MŰVÉSZETTÖRTÉNETI ÉRTESÍTŐ 51. ÉVFOLYAM (2002)
2002 / 3-4. sz. - KUTATÁS - VESZPRÉMI NÓRA: Barabás Miklós, Petőfi Sándor és az Utazó cigánycsalád : egy közös motívum a 19.századi magyar képzőművészetben és irodalomban
delmesebbet takarni igyekeztem."[5] Néhány héttel később a magyarországi kiállításon a kép már nagy tetszést aratott. [6] Barabás Miklós a képzőművészetben, Petőfi Sándor az irodalomban alkotott a magyarországi népi életkép történetében kiemelkedőnek számító műveket. Kettejük munkásságát azonban eltérően ítéli meg a szakirodalom. Barabás életképeivel kapcsolatban az eszményítő tendenciát és a hagyományok követését tartják meghatározónak.[7] A korábbi Petőfi-kutatásra ezzel szemben jellemző, hogy a költő tipizáló hajlamát emeli ki. Horváth János szerepjátszás-elmélete szerint Petőfi 1844-ig írt életképeiben, helyzetdalaiban tipikus alakok bőrébe bújik.[8] Horváthnál nincs nagy jelentősége annak, hogy ezek a típusok mennyiben felelnek meg a kor társadalmi valóságának. Ez a kérdés a marxista irodalomtudományban kap nagy szerepet, a „lírai realizmus" kategóriájának bevezetésével. Petőfi életképeinek lényege e tudósok szerint a valósághoz való hűségben rejlik. „[Petőfi] Genre-kép művészete, éppen, mivel típusokat teremt erőteljesen realista művészet." - írja Sőtér István.[9] Pándi Pál pedig Petőfi 1845 előtti „népi tabló"-ját „par excellence realistá"-nak nevezi, szinte mentegetve a költőt, akinek „népdalaiban" romantikus jegyek is felbukkannak.[10] A marxista tudósok e téren korábbi hagyományra is támaszkodhattak, irodalomtörténet-írásunk egyik erőteljes, régóta létező iránya ugyanis igyekezett elfedni Petőfi költészetének romantikus vonásait, és ehelyett realistának feltüntetni a költőt.[1i] E szemlélet tulajdonképpen kiragadta a Petőfiéletművet történeti összefüggéseiből, mert önálló kategóriát alkotott számára, más értékelési szempontokat alkalmazott rá, mint a kortársak műveire.[12] Barabás tehát hagyománytisztelő művészként jelent meg a szakirodalomban, Petőfi viszont ösztönös tehetségként, aki az elődök és a szabályok követése helyett az életből vette mintáit. Pfoffmann Edit a következőképpen hasonlította össze a festőt és a költőt: „[Barabás] őszinteségének és keresetlenségének foka természetesen nem éri el Petőfiét vagy Aranyét, de ezek egyrészt fiatalabbak nála, más kornak gyermekei, már a közeledő realizmus hívei, másrészt ritka lángelmék."[13] Véleményem szerint két, azonos időben, helyen és közegben alkotó művész nem lehet pusztán tizenhárom év korkülönbség miatt „más kornak gyermeke". A valóban meglevő eltérések helyett e tanulmány a hasonlóságokat kívánja felmutatni, felvázolva azokat a hagyományokat, irányzatokat, amelyek mindkét alkotóra hatással lehettek. Ehhez nyújt kitűnő kiindulópontot az összetartozó vers, rajz és festmény. I. Szöveg és kép A 19. században az életkép az irodalomnak és a képzőművészetnek is népszerű műfaja volt. Az a tény, hogy az életkép minden művészeti ágban ki tudott teljesedni, műfaji sajátságaiból adódik, hiszen lényegéhez tartozik a látvány és a narratíva is. A szöveges életképek is igyekeznek részletezni a szereplők külsejét és környezetét, míg a festmények is értelmezhetők egy történet egyetlen pillanataként. Az életkép műfaja ezért különösen alkalmas tárgya az irodalom és a képzőművészet együttes vizsgálatának, amelynek során a szövegek és a képek kölcsönösen megvilágíthatják egymást, és együtt árnyaltabb képet adhatnak koruk szemléletéről és közönségük elvárásairól. A népi életkép 19. századi típusa természetesen kapcsolódott ahhoz a népies-nemzeti kulturális irányhoz, amely az irodalomba is népies elemeket igyekezett beemelni, de a 18. század végén felélénkülő tudományos etnográfiai kutatások is szerepet játszottak a műfaj fejlődésében. A nép iránti érdeklődés köthető a rousseau-izmushoz, de a 19. századnak a népről alkotott képe párhuzamba állítható a winckelmanni görögség-képpel is.[14] Ugyanakkor tovább élt az a hagyomány is, amely a parasztokat bumfordi, nevetséges figurákként jelenítette meg. A népi életkép azonban csak egy ágazata az életképnek, amelyet a korabeli elméleti írások más irányból, egységes műfajként közelítettek meg. Kiindulópontjuk az, hogy a hétköznapi cselekedetek ábrázolásán keresztül megragadható az emberiség ideája, így az életkép létjogosultságát az magyarázza, hogy a felszín alatt mélyebb tartalmakat hordozhat.[15] A műfaj definíciójának alapja a téma. Egy 1835-ben Bécsben kiadott esztétikai lexikon szerint: „Jetzt begreift man [...] unter Genremalerei Bilder, welche weder zur Geschichts- nach Landschaft- nach Thiermalerei ausschließlich gehören, und also eine eigene Gattung bilden, als: Kleine häusliche Scenen, Bamboccladen, Still-Leben [...] auch Frucht- und Blumenstücke, aber immer mit menschlichen Figuren unter Lebensgröße."[16] Egy 1843-as enciklopédia vonatkozó szócikke hangsúlyozza, hogy a jó zsánerkép az ábrázolásmód által megemeli az egyébként jelentéktelen témát.[17] Ormós Zsigmond 1859-ben megjelent könyvében az életkép tömör meghatározását adja: „Az életkép-festészet az ember magánélete s cselekményeinek reális ábrázolása."[18] Ormós írása is példázza, hogy az életkép a 19. században gyakran a történeti festészettel való összevetésben definiálódott, és annak alternatívájaként jelent meg. „A genre egyébiránt közel áll a történelmi festészethez, mert mind a kettő embercselekményeket rajzol. Ez a társadalomra kiható s a történet lapjain örök emlékű köz-, az pedig a magánélet köréhez tartozó, múlékony, magáncselekményekkel foglalkozik. [...] Hagen szerint a festészet két neme közti különbség abból áll, hogy a történelmi az egyéniséget, az életképt pedig a fajt adja. Egymással átellenben állanak, mint a trón és nép felőli fogalmak. Ott a magasabb társadalom hegyét, a történelmi nagyságokat, itt ellenben a lentebb köröket s embereket látjuk, a sokaságban enyészőket; ott a magasztos és komoly, néha a VÁNDOR te r. Barabás Miklós: Vándor élet. Aradi Vészlapok. Kiadta Császár Ferenc, Pest 1844