Magyar Állatorvosok Lapja, 1982 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 1. szám - Mészáros János: Járványtani, mikrobiológiai és immunológiai szempontok a baromfi fertőző betegségei elleni védekezésben
A MAGYAR ÁLLATORVOSOK LAPJA 1982. JANUÁR Manninger járványtani alapon feltételezte, sejtései és a legújabb molekuláris biológiai kutatások eredményei különösebb erőszak nélkül kapcsolatba hozhatók. A baromfipestis vírusának nukleinsavában és fehérjéiben legújabban kimutatott különbségek e téren még meglepetéseket tartogathatnak. Manninger professzor aktív működésének utolsó éveiben új problémaként jelentkezett a baromfi idült légzőszervi betegsége, a napjainkban mikoplazmózisnak nevezett kórkép. Ez azóta is egyike a nagyüzemi baromfitenyésztés szinte állandósult nehézségének. Volt főnököm új iránti fogékonyságának bizonyítéka, hogy a kérdés tanulmányozásával már az ötvenes évek végén megbízott. Feladatom az akkor PPLO-nak nevezett mikroorganizmusok elsődleges kóroktani szerepének kétségbevonása volt. Ez nem véletlen, mivel akkor még nem volt ismeretes a széles körben előforduló apatogén és a valóban kóroktani szereppel bíró patogén mikoplazma-törzsek közötti különbség. Az is igazolódott, hogy a patogén törzseket akkor még nem tudtuk mesterséges talajokon tenyészteni. Az is később derült ki, hogy a betegség manifesztálódásában a specifikus (többnyire vírusos hátterű) és nem specifikus (főleg tartási és takarmányozási eredetű) hajlamosító tényezők alapvető szerepet játszanak. A kezdeményezésre hazánkban megindult mikoplazma-kutatás számos és nemzetközileg is elismert eredményekkel büszkélkedhet. Legértékesebb tenyészállományaink többsége ma már mentes a fertőzöttségtől. Az induláskori hipotézistől ugyan eltérő következtetésekre jutottunk, de Manninger professzor nagyságára jellemző, hogy új következtetéseink bizonyításában is messzemenően segítségünkre volt. A manningeri örökség azonban nemcsak azokon a területeken érvényesült, amelyeken az általa megkezdett kutatásokat folytattuk, hanem termékenyítőleg hatott a halála utáni idők merőben új problémáinak megoldásában is. A nagyüzemi baromfitenyésztés ugrásszerű fejlődése nem utolsósorban a korábbi fajtákkal végzett hibridizációkra vezethető vissza. Ez feltételezte számos külföldi tenyészanyag behozatalát. Ezekkel szinte törvényszerűen olyan új kórokozók is bekerültek hazánkba, amelyekre nézve legfeljebb csak irodalmi ismereteink voltak. Arról nem is beszélve, hogy az intenzív baromfitenyésztésben világszerte számos, addig nem ismert kórokozó bukkant fel. A megjelent új bántalmak felismerése, s az ellenük való védekezés megtalálása állandó feladatunk. Ezek közül csupán példaként említek meg néhányat. A már szóba hozott baromfi mikoplazmózis hazánkban eleinte elsősorban a tojóállományok idült légzőszervi betegségében mutatkozott. A broilerállományokban külföldön leírt tömegesen jelentkező heveny mikoplazmózissal nemigen találkoztunk. A hatvanas évek közepén ez a helyzet megváltozott, s mint kiderült, azért, mert a körben behurcolt és széles körben elterjedt fertőző bronchízisz-vírus, mint specifikus hajlamosító nyerő, a mikoplazmózist a broilerállományokban is tömegessé és heveny formájúvá tette. A koronavírusok jellegzetes képviselőjével, a fertőző bronchítisz vírusával kapcsolatos hazai kutatások nemzetközileg is nagyra értékelt eredményeket hoztak. Kiderült, hogy a fertőző bronchítisz vírusának RNS-e 8 millió dalton tömegű, s pozitív értelmű, tehát önmagában is fertőzésre képes, így a fehérje kódját közvetlen formában hordozó ún. mRNS-féleség. Ez nemcsak a vírus pontos rendszertani helyének megjelölését jelentette, hanem új molekuláris biológiai módszerek birtoklását is. Így az ún. ,,RNS- ujjlenyomat” technikát, amely a vírustörzsek szinte egyedi felismerését teszi lehetővé. Ez pedig részben az epidemiológiai nyomozást helyezi az eddigieknél lényegesen pontosabb alapokra, részben módot nyújthat egy adott területen a vakcinázásra használt vírustörzs legcélszerűbb kiválasztására. Az utóbbi annál inkább fontosnak tűnik, mivel a betegség elleni immunizálás, tekintettel a törzsek felépítésében mutatkozó különbségekre, napjainkban sem tekinthető megoldottnak. Járványtani és immunológiai