MŰVÉSZETTÖRTÉNETI ÉRTESÍTŐ 51. ÉVFOLYAM (2002)
2002 / 3-4. sz. - VITA - GRESKÓ JUDIT: " Egy konzervatív a modernekért : Majakovszky Pál (1871-1935) 19. századi rajzgyűjteménye " című PhD-értekezésének vitája
finn rajzok Majovszky kultúrpolitikai működésének kezdeteihez kapcsolódnak, amikor Koronghi Lippich Elek munkatársaként dolgozott egy új, nemzeti karakterű magyar művészet létrehozásáért. Nagy jelentőségűnek tartom azt a tényt, hogy ezeknek a törekvéseknek a kifáradását Majovszky maga tapasztalta meg a finn művészet 1908. évi nagy párizsi kiállításán. Ez adhatott számára alapot arra, hogy olyan rajzgyűjteményre vágyjon, amely európai összefüggéseket mutat be, s képes a modern művészethez vezető történet megrajzolására. A megalkotott képnek két legfontosabb jellemzője az akadémikus művészet teljes elvetése és a francia művészet dominanciájának elismerése volt. Majovszky ízlésének ez a fordulata az 1906 utáni években egész Közép-Európára jellemző. Személyes élményét a Japán Kávéház asztaltársaságával való kapcsolata mélyítette el, amelynek értékítélete Szinyei Merse Pál, Ferenczy Károly és Rippl-Rónai József művészetének tiszteletén alapult. A Japán Kávéház művészekből, gyűjtőkből és művészetpártolókból álló köre véleményt alkotott a művészeti hagyomány egészéről, befolyásolta a kiállítási programokat előbb a Nemzeti Szalonban Ernst Lajos igazgatása idején, majd az 1912-ben megnyitott Ernst Múzeumban. A Magyar Impresszionisták és Naturalisták Körének létrehozásával hatással volt a művészeti életre, s végül közvetlen tanácsadással segítette a 19. századi festményeket, közte az impresszionisták képeit megvásároló műgyűjtőket: Nemes Marcellt, Herzog Mórt, Hatvany Ferencet és Kohner Adolfot. A francia rajzművészet bemutatásánál - amelynek esetében a mai művészettörténeti felfogásunk szinte azonos a Majovszky Pál és Mesler Simon által megrajzolt képpel - a rajzgyűjtemény összetett karakterének érzékeltetésére törekedtem, ezért a holland rajzokat a francia művészet fejezetéhez kapcsolva tárgyalom. Beke László opponensem hiányolja dolgozatomban azt a párhuzamos életrajzot, amely természetes módon születhetett volna meg, ha a gyűjtő Majovszky Pál mellett harcostársának, Melier Simon művészettörténésznek, a Szépművészeti Múzeum grafikai gyűjteménye egykori vezetőjének a szerepét jobban kiemelem. A Majovszky Pálról szóló monográfiában a modern művészet ügyéért oly sokszor és sokféleképpen közösen fellépők életútjának közös állomásait elemzem majd. Melier Simon naplójának kritikai kiadását most készítem elő, kül- és belföldi archívumi dokumentumok és nemzetközi kapcsolatainak feltérképezésével vizsgálom a Szépművészeti Múzeum 5000 tételes modern sokszorosított grafikai gyűjteményének kiépítésekor végzett mintaszerű munkáját. Ez az anyag ugyanis párhuzamosan, egymást kiegészítve alakult Majovszky Pál rajzgyűjteményével. Mindkét opponensem fölvetette azt a kérdést, hogy melyek voltak Majovszky ízlésének határai, hogyan viszonyult kora aktuális művészetéhez. Előre bocsátom, hogy a gyűjtemény programja szerint a 19. század európai rajzművészetének bemutatására törekedett, de tovább merészkedett Cézanne öt rajzának megvásárlásánál. Több, a gyűjteményben szereplő művész munkássága lépte át a választott időhatárt. Közülük a francia Pierre Bonnard és Aristide Maillol, illetve a német Max Liebermann szerepel a legtöbb lappal, azok a művészek, akiknek személye és irányultsága a Japán Kávéház fő alakjaihoz kapcsolódott: Rippl-Rónaihoz a Nabik, Szinyei Merséhez és Ferenczy Károlyhoz Max Liebermann, s vele a német