MŰVÉSZETTÖRTÉNETI ÉRTESÍTŐ 51. ÉVFOLYAM (2002)

2002 / 3-4. sz. - VITA - GRESKÓ JUDIT: " Egy konzervatív a modernekért : Majakovszky Pál (1871-1935) 19. századi rajzgyűjteménye " című PhD-értekezésének vitája

finn rajzok Majovszky kultúrpolitikai működésének kez­deteihez kapcsolódnak, amikor Koronghi Lippich Elek munkatársaként dolgozott egy új, nemzeti karakterű ma­gyar művészet létrehozásáért. Nagy jelentőségűnek tar­tom azt a tényt, hogy ezeknek a törekvéseknek a kifára­dását Majovszky maga tapasztalta meg a finn művészet 1908. évi nagy párizsi kiállításán. Ez adhatott számára alapot arra, hogy olyan rajzgyűjteményre vágyjon, amely európai összefüggéseket mutat be, s képes a modern mű­vészethez vezető történet megrajzolására. A megalkotott képnek két legfontosabb jellemzője az akadémikus művészet teljes elvetése és a francia művészet dominan­ciájának elismerése volt. Majovszky ízlésének ez a fordulata az 1906 utáni évek­ben egész Közép-Európára jellemző. Személyes élményét a Japán Kávéház asztaltársaságával való kapcsolata mé­lyítette el, amelynek értékítélete Szinyei Merse Pál, Ferenczy Károly és Rippl-Rónai József művészetének tiszteletén alapult. A Japán Kávéház művészekből, gyűj­tőkből és művészetpártolókból álló köre véleményt alko­tott a művészeti hagyomány egészéről, befolyásolta a kiállítási programokat előbb a Nemzeti Szalonban Ernst Lajos igazgatása idején, majd az 1912-ben megnyitott Ernst Múzeumban. A Magyar Impresszionisták és Natu­ralisták Körének létrehozásával hatással volt a művészeti életre, s végül közvetlen tanácsadással segítette a 19. szá­zadi festményeket, közte az impresszionisták képeit meg­vásároló műgyűjtőket: Nemes Marcellt, Herzog Mórt, Hatvany Ferencet és Kohner Adolfot. A francia rajzművészet bemutatásánál - amelynek esetében a mai művészettörténeti felfogásunk szinte azo­nos a Majovszky Pál és Mesler Simon által megrajzolt képpel - a rajzgyűjtemény összetett karakterének érzé­keltetésére törekedtem, ezért a holland rajzokat a francia művészet fejezetéhez kapcsolva tárgyalom. Beke László opponensem hiányolja dolgozatomban azt a párhuza­mos életrajzot, amely természetes módon születhetett volna meg, ha a gyűjtő Majovszky Pál mellett harcostár­sának, Melier Simon művészettörténésznek, a Szépmű­vészeti Múzeum grafikai gyűjteménye egykori veze­tőjének a szerepét jobban kiemelem. A Majovszky Pálról szóló monográfiában a modern művészet ügyéért oly sokszor és sokféleképpen közösen fellépők életútjának közös állomásait elemzem majd. Melier Simon naplójá­nak kritikai kiadását most készítem elő, kül- és belföldi archívumi dokumentumok és nemzetközi kapcsolatai­nak feltérképezésével vizsgálom a Szépművészeti Mú­zeum 5000 tételes modern sokszorosított grafikai gyűj­teményének kiépítésekor végzett mintaszerű munkáját. Ez az anyag ugyanis párhuzamosan, egymást kiegészít­ve alakult Majovszky Pál rajzgyűjteményével. Mindkét opponensem fölvetette azt a kérdést, hogy melyek voltak Majovszky ízlésének határai, hogyan vi­szonyult kora aktuális művészetéhez. Előre bocsátom, hogy a gyűjtemény programja szerint a 19. század euró­pai rajzművészetének bemutatására törekedett, de to­vább merészkedett Cézanne öt rajzának megvásárlásá­nál. Több, a gyűjteményben szereplő művész munkássá­ga lépte át a választott időhatárt. Közülük a francia Pierre Bonnard és Aristide Maillol, illetve a német Max Lieber­mann szerepel a legtöbb lappal, azok a művészek, akiknek személye és irányultsága a Japán Kávéház fő alakjaihoz kapcsolódott: Rippl-Rónaihoz a Nabik, Szinyei Merséhez és Ferenczy Károlyhoz Max Liebermann, s vele a német