Magyar Belorvosi Archivum 22. Supplementum - A belgyógyászatról (1969)

Magyar Imre: A belgyógyászat helyzete

MAGYAR IMRE: A belgyógyászat helyzete Az a tény, hogy olyan ankét megrendezésére kerül sor, melynek egyetlen témája a belgyógyászat, maga azt mutatja, hogy valami ezen a téren nincs rendben. Mi itt ma szeretnénk tisztába jönni avval, hogy valójában mi nincs rendben, van-e valami baj a belgyógyászattal, ha igen, mi az, és hogyan lehet segíteni rajta. Semmiképpen sem Antonius beszédét szeretném alapul venni. Temetni jöt­tem Caesart és nem dicsérni. Ellenkezőleg. Dicsérni szeretném a belgyógyásza­tot és semmiképpen sem temetni. Pesszimista hangok ugyanis nem csupán a belgyógyászat válságáról beszél­nek, hanem azt is gyakran hangoztatják, hogy a belgyógyászat elavuló kate­gória, szükségtelen, specialitásokra való szakadása következtében valójában nincs is. A klasszikus belgyógyász szerepét az általános orvos, a gyakorló orvos veszi át, aki a volt belgyógyászatból végérvényesen leszakadt, és az eredeti bel­gyógyászattól nem egyszer eltávolodott specialitások művelőire támaszkodva, a kardiológusra, tüdőgyógyászra, endokrinologusra, haematologusra, gastro­­enterologusra, angiologusra, nephrologusra és a többire, végső soron ellátja a régebben belgyógyászatinak tartott betegeket. Belosztályokra, belklinikára eszerint valójában nincs is szükség, elég ha van tüdőklinikánk, kardiológiai, rheumatológiai intézetünk, Vérellátó Központunk. Legyen még endokrinoló­giai intézet is, gastroenterológiai centrum, veseklinika és így tovább. Jól kép­zett körzeti orvosra vagy rendelőintézeti vezetőre van szükség, aki a beteget a megfelelő helyre lelkiismeretesen elirányítja! Nem szólva arról, hogy egy ilyenfajta betegellátó rendszer csak egészen nagy városokban volna lehetséges, közepes nagyságú vagy kis városban és a vidéken egyáltalában nem, elvileg sem kívánatos, ha tartjuk magunkat a gyógyítás azon — noha sokszor tekintetbe nem vett, de változatlanul fennálló, meglevő és meg nem semmisíthető — alapelvéhez, hogy a beteget kell gyógyítanunk és nem a szívét vagy a máját vagy a mellékveséjét. A specializálódás egyre gyorsabban haladó, a tudás- és ismeretanyag roha­mos bővülése folytán elkerülhetetlen, megállíthatatlan és valójában a fejlődés szolgálatában álló, tehát voltaképpen előnyös folyamat, melynek azonban nem a belgyógyászat rovására, hanem annak fejlődése érdekében kell haladnia. A kialakult specialitások egy része már régen nem a belgyógyászat egyik ága, hanem sokkal kiterjedtebb terület. A haematológia ma már korántsem csak belgyógyászokat érdekel, hanem biológusokat, kémikusokat, az örökléstan művelőit, morphológusokat, physiologusokat, gyermekgyógyászokat, nőgyó­gyászokat, sőt a splenektomia szükségessége esetében még sebészeket is, csak­nem egyformán. Az endokrinológia régen kinőtt a belgyógyászatból és még több szakmát foglal össze. A gastroenterológia ma legalább annyira sebészi szakma, mint belgyógyász­, de éppen pl. a gastrin felfedezése révén ma elsősor.

Next