Magyar Bioetikai Szemle, 2014 (20. évfolyam, 1-4. szám)

2014 / 1. szám

Bugyi István professzor a további évtizedekben is foglalkozott a beteg­orvos kapcsolattal. Etikai magaslaton kelt - a jó példával hatott mindenkire. Erkölcsi magasságát bizonyítja az is, hogy a műtőben intő jeleket, etikai útmu­tatásokat, táblákat helyezett el, latin nyelven, magyarul: „A műtét nem lehet nagyobb, mint a betegség.” 1978-ban (4) ismét írásban bizonyította: számára első a beteg, az ember, íme a szöveg (4): „Az Egészségügyi Dolgozó januári számában igen figyelem­reméltó cikk jelent meg Magyar Imre tollából (5). A szerző azt fejtegeti, vajon megmondhatjuk-e a már semmiféle kezelésre nem alkalmas rákos betegnek, hogy gyógyíthatatlan. Az ilyen felvilágosítás nemcsak etikai, hanem elsősor­ban emberi szempontból nagyon megfontolandó: semmi esetre sem szolgálja a beteg üdvét, a „suppraema lex”-et. Ezt az életbe vágó kérdést veszi bonckés alá Magyar Imre „Reményt kell nyújtani” címmel. Állást foglal: ne mondjuk meg a betegnek! Hiszem, hogy a magyar orvostársadalom nagy többsége ezen a véleményen van, szemben az ellenkező álláspontot valló tengerentúli kartársakkal. A sokszor szőnyegre került kérdéssel kapcsolatban a közelmúltban érdekes, figyelemre méltó könyv jelent meg az USA-ban Make Today Count címmel. Talán így fordítható le: Vess számot a mával. A szerző O. E. Kelly, egy amerikai kisváros - Iowa - újságírója, 200 oldalas könyvében leírja élettörténetét 1973 jú­niusától, amikor elveszett számára a világ, mert közölték vele, hogy gyógyítha­tatlan rákja van. Mikor megtudta, hogy nincs több ideje hátra, legfeljebb három esztendeje, depresszióba esett. Szörnyű volt elviselnie az emberek tekintetéből kiolvasható részvétet, szégyellte, hogy beteg. Magába zárkózott, nem akarta gyötrelmeit megosztani feleségével, Wandával és négy gyermekével. Egyetlen kiút látszott: az öngyilkosság. Egy reggel azonban rádöbbent, hogy mi is történik tulajdonképpen: ő maga öli meg a még hátralévő éveit. Magára talált. „Nem gyötröm magam azzal, hogy rákban fogok meghalni - ismételgette - inkább megtanulok rákkal élni. Nem törődöm vele, hogy rohamlépésben közeledem a halálhoz, megpróbálok addig is minden nap teljes életet élni, amennyire lehetséges.” Fél év kellett, amíg sikerült összeszednie magát, és erős akarattal elhessegetni a közelgő el­múlás gondolatát. Majd hozzáfogott könyvének megírásához, amellyel segít­ségére akart sietni gyógyíthatatlan betegtársainak. A könyvével életre hívott „önsegítő mozgalom” elterjedt az egész Egyesült Államokban. Kellyt meg­hívták előadást tartani gyűlésekre, egyetemekre, templomokba, a tévében is szerepelt. Megrázó titok került napvilágra, és drámai leckét kaptak a gyógyít­hatatlan betegségben szenvedők. Nemcsak ők merítettek a könyvből, hanem családtagjaik és barátaik is.”

Next