Magyar Belorvosi Archivum 22. Supplementum - A belgyógyászatról (1969)
Magyar Imre: A belgyógyászat helyzete
MAGYAR IMRE: A belgyógyászat helyzete Az a tény, hogy olyan ankét megrendezésére kerül sor, melynek egyetlen témája a belgyógyászat, maga azt mutatja, hogy valami ezen a téren nincs rendben. Mi itt ma szeretnénk tisztába jönni avval, hogy valójában mi nincs rendben, van-e valami baj a belgyógyászattal, ha igen, mi az, és hogyan lehet segíteni rajta. Semmiképpen sem Antonius beszédét szeretném alapul venni. Temetni jöttem Caesart és nem dicsérni. Ellenkezőleg. Dicsérni szeretném a belgyógyászatot és semmiképpen sem temetni. Pesszimista hangok ugyanis nem csupán a belgyógyászat válságáról beszélnek, hanem azt is gyakran hangoztatják, hogy a belgyógyászat elavuló kategória, szükségtelen, specialitásokra való szakadása következtében valójában nincs is. A klasszikus belgyógyász szerepét az általános orvos, a gyakorló orvos veszi át, aki a volt belgyógyászatból végérvényesen leszakadt, és az eredeti belgyógyászattól nem egyszer eltávolodott specialitások művelőire támaszkodva, a kardiológusra, tüdőgyógyászra, endokrinologusra, haematologusra, gastroenterologusra, angiologusra, nephrologusra és a többire, végső soron ellátja a régebben belgyógyászatinak tartott betegeket. Belosztályokra, belklinikára eszerint valójában nincs is szükség, elég ha van tüdőklinikánk, kardiológiai, rheumatológiai intézetünk, Vérellátó Központunk. Legyen még endokrinológiai intézet is, gastroenterológiai centrum, veseklinika és így tovább. Jól képzett körzeti orvosra vagy rendelőintézeti vezetőre van szükség, aki a beteget a megfelelő helyre lelkiismeretesen elirányítja! Nem szólva arról, hogy egy ilyenfajta betegellátó rendszer csak egészen nagy városokban volna lehetséges, közepes nagyságú vagy kis városban és a vidéken egyáltalában nem, elvileg sem kívánatos, ha tartjuk magunkat a gyógyítás azon — noha sokszor tekintetbe nem vett, de változatlanul fennálló, meglevő és meg nem semmisíthető — alapelvéhez, hogy a beteget kell gyógyítanunk és nem a szívét vagy a máját vagy a mellékveséjét. A specializálódás egyre gyorsabban haladó, a tudás- és ismeretanyag rohamos bővülése folytán elkerülhetetlen, megállíthatatlan és valójában a fejlődés szolgálatában álló, tehát voltaképpen előnyös folyamat, melynek azonban nem a belgyógyászat rovására, hanem annak fejlődése érdekében kell haladnia. A kialakult specialitások egy része már régen nem a belgyógyászat egyik ága, hanem sokkal kiterjedtebb terület. A haematológia ma már korántsem csak belgyógyászokat érdekel, hanem biológusokat, kémikusokat, az örökléstan művelőit, morphológusokat, physiologusokat, gyermekgyógyászokat, nőgyógyászokat, sőt a splenektomia szükségessége esetében még sebészeket is, csaknem egyformán. Az endokrinológia régen kinőtt a belgyógyászatból és még több szakmát foglal össze. A gastroenterológia ma legalább annyira sebészi szakma, mint belgyógyász, de éppen pl. a gastrin felfedezése révén ma elsősor.