Magyar Cserkész, 1926 (7. évfolyam, 1-25. szám)

1926-06-01 / 11. szám

(Folytatás és vége.) Három napig egy álcserkész nyomában, így történt, hogy az első napon nem sikerült végére járni a rejtélyes ügynek. Na, de Sherlock Holmes is szívósságának köszönhette igazi sike­reit , így hát én sem csüggedtem el. S jutalmamat meg is kaptam, mert másnap délben, könyveivel a hóna alatt, bekopogott Sanyi Szerkesztő­ségünkbe. — Bácsi kérem, tudom hol van a „cserkésztestvér“. IV. kerület Ki­rályi Pál u. 20. III 12. alatt K. Im­­rééknél szállt meg. Meg is mondot­tam Imrinek, hogy tartsa otthon a vendégét, mig beszélni tetszik vele. — Jó napot kívánok, a Magyar Cserkész munkatársa a vendégcser­késszel szeretne beszélni — nyitot­tunk be a K. Imréékhez. — Rögtön küldöm Imre fiamat — mondta a mama s az ajtóban meg­jelenik K. Imre s barátságosan invi­tál befelé. — Hol van az egri vendég, Imre’ pajtás? Csak nem ment el? — De igen, amikor meghallotta, hogy keresni tetszik, azt mondta, hogy Munkatárs úr elébe megy, mert a cserkész szolgálatkész. Egy kicsit gondolkoztam, majd megreszelve torkomat így szóltam:­­• Nem akarlak benneteket meg­ijeszteni, fiuk, de nekem az a „cser­késztestvér“ igen gyanús. Nem vet­tetek viselkedésén valami rendkívü­lit észre? A két fiú gondolkozott egy ideig. Én észrevettem valami különöset, — mondta Imre. — Ugyanis, mikor megkérdeztem, miért nem hozott ma­gával hálóinget, azt mondotta, hogy ő edzi magát s ezért ahogyan ő mondotta „bőringben“ alszik. — Kérem, most, hogy Imre említi ezt az esetet, eszembe jut, hogy nálunk azt mondotta, hogy neki soha­sem szokott izzadni a lába, de most az egyszer mégis izzad, adjunk egy pár harisnyát. A mama hozott két párat, az egyiket felhúzta a másikat zsebre dugta s mikor elment olyan feledékeny volt, hogy egyiket sem adta vissza. Amint ezeket az apró, de minden­esetre jellemző részleteket hallottam, eléggé kialakult előttem a „cserkész­testvér“ igazi képe. Ezért mint mon­dani szokás, keresztkérdéseket tet­tem fel: — Miért fogadtátok ezt a fiút olyan barátságosan? Biztosak vagy­tok benne, hogy tényleg cserkész? — De kérem, hát persze. Hiszen Bátori parancsnok úr küldötte hoz­zánk s nemcsak pecsétes igazolvá­nya volt az egri­ Bornemissza csapat­tól, hanem még az eredeti pecsét is nála volt s kivülről fújta az összes szövetségi emberek neveit, lakcí­meit . . . — Ne haragudjatok fiuk, de az én újságírói szimatom azt mondja, hogy ez a „cserkésztestvér“ közönséges álcserkész ... s azt hiszem, ha a parancsnok urat megkérdeznétek, azt mondaná, hogy nem ő küldte hoz­zátok. — Lehetetlen — sápítoztak ven­déglátó cserkészházigazdáim. — Hát kérdezzük meg — mon­dottam. — Ügy van gyerünk a parancs­nok úrhoz — hagyták rá a fiuk s elindultunk a cserkészotthon felé. Piarista utca 5. szám alatt beme­gyünk a gimnáziumba s a félemele­ten lévő cserkészotthon felé tartunk. Éppen ott találjuk Bátori főtiszte­lendő urat, a csapat ügyvezető pa­rancsnokát. — Bátori dr. vagyok, talán ura­­ságod a detektív? — Miféle detektív ? — kérdeztem, de egyúttal örvendeztem, hogy a két­napos nyomozás már olyan jellemző detektív vonásokat vésett arcomra, melyről rögtön felismerik belső énemet, a nagy Sherlock Holmes utódját. — Hát az, akit a főkapitányságról kértem, hogy az otthonunkba ma délelőtt történt betörést kinyomozza. — Tessék? — kérdeztem s kö­rülnézve megállapítottam, hogy nagy elődöm, az angol világdetektiv bizo­nyára nagyot fordult sírjában, mert csak most vettem észre, hogy az otthon ajtaja be van törve, a szek­rények felfeszítve, a padló fele széj­jelhányt holmival, mintha valaki a szekrények tartalmával erőnek erejé­vel Kim-játékot akart volna ren­dezni. — Bizony, alaposan helyben hagy­ták otthonunkat s a legérdekesebb, hogy nem vittek el semmi mást, mint igazolvány blankettákat s csa­patunk pecsétjét. — Ejnye, — gondoltam. Pecsét? Hol is hallottam én ma ezt a szót? Megvan, hiszen az egri fiúnak voltak pecsétjei. Ezért kérdezőködtem, de persze óvatos formában. — Pedig a pecsétnek a csapat­irodában a helye nem úgy, mint ahogyan azt a pesten lévő egri cser­kész teszi, akit Tanár úr küldött elszállásolás végett a Havas utcába. — Én? De hová gondol? Én semmiféle cserkészt nem küldtem a fiukhoz. — Pedig hát ... — s ezzel a parancsnok úr rendelkezésére bocsá­tottam nyomozásom eddigi adatait, melyeket kétnapi detektiveskedés alatt összegyűjtöttem. — Hallatlan, megfoghatatlan. Nem is hittem, hogy ilyen ügyesek a sajtó munkatársai. — Ó, kérem — igyekeztem szerény­kedni — csak a cserkészsajtó é­s a cserkészújságírók között is egyedül én . . . — Parancsnok urat sürgősen ké­retik a telefonhoz! — jelentette fe­szes vigyázzban egy cserkész, így hát egyedül maradtam gondolataim­mal. Nem lehettem azonban sokáig egyedül, mert felpattant az ajtó s mint a bomba jelent meg a parancs­nok ur. — Nahát ezt mégsem hittem volna ! — Hogy a Magyar Cserkésznek ilyen zseniális riportere van? — igyekeztem folytatni az előbbi be­szélgetést. — Dehogy kérem, hanem hogy az az álcserkész miket csinál. — Hát miket csinál? -- Képzelje, telefonált a 3. csa­pat parancsnoksága s a lehető leg­udvariasabb formában érdeklődtek csapatunk hogyléte felől, mikor efe­­lől megnyugtattam őket, azt kérdez­ték, hogy vájjon Szabó segédtisztünk is jól van-e. „Micsoda“ — mondom — nekünk semmiféle Szabó segéd­tisztünk sincsen.“ De isten muszáj lenni mert nincsen egy órája, hogy ellopott tőlünk egy biciklit. Mit? — kiabáltam a telefonba s majdnem megmondtam nekik ... na de a hely­zet az, hogy egy fiatalember megje­lent a csapatbélyegzőnket felmutatta, melyