MŰVÉSZETTÖRTÉNETI ÉRTESÍTŐ 48. ÉVFOLYAM (1999)
1999 / 1-4. sz. - VITA - SZŐKE ANNAMÁRIA: "Székely Bertalan írásos hagyatéka" című PhD értekezésének vitája
elekció-elmélet paradigmatikus esetei ehhez a témához kapcsolódnak. Megalkotásuk ideológiai mozgatója, úgy tűnik fel, inkább a művészet erejét tanúsító tett hangsúlyozása, azaz annak a képességnek a demonstrálása, hogy a művész képes felülmúlni a természetet. Ezt a befogadói attitűdöt tanúsítja Antonio Broccardo verse, melyben kedvese márvány büsztjéhez szól: »A tiszta hó, a ritka fehér márvány, melyben, ha erősen és kitartóan nézem, mennyei mosolya ragyog rám, színültig tele örömmel és elragadtatással. Kő, te nem kőből vagy, mert ez kedvesem keble és bájos arca: ez az a tiszta lég, mely a paradicsomi ragyogást jelenlétében megmutatja. Antik Pheidiász, ha márványaid közt valaha faragtál szép arcot, ki látott benne cselekedetet, nevetést, mozgást, tekintetet s beszédet, ahogy e kőben láthatom hölgyem összes báját? S valóban, úgy vélem, ő szól hozzám, s én őhozzá.« Miként az ilyen típusú büsztök, e vers is az 1520-as években íródott, mikor szerzője a velencei Marietta Mirtilla nevű kurtizán után sóhajtozott, ahogy illett, petrarkista modorban. Mindenesetre kérdés marad, a magasztalt mű milyen mértékig ábrázolta a konkrét nőt mint egyént, s milyen mértékig a fantázia világának eszményi kedvesét. Az ilyen tárgyú festmények megrendelési körülményei korántsem tisztázottak, s részben ez is hozzájárul az identitás-problémákhoz. A bécsi Kunsthistorisches Museumban található Tiziano Isabella d'Estéről 1534-36 táján festett képmása. Ha nem tudnánk, hogy őt ábrázolja, aligha ismernénk fel: az ekkor már hatvanadik éve felé járó tisztes korú hölgyet Francesco Francia 1511-12-es portréja alapján örökítette meg a festő. A virágzóan fiatal nő megjelenésében alig különbözik attól a szépségtől, akit egyszerűen csak »La Bella«-ként szokás megnevezni (Firenze, Pitti). Szinkrón módon azonos szépségeszményhez idomulnak, s csak a történeti források véletlen fennmaradásának köszönhető, hogy Isabella d'Este személyét sikerült azonosítani. Lehetséges, hogy a női portré specifikumából adódik, miért nem fordul elő egyetlen azonosítatlan férfiképmás esetében sem az önmagáért való szépségeszmény gondolata. Sir Peter Lely a yorki hercegnőnek 1668 körül festett »Windsor Beauties«-sorozata, mely az udvar legszebb hölgyeit mutatta be (meglehetősen általánosító módon, ahogyan Pepys is megjegyezte: »good but not like«), az uomini illustri-típusú tematikus sorozatok (mint a cézárok, admirálisok, ókori hősnők) késői utóda. Analógiaként szolgáló felvetése a francia festmények esetleges rendeltetése szempontjából, s ezek viszonyának kérdése a fontainebleau-i eredeti kontextussal érdekes gondolat, de tekintettel az összefüggések bonyolultságára, körültekintő utánajárást igényel, amit későbbi feladatnak tekintek. Az ún. Sabina Poppeáról feltételezik az ilyen kontextust, de a »sorozat«-nak ez az egyetlen fennmaradt darabja. Kurtizánokat bemutató sorozatot mindenesetre ismerünk: Crispiji de Passe II nemcsak »a kereszténység legnagyobb dámái«-ról adott ki 1640-ben sorozatot, hanem már tíz évvel korábban a világ híres kurtizánjairól is (Le Miroir des Plus Belles Courtisannes de ce Temps). A kötet rézmetszetei egy képzeletbeli portrégaléria darabjai, ezt mutatja a címlap bordélyjelenete, amelyen az ügyfél a felmutatott portrék közül válogat, s nem natura után. (Jean Francois Regnard 1681-es amszterdami úti beszámolójában olvasható leírás is említ ilyen »portré-galériát«, s annak megtévesztő szépítő jellegét is kommentálja, melyet egyébiránt holland rulettnek nevezett el a szájhagyomány.) A metszetsorozat képei természetesen nem portrék, hanem utólagosan névvel ellátott idealizáló ábrázolások, részben előkelő, részben pásztorlány viseletben, az utrechti pasztorális kurtizán-ábrázolások, s a velencei félalakos képmás-előzmények példáit összeházasítva a kosztümkönyvek intencióival. Ez az a kiadvány, melynek egy gyűrött, szakadt példánya felismerhető Petrus Schotanus Vanitas-csendéletén (Detroit, Institute of Arts), egy koponya, csont, egy szirmát vesztett rózsa s a tudás gőgjéhez vezető könyvek társaságában. A fenti példákhoz csatolva tenném szóvá, mennyire lényegesnek tartanám nem csupán a képi előzmények lehetőség szerinti tisztázását, de - a cinquecento felől nézve - az utóélet kérdését is, azaz a 16. századi mintaképek későbbi képzőművészeti olvasatait. Nemcsak Manet Olympiára színezi át az Urbinói Venus értelmezéseit, de az utrechti festőiskola pasztorálba ágyazott Flóra-utódai, Frans Hals vagy Honthorst explicitebb példái is. A lehetőségek mérlegelése mindenesetre nem tűnik fölösleges gondolatnak. ..." SZŐKE ANNAMÁRIA „SZÉKELY BERTALAN ÍRÁSOS HAGYATÉKA" CÍMŰ PHD ÉRTEKEZÉSÉNEK VITÁJA 1998. június 24-én az ELTE BTK Művészettörténeti Tanszékén tartották meg Szőke Annamária Székely Bertalan írásos hagyatéka című bölcsészdoktori (PhD) értekezésének nyilvános vitáját. Opponensi véleményében Szabó Júlia megemlékezett arról, hogy a jelölt még egyetemi hallgatóként, Németh Lajos szemináriumán kezdett el foglalkozni a témával, valamint arról, hogy milyen emlékezetes kiállítás volt a Székely Bertalan mozgástanulmányait bemutató tárlat 1992-ben a Képzőművészeti Főiskolán, a jelölt szervezésében és rendezésében. A kiállítás és a katalógus tanulmányai új korszakot nyitottak a Székely-kutatásban. Általuk vált ismertté Székely páratlan műveltsége, kapcsolata a természettudományokon alapuló kortárs ábrázolás-elméletekkel, valamint levelezése Jules-Etienne Marey-val. Ezután rátért a jelen disszertáció méltatására. „A tanulmány első fejezete Székely Bertalan 10 000 fólióra becsült írásos hagyatékának eddigi történetével, feldolgozási kísérleteivel foglalkozik, a dolgozatba építve levelezésének néhány fontos darabját, valamint róla írt forrásokat is. A jelölt fontos elődeiként tiszteli Zádor Anna és Dobai János munkásságát, megemlítve, hogy 214