MŰVÉSZETTÖRTÉNETI ÉRTESÍTŐ 58. ÉVFOLYAM (2009)
2009 / 1. sz. - VITA - Gosztonyi Ferenc "A magyar művészettörténet-írás története (1875-1918) : a » Pasteiner-tanszék «" című doktori (PhD) értekezésének vitája
A disszertáció gondolatmenete, felépítése logikus, jól áttekinthető a kitérők és függelékek rendszere is. Fogalmazása világos, egyértelmű, megállapításai kellően alátámasztottak, meggyőzőek. A dolgozat értékelése szempontjából az a döntő, hogy vállalt feladatát kiválóan teljesítette. Ennek alapján a disszertációt megvitatásra alkalmasnak, a fokozat elnyerésére érdemesnek tartom. Az, amit a továbbiakban a dolgozathoz hozzáfűzök, nem bírálatnak, nem hiányok számonkérésének szánom. Elfogadva és tiszteletben tartva a dolgozat vállalt önkorlátozásait, de ugyanakkor tudomásul véve a folytatás, a továbbfejlesztés kinyilvánított szándékát, úgy vélem, érdemes a továbbgondolás lehetséges irányait, témaköreit vagy legalábbis azok néhány elemét felvetni. Olyan, a dolgozatban érintett problémákra gondolok, amelyek szintén megérdemelnének egy-egy kitérőt. Érdemes lenne például körüljárni azt a kérdést, hogy miért hozták létre 1872-ben a budapesti egyetemen a művészettörténeti tanszéket. Két indok kézenfekvő; egyrészt: az egyetem rangjához, az oktatás teljeskörűségéhez, az univerzalitáshoz - a nyugat-európai példák nyomán - hozzátartozott, hogy legyen művészettörténeti oktatás is az egyetemen; másrészt: volt a tanszék vezetésére, a tananyag előadására alkalmas, vitathatatlan szaktekintéllyel bíró jelölt. (A döntésben talán még az is szerepet játszott, hogy érdemeinek, tudományos rangjának megfelelő pozíciót, egzisztenciát akartak biztosítani Henszlmann-nak.) Az az indok azonban egészen bizonyosan nem szerepelt - nem szerepelhetett - az alapítók érvelésében, hogy széles körű, valós társadalmi igény lett volna művészettörténészek képzésére. Nyilván nem független ettől, hogy sem az alapításkor, sem később nem definiálták, nem határozták meg konkrétabban, hogy mi a tanszéken folyó képzés célja, mire készítik fel az ott végzőket. Nem esett szó muzeológiáról, műemlékvédelemről, szakképzettségen alapuló ismeretterjesztésről, újságírásról vagy műkritikáról végképp nem. Pasteiner személyes véleménye valamilyen mértékig kiderül a dolgozatból. Ő úgy vélte, a tanszék feladata megismertetni a hallgatókkal az egyetemes művészet történetének egészét, el kell sajátítaniuk továbbá a megfelelő módszert, alkalmazniuk kell a »helyes« művészettörténeti szempontot. De hogy ezt hol, mire használják majd, az nem került szóba. Sőt az is nyilvánvaló, hogy Pasteiner lebecsülte a múzeumi tevékenységet, az ismeretterjesztést, csalódottan vette tudomásul, hogy legjobb tanítványai is múzeumokban kötöttek ki. Az is furcsa ellentmondás, hogy amikor utódot kerestek a tanszékre, Pasteiner egyetlen tanítványát sem tartotta erre alkalmasnak, noha évtizedekig minden hallgatót végül is arra képeztek, hogy leginkább egy ideális egyetemi tanári funkció kritériumainak feleljenek meg. A dolgozat meggyőzően bizonyította, hogy a magyar művészettörténet-írás történetének megkerülhetetlen része, egyik fő vonulata az egyetemi tanszék története. De csak az egyik része. Úgy gondolom, nem lehet mindent erre a szálra fölfűzni. A szerző is utal egy helyütt arra, hogy nem lehet szorosabb kapcsolatot kimutatni Pasteiner és a Fülöp-Lukács-kör tagjai közt. Szerintem még az általa feltételezettnél is lazább, formálisabb volt ez a kapcsolat. Elképzelhetetlennek tartom, hogy Popper vagy Lukács rendszeresen hallgatta volna Pasteiner előadásait. Külön kérdés Popper szerepe a magyar művészettörténet-írásban. Hajlamosak vagyunk néha a ma érzett jelentőségét, súlyát a maga korába visszavetíteni. Tény azonban, hogy Popper korai halála után több mint fél évszázadig nyoma sincs annak, hogy Lukácson kívül bárkire hatott volna, valaki is ismerte vagy hivatkozott volna cikkeire. (Egyébként Lukács »heidelbergi esztétikája« is, Popper írásainak jó része is évtizedekig lappangott.) Fontos figura Feleky Géza is. A szerző szeretné valahogy Pasteinerhez kötni az ő pályafutását is. Számomra azonban egyelőre megoldatlan rejtély, hogy hogyan képzelhető el Feleky Géza szakmai fejlődése. Ha igaz az, amit a lexikonok állítanak, hogy 1890-ben született, akkor 19-20 éves korától kezdve folyamatosan újságíróként tevékenykedett, rendszeresen publikált napilapokban, folyóiratokban. Ezzel párhuzamosan járt volna egyetemre (vagy csak az indexe, mint Fülepnek és Lukácsnak), vagy külföldi egyetemeken folytatott volna hosszabb tanulmányokat - mint ahogy némely forrás említi -, de mikor? Ugyanakkor első írásaitól kezdve olyan érett, kiforrott nézeteket vallott - akár a Lukáccsal kapcsolatos bírálatait, akár a Nyolcak tagjairól szóló írásait nézzük -, amelyeknek nyilvánvalóan nem sok közük volt Pasteinerhez. A tanszék tevékenységével párhuzamosan is voltak a művészettörténet körébe sorolható tevékenykedések. Működtek országos hatáskörű múzeumok, ott is folyt valamilyen mértékű tudományos munka, voltak olyan folyóiratok, amelyek közöltek művészettörténeti szakcikkeket is, voltak kiadói vállalkozások, kézikönyvek, monográfia-sorozatok. Ezek és a tanszék tevékenysége között nyilvánvalóan volt valamiféle kölcsönhatás. Egyikük-másikuk szóba kerül a dolgozatban is. Nyilván nem lehet megkerülni a Lippich Elek szerkesztette Művészeti Könyvtár sorozatának elemzését, értékelését, hiszen oda Pasteiner-tanítványok is írtak. A sorozat darabjai szemléletüket, művészettörténeti módszerüket tekintve nagyon különbözőek. Teljesen nyilvánvaló, hogy Malonyay Dezső