impresszionizmus mozgalma és sajátos kérdésköre. A legújabb törekvések azonban, amelyeket Melier Simon összefoglalóan antinaturalistáknak nevez, nem véletlenül hiányoznak a gyűjteményből. Majovszky Pálnak és nemzedéktársainak kapcsolatát a natúrához és az újításhoz Szinyei Merse Pál fejezte ki pontosan: »a művészetben is úgy van, mint a biliárdjátékban: csupán akkor érvényes a lökés, ha a játékos legalább az egyik lábujja hegyével érinti a földet. Az a határ, amelyet Majovszky és Meiler meghúztak, széles körben volt elfogadott: a Szépművészeti Múzeum 1921-ben Modern rajzok címen mutatta be Majovszky gyűjteményét. A kortárs szellemi élet frissességét illeti Szabó Júliának az a kérdése, hogy a Magyar Nyelv Történeti-Etimológiai Szótára helyesen állítja-e hogy az impresszionista szó 1895 előtt nem volt jelen a magyar nyelvben. Ez nehezen válaszolható meg. 1895-ben Justh Zsigmond Formusa jelent meg, s abban fordult elő a kérdéses kifejezés, továbbá a Pallas Lexikonban is. Justh azonban már 1888-ban is leírta Naplójában, amelyet azonban csak a harmincas években rendezett sajtó alá Halász Gábor. Köszönöm Szabó Júliának, hogy feladatommá tette Szép Ernő nekrológja érzékletes szavainak teljes terjedelemben való közlését a disszertáció alapján születő publikációban. A teljes szöveg elemzése a Majovszky-monográfiának valóban kötelessége. Egyrészt azért, mert lélektani szempontból briliáns leírását nyújtja a gyűjtőnek, megelőlegezve ezzel azt a portrét, amelyet az amerikai pszichiáter, Werner Muensterberger rajzolt e nyakas szenvedély rabjairól (Collecting. An Anruly Passion. Princeton 1994). Másrészt pedig elvezet bennünket a pesti éjszakai életszíntérre, a pesti kabaréba, ahol vizsgálódásunk szereplői bizony mindannyian rendszeresen megfordultak. Szép Ernő így emlékezett meg Majovszky Pálról: ».. .Olyan könnyű volt mint a rajz, mint a gondolat. Inkább volt lélek mint test ez a figura, a Majovszky Pál úr figurája. Átszellemült fejét Carrière festhette volna tán, a Verlaine arcképének a festője...« A pesti kabaré nagy alakja, Nagy Endre pedig így láttatja vendégeit, akik között a pesti művészeti élet általam most vizsgált szereplői - Majovszky Pál vizitkártyáinak tanúsága szerint - bizonyítottan mind ott ültek: »Először csak a sűrű dohányfüstöt láttam, amelyben kackiás lámpaernyők alól szivárgott a vörös fény. Aztán, mint Carrière képein, a homályból elmosódott körvonalakkal váltak ki a tárgyak és az emberek.« (A kabaré regénye, Budapest 1958) Beke László kérdésére válaszolom, hogy Majovszky Pál 1917-ben vált meg a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium hivatalától. A dolgozatom 22. oldaláról idézett 1918-as dátum egy levelének keltezése. Ebben a levelében értesítette a Meránban élő, és vele ekkor már csak ritkán levelező egykori minisztériumi felettesét, Koronghi Lippich Eleket a nyugalomba vonulásáról. Beke László további nekrológokkal egészítette ki a bibliográfiai adatokat. Ezek az írások figyelmetlenségem miatt sajnos kimaradtak a kiadott források jegyzékéből. Mindkét opponensem idézi Majovszky Pál 1934. december 20-án kelt végrendeletének 2. pontját, amelyben a Magyar Nemzeti Múzeum Tanácsa 6 000 aranypengő évjáradékot biztosított a gyűjtőnek áldozatkészségének némi viszonzása fejében. Szabó Júlia az irat alaposabb elemzését kéri, Beke László pedig fölteszi a kérdést: honnan tudjuk, hogy Majovszky Pál valóban a kezdetektől fogva a Szépművészeti Múzeumnak szánta gyűjteményeit? A sokszorosított grafikai gyűjteményt 1911-ben szállították a Szépművészeti Múzeumba, azért, hogy Melier azt össze- 365