MŰVÉSZETTÖRTÉNETI ÉRTESÍTŐ 39. ÉVFOLYAM (1990)
1990 / 1-2. sz. - TANULMÁNYOK - NAGY ILDIKÓ: Társadalom és művészet : a historizmus szobrászai
A Fadruszról keringő anekdoták hatalmas fizikai erejéről és páratlan emberi jóindulatáról szólnak. (Ez utóbbit levelei is tanúsítják.) Ő az a kivételes személy a magyar szobrászatban, akiről soha, senki nem mondott rosszat. A vele egyidős Zala Györgyről (1858—1937) ez már távolról sem mondható el. A pályatársak visszaemlékezései gőgösnek, önteltnek, hiúnak, indulatosnak írják le, Zalának, mint embernek is ,,rossz sajtója" van. Hogy ebben mennyi az igazság, és mennyi a sikeres művésszel szemben érzett irigység, azt írta már nehéz eldönteni. Egy azonban tény: mind Zala, mind Stróbl jelentkezésének első percétől kezdve támogatták Fadruszt, és dicsérettel nyilatkoztak róla. Pedig, ha valaki, hát éppen Fadrusz volt igazi vetélytárs számukra, és ők ezt nagyon jól tudták. Lehetséges, hogy Zala valóban arrogáns, lekicsinylő volt egy-egy művésztársával szemben, de az is valószínű, hogy ennek szakmailag megvolt az alapja. Zala, alighogy befejezte tanulmányait Münchenben, sorozatban kapta a legnagyobb megbízásokat. Ezeket csak úgy tudta teljesíteni, ha sok segéddel dolgozott, akik a szokásos műhelygyakorlat szerinti vázlatai vagy rajzai alapján megcsinálták magát a művet. Saját kezűleg inkább csak a főfigurákon dolgozott, a többi részleten csak az utolsó simításokat végezte, vagy még azt sem. Műtermében Beck Ö. Fülöptől Gácsi Istvánon át Huszár Imréig több generáció szobrászai segédkeztek, és ez a pályakezdéshez nem volt rossz. Bizonyos évekből fennmaradtak Zalának a pontosan vezetett magánfőkönyvei. [30] Ezekből kitűnik, hogy pl. Gách István, aki 1903-ban az Andrássy-szobor egyik domborművét mintázta meg Zala rajza alapján, (amely maga sem volt önálló mű, mert Anton Werner berlini festő képe nyomán készült), havonta 250—260 korona fizetést kapott. Ez abban a korban egy segédtanfelügyelő alapbérének felelt meg, tehát mindenképpen tisztességes összegnek számított. Ugyanekkor Kiss György a millenniumi emlékmű Nagy Lajos király alakjáért ötezer koronát kapott Zalától, az azonban nem derül ki, hogy mennyi idő alatt kereste meg ezt az összeget. Az viszont kitűnik belőle, hogy Kiss György, aki ekkor már nem pályakezdő, sőt idősebb mint Zala, a nagy épületdíszítő munkák elfogytával, ilyen „bedolgozásra" kényszerült, bár ő a saját nevén dolgozott. Számos nyoma van annak is, hogy Zala segítette a fiatalokat, különböző megbízásokhoz juttatta őket (így pl. Beck Ö. Fülöpöt), Pór Bertalan első kiállított művét megvásárolta (1901) stb. A nála dolgozók közül különösen kedvelte Köllőt, akit beajánlott Szegedre a Honvédemlék és a Szentháromság-szobor elkészítésére (1894—96). Köllő halála után a síremlék-bizottság élén áll. Mindezek ellenére Zaláról, mint kollegáról még a szelíd lelkű Beck Ö. Fülöp is csak kevés jót tud írni. Milyennek látta őt Justh Zsigmond 1889-ben, vagyis akkor, amikor még pályakezdő volt, de már befejezte első nagy munkáját, a Huszár Adolf által félbehagyott Aradi Vértanúk Emlékművét, és már megbízták a budai Honvédszobor elkészítésével ? „Magas, karcsú, bár már kissé elhájasodott vagy harmincéves fiú, vereses szőke hoszszú bajusz és hegyes szakáll. Gyermekszemek és száj. Kissé gömbölyded orr és arc . . . Paraszt kezek és lábak . . . Beszélni nem tud és kissé sokat mosolyog. Sokan azt mondják ostoba, én nem hiszem, csak félénk és nem szokta meg a társaságot, s amellett igen sokat ad az emberek ítéletére. Ez bénítja meg . . . Zala határozott tehetség, eredeti, saját lábán áll, több jövője van, mint Stróblnak, de ez utóbbi kevésbé meglepő lévén, a mi publikumunk könnyebben veszi be."(31] Ma már úgy látjuk, hogy Zalát ugyanúgy bevette a közönség mint Stróblt, a hivatalos körök pedig jobban kedvelték. Fő műveinek a puszta felsorolása is tanulságos. Az Aradi Vértanúk Emlékműve (Huszár után befejezte 1885—89); a budai Honvédemlék (1889—93); Perenc József és Erzsébet királyné portréja (1897); Andrássy Gyula lovasszobra (1893—1906); Deák Ferenc-emlékmű (Szeged, 1913); a Millenniumi emlékmű (1894—1929); Marx Károly (1919); Horthy Miklós (1927 a Nemzeti Megújhodás Emlékműve címen); Erzsébet királyné (1920—1932); Tisza István emlékműve (1934). A munkákat részben pályázatok, részben közvetlen megbízás útján kapta, a Marx-szobor elkészítésére maga ajánlkozott. (32] A felsorolásból úgy tűnik, hogy a mindenkori politikai hatalom reprezentatív szobrásza volt, és ez nem rokonszenves. Az a leképezési módszer, illetve hagyományos allegorikus eszköztár, amelyet pályáján végig felhasznált, tökéletesen belesimult a legkülönfélébb ideológiákba, bármihez alkalmazható volt. Ebből próbált ugyan kilépni olykor-olykor, például az életkép irányába, ezt azonban — éppen neki — nem engedték, így pl. nem fogadta el a zsűri a millenniumi IlltMiifie» "ig» , „ 21, 22, 23. Stróbl Alajos az általa berendezett Epreskertben, igeó