MŰVÉSZETTÖRTÉNETI ÉRTESÍTŐ 48. ÉVFOLYAM (1999)
1999 / 1-4. sz. - VITA - SZŐKE ANNAMÁRIA: "Székely Bertalan írásos hagyatéka" című PhD értekezésének vitája
(pl. az »impresszionista« Székely). Szőke Annamária vitathatatlan érdeme, hogy felülemelkedik a kimerevedő képen. Mivel alaposan ismeri a nemzetközi akademizmust, annak festői és oktatási gyakorlatát és elméletét, könnyűszerrel revideálja a recepciótörténeti ív töréspontjait. El tudja különíteni Székely Bertalan olvasmányélményekből leszűrt elveit az eredeti megfigyelésektől és következtetésektől, és noha nem elfogult »hőse« iránt, és nem hallgatja el annak hibáit, merevségét és tévedéseit, végső soron egyfajta »korszerűsített akademizmus« fő képviselőjét látja benne, akárcsak Dobai János. Szőke Annamária összehasonlításainak legszellemesebb része, melyben kimutatja, hogy Fülep Lajos értékelése (valószínűleg másodlagos olvasmányélmények hatására) ugyanazokat az elveket veti elmarasztalásként Székely Bertalan szemére, amelyeket a festő a saját festészetéből és kutatásaiból leszűrt elméletként papírra vetett. Az egyes Székely Bertalan-témák vizsgálata során mindjárt az elsőnél, a mozgásábrázolásnál a disszertáns nem juthatott volna el megfelelő következtetéseiig az 1970-es évektől felerősödő fotótörténeti kutatások nélkül. Ezek fényében helyesen állapítja meg azt is, hogy Székely Festészet és fényképelés című írása »1863-ban a 19. századi magyar művészettörténet egyik legfontosabb elméleti vitáját generálta« (8.). Fontosabb azonban e megállapításnál, hogy a konceptualizmus fotóhasználatának hatására az 1970-es évek fotótörténeti kutatásaiban is előtérbe került a képzőművészet és a fotó kapcsolatának kérdése, és ezen belül is Etienne-Jules Marey, valamint Eadweard Muybridge paradigmatikus munkásságának értékelése, szerepük a mozgókép létrejöttében, továbbá hatásuk a futurizmusra, a kubizmusra, illetve Marcel Duchamp életművére. Ebben a vonatkozásban Szőke Annamária egyértelmű érdeme, hogy felkutatta és rendszerezte Székely idevágó kutatásait és kísérleteit (az általa konstruált zootrop-szalagokat és a mozgást, illetve az anatómiai összefüggéseket demonstráló táblákat), kiértékelte a vázlatkönyveket. A jelölt kimutatta, hogy Székely alaposan ismerte a külföldi kortárs kísérleteket, hogy miben tér el véleménye azokétól. Feltárja és közzéteszi Marey Székelyhez intézett leveleit, s csupán pillanatnyi figyelmetlenségként (egy korábbi kéziratverzió kiprinteléseként) foghatjuk fel, hogy a 99. oldalon így ír: »Székelynek Mareyhoz írt levelei sajnos nem kerültek elő« (hiszen éppen a jelen opponensi vélemény szerény szerzője volt szíves ezek másolatát a beaune-i Mareymúzeum archívumából számára megszerezni). A disszertáció szerzője a feltárt források alapján helyesen állapítja meg, hogy »Marey levelei a bizonyságai annak, hogy Székely rövid ideig a 'haladás élvonalában' járt, azonban az újabb és újabb találmányok Székely módszerét meghaladták...« (100.). Gyakorlatilag a film, a mozgókép feltalálásáról van szó, melynek jelentőségét Székely nem ismerte fel, mert kissé szemellenzősen továbbra is csak az élőlények mozgásának lejegyzési módszerei érdekelték - minél precízebben, oktatási szempontokból... Szőke Annamária nem von le minden lehetséges következtetést Székely írásainak, valamint Palágyi Menyhért Székely-könyvének, illetve más filozófiai írásainak, különösen a Tér és idő új elméletének összevetéséből, holott az Epilógusban (és bizonyos fokig a kompozícióelmélet ismertetésénél is) világosan érzékelteti, hogy