szempontból kemény kutatási feladatot jelentett a herpesz-csoportba tartozó két vírus okozta betegség. A hatvanas évek elején találtuk magunkat szemben a Marek-féle betegség heveny alakjával, amely szemben a Marek által 1907-ben leírt idült lefolyású, túlnyomóan idegrendszeri tünetekben mutatkozó, felnőtt korban jelentkező „klasszikus” kórképpel, már 2—3 hónapos korban jelentkezett, s a leukózishoz hasonló súlyos daganatos elváltozásokat okozva, állományonként olykor 30—40%-os mortalitással járt. Az évek múlásával a betegség egyre idősebb korban jelentkezett, a veszteségek mérséklődtek, s a lassabban lefolyó esetekben olykor már idegrendszeri tünetek is jelentkeztek. Ebben bizonyára szerepet játszott a fertőzöttség széles körű előfordulása miatt kifejlődő immunitás. A szinte különállónak tűnő kétféle kórkép, nevezetesen az idült és a heveny alak vírusában különbséget nem sikerült kimutatni. A betegség okozta tetemes károk csökkentésére általánossá vált a Marek-féle betegség vírusával azonos antigénszerkezetű pulykaherpesz törzsből készített vakcina naposkori alkalmazása. Ez jelentősen mérsékelte a veszteségeket. Az utóbbi években azonban egyre több esetben jelenik meg a betegség immunizált állományokban is. Feltételezik, hogy ez a pulykaherpesz törzzsel immunizált állományok utódaiban meglevő maternális immunitás zavaró hatásával, vagyis azzal függ össze, hogy a szik eredetű ellenanyagok zavarják a vakcinában foglalt vírust virémiát okozó, s így immunitást kiváltó hatásában. Ezért felmerült, hogy az immunizálásra célszerűbb volna a Marek-féle betegség vírusának attenuált változatát használni, esetleg nemzedékenként alternatív módon használva a kétféle vírusból készített vakcinát. Az azonosnak tűnő antigénszerkezet ellenére ugyanis a maternális ellenanyagok a vakcinázásra használt homológ vírust jobban károsítják, mint a heterológot. A természetes esetekből izolált csökkent virulenciájú vírussal ezért megkezdtük egy új immunizálási módszer kidolgozását. Megnehezíti azonban a helyzetet, hogy az utóbbi vírusból csak sejthez kötött állapotban lehet vakcinát előállítani, ami a mélyfagyasztott sejteket tartalmazó oltóanyag szállítását és applikálását bonyolulttá teszi. Mivel a vakcinázott állományokban a betegség a leukózisra jellemző, tehát idősebb korban jelentkezik, s a kórbonctani elváltozásokban is megtévesztő a hasonlóság, fontos feladat lett a Marek-féle betegség és a leukózis elkülönítése. Ezért a T vagy a B-limfociták dominenciája megállapítását és a transzformált T-limfociták egy részén jelen levő daganat-antigének kimutatását lehetővé tevő immunológiai módszert dolgoztunk ki a két kórkép elkülönítésére. A herpesz-csoportba tartozó kacsapestis elleni védekezéssel kapcsolatos kutatásainkat az európai járványhelyzet, s az tette szükségessé, hogy a szabad vizeken élő kacsaállományokat megvédjük a vadkacséktól származó fertőződéstől. A törzsállományok rendszeres immunizálására kialakított vakcinázási módszer hatékonyságáról alkalmunk volt meggyőződni. A kacsapestis herpeszvírusos fertőzöttség preventív kivédése a rendszeres vakcinázásokkal nemcsak a kacsaállományaink védelmét szolgálja, hanem csökkenti a lúdállományok fertőződési veszélyét is. A ludakra nézve ez a fertőzöttség ugyanis katasztrofális, mert a virulens vírus, ha lúdállományba juthat, 90%-ot meghaladó mortalitást okoz. A ludak preventív vakcinázása még nem megoldott, mert a kacsák immunizálására jó eredménnyel használható attenuált vírusvakcina akár 100-szoros adagja sem védi meg a ludakat a későbbi fertőződés ellen, annak ellenére, hogy az immunizált ludakban magas léterben mutatható ki a specifikus ellenanyag. Ennek oka kielégítően még nem ismert, s a jelenséget bonyolítja, hogy a kacsákból és a libákból izolált vírusok között antigénszerkezeti különbség nem mutatható ki. A kérdés ma izgalmas kutatási stádiumban van. Úgy látszik, hogy a herpeszvírusokkal kapcsolatos immunológiai viszonyok tisztázása mind elméleti, mind gyakorlati okok miatt sürgető feladat. Közismert a hazai lúdtenyésztés hagyománya, s a libamáj és libatoll exportjához fűződő nagy népgazdasági érdek. Éppen ezért rendkívüli problémát jelentett az a kórkép, amely 1964-ben jelentkezett, s a súlyos vesz