impresszionizmus mozgalma és sajátos kérdésköre. A legújabb törekvések azonban, amelyeket Melier Si­mon összefoglalóan antinaturalistáknak nevez, nem vé­letlenül hiányoznak a gyűjteményből. Majovszky Pálnak és nemzedéktársainak kapcsolatát a natúrához és az újí­táshoz Szinyei Merse Pál fejezte ki pontosan: »a művé­szetben is úgy van, mint a biliárdjátékban: csupán akkor érvényes a lökés, ha a játékos legalább az egyik lábujja hegyével érinti a földet­. Az a határ, amelyet Majovszky és Meiler meghúztak, széles körben volt elfogadott: a Szépművészeti Múzeum 1921-ben Modern rajzok címen mutatta be Majovszky gyűjteményét. A kortárs szellemi élet frissességét illeti Szabó Júliá­nak az a kérdése, hogy a Magyar Nyelv Történeti-Etimo­lógiai Szótára helyesen állítja-e hogy az impresszionista szó 1895 előtt nem volt jelen a magyar nyelvben. Ez ne­hezen válaszolható meg. 1895-ben Justh Zsigmond Formusa jelent meg, s abban fordult elő a kérdéses kifeje­zés, továbbá a Pallas Lexikonban is. Justh azonban már 1888-ban is leírta Naplójában, amelyet azonban csak a harmincas években rendezett sajtó alá Halász Gábor. Köszönöm Szabó Júliának, hogy feladatommá tette Szép Ernő nekrológja érzékletes szavainak teljes terjede­lemben való közlését a disszertáció alapján születő pub­likációban. A teljes szöveg elemzése a Majovszky-mono­gráfiának valóban kötelessége. Egyrészt azért, mert lé­lektani szempontból briliáns leírását nyújtja a gyűjtőnek, megelőlegezve ezzel azt a portrét, amelyet az amerikai pszichiáter, Werner Muensterberger rajzolt e nyakas szenvedély rabjairól (Collecting. An Anruly Passion. Princeton 1994). Másrészt pedig elvezet bennünket a pes­ti éjszakai élet­színtérre, a pesti kabaréba, ahol vizsgáló­dásunk szereplői bizony mindannyian rendszeresen megfordultak. Szép Ernő így emlékezett meg Majovszky Pálról: ».. .Olyan könnyű volt mint a rajz, mint a gondolat. Inkább volt lélek mint test ez a figura, a Majovszky Pál úr figurája. Átszellemült fejét Carrière festhette volna tán, a Verlaine arcképének a festője...« A pesti kabaré nagy alakja, Nagy Endre pedig így láttatja vendégeit, akik kö­zött a pesti művészeti élet általam most vizsgált szereplői - Majovszky Pál vizitkártyáinak tanúsága szerint - bizo­nyítottan mind ott ültek: »Először csak a sűrű dohány­füstöt láttam, amelyben kackiás lámpaernyők alól szivár­gott a vörös fény. Aztán, mint Carrière képein, a homály­ból elmosódott körvonalakkal váltak ki a tárgyak és az emberek.« (A kabaré regénye, Budapest 1958) Beke László kérdésére válaszolom, hogy Majovszky Pál 1917-ben vált meg a Vallás- és Közoktatásügyi Mi­nisztérium hivatalától. A dolgozatom 22. oldaláról idé­zett 1918-as dátum egy levelének keltezése. Ebben a leve­lében értesítette a Meránban élő, és vele ekkor már csak ritkán levelező egykori minisztériumi felettesét, Ko­ronghi Lippich Eleket a nyugalomba vonulásáról. Beke László további nekrológokkal egészítette ki a bibliográ­fiai adatokat. Ezek az írások figyelmetlenségem miatt saj­nos kimaradtak a kiadott források jegyzékéből. Mindkét opponensem idézi Majovszky Pál 1934. de­cember 20-án kelt végrendeletének 2. pontját, amelyben a Magyar Nemzeti Múzeum Tanácsa 6 000 aranypengő év­járadékot biztosított a gyűjtőnek áldozatkészségének némi viszonzása fejében. Szabó Júlia az irat alaposabb elemzé­sét kéri, Beke László pedig fölteszi a kérdést: honnan tud­juk, hogy Majovszky Pál valóban a kezdetektől fogva a Szépművészeti Múzeumnak szánta gyűjteményeit? A sok­szorosított grafikai gyűjteményt 1911-ben szállították a Szépművészeti Múzeumba, azért, hogy Melier azt össze- 365

Next