a burgundi viseleteknél is találkozunk. A vastag bélelés, merevítés a 16. század folyamán is kedvelt lehetett. Portrékon, kárpitokon szorosan kitömött, merev ruhákba öltözött figurákat látni. A század közepétől egyre inkább uralkodóvá váló spanyol divat szigorúan zárt, merev jellege is megkívánta a vastag posztóból, lenvászonból készített töltőanyagok használatát. Jó példa erre a Germanisches Nationalmuseum tulajdonában levő női mellény 1585-ből. Magas merev gallérja, posztóból és lenvászonból készített bélelése megtévesztő volt. Korábban így is írták le, mint fiatal férfi mellényét. [16] Mária királyné ruhájában, mely a 16. sz. elején készült, a posztóbélés csupán egyrétegű, bár a szoknyában levő különösen vastag. A díszruha selyemszöveteiről A zöld selyemdamaszton a 15. századi olasz szövetek jellegzetes gránátalmás rozettás mustráját látjuk. Szélessége 58 cm, rapportjának hossza 56 cm, láncfonala és vetüléke selyem. A szövetet ötfonalas atlasz és vászonkötés kombinációjával alakították ki. (Szövetsűrűség: vs . 56, Vseno.) Zöld színét festőrezeda és indigó keveréke adja. A két festőnövénnyel való zöld festése általában úgy történt, hogy előzőleg indigóval kékre színeztek, majd ezután festettek a festőrezeda főzetében. 3. Petrus Chrisus: St. Eligius és a királyi pár, 1449. Lehmann Collection, New York