ezekben az összefüggésekben ragadható meg Székely korszerű természettudományos elméleti álláspontja. Még a kubizmusra való hivatkozás és Székely »konstruktivistának« látszó fantasztikus vázlatai is e tér-idő szemlélet tükrében nyerhetik el értelmüket. A disszertánsnak valóban szerénynek, következtetéseiben visszafogottnak kell lennie, ám az opponens talán megkockáztathatja a hipotézist: a vajdahunyadi vár falképeihez készült vázlatok némelyikében Székely szerencsésen egyesíti a mozgásábrázolás új időszemléletét (lómozgások fázisrajzaival) a hagyományos térszemlélettel (a centrálperspektívával, helyesebben a fázisrajzokperspektívába állításával«). Teszi ezt pontosan azoknak a falképeknek a munkálatai során, amelyekkel kapcsolatban megvalósítja mind kompozíciós tanát, mind »plafon-elméletét«, melyeket aztán a maga részéről Szőke Annamária a tőle megszokott alaposággal elemez. Nem térek ki immár a Függelék méltatására és kritikájára, mert - amint már említettem - ez a kötet önmagában is tudományos teljesítményként lenne felfogható és megjegyzéseimet vele kapcsolatban inkább mint egy kiadásra előkészítendő szemelvénygyűjtemény lektoraként kellene megtennem. A disszertációt mind formailag, mind tartalmilag elfogadom, és szerzőjét összteljesítményéért melegen ajánlom a Tisztelt Bizottság figyelmébe. Javaslom számára a PhD fokozat odaítélését." Az opponensek után Sinkó Katalin, a jelölt témavezetője is hozzászólt a dolgozathoz. Székely értékelése, tudjuk, nemcsak az életmű feltárásának problémája, hanem az a legmélyebben érinti a 19-20. századi művészet alapkérdéseit is, így érezték elődeink is, Petrovics Elektől Fülep Lajoson át Zádor Annáig és Dobai Jánosig, akik mindannyian megkísérelték az életmű feltárását, illetve interpretációját. Egyik feladatot sem nevezhetjük könnyűnek. Egyrészt azért, mert maga az életmű, s különösen az írásos hagyaték roppantul szétszórt és hiányos. Másrészt - s mintha ez a feladat mutatkozna a nehezebbnek - nem voltak meg, és részben ma sincsenek meg teljes mértékben azok az elméleti fogódzók, melyek segítségével feltárhatók lennének az életmű valós kvalitásbeli és eszmei dimenziói. Szőke Annamária disszertációja ezért szentelt oly nagy teret a tudománytörténeti előzményeknek a dolgozat egészéhez képest. A probléma gyökere, hogy a Székely-életmű interpretációját általában a historizmus értékelésével kötötték össze a kutatók. A historizmusról pedig többnyire nem e szemlélet képviselői vagy teoretikusai szóltak - kevesen voltak ilyenek különben -, hanem a modernizmus szószólói vagy apologétái, többnyire sommás, elítélő hangnemben. A modern törekvések apológiájához elengedhetetlen volt a historizmus megítélése, hiszen az előbbiek fő gesztusa épp antihistorizmusuk volt. A modern művészeti fejlődés, az avantgarde elméleti úttörői és popularizálói a historizmus meghaladásának, az újabb irányzatok megjelenésének és társadalmi elfogadtatásának processzusát nemritkán valamiféle mítoszi küzdelemnek ábrázolták. A modern művészetnek ez a heroikus karaktere nemcsak a magyar avantgarde-ról szóló írásokban jelenik meg, egyetemes jelenség ez. Az utóbbi évtizedek nemzetközi szakirodalma, s néhány magyar szerző is igyekezett meghaladni a modern művészetnek ezt a mitologikus felfogását. A hagyománytörések mellett feltárultak a kontinuitás problémái, a modern művészet maga pedig muzealizálódott. A modern törekvések és az európai művészeti hagyomány egységét jól érzékeltette például Werner Hofmannak a lutheri befolyással foglalkozó katalógusa 1983-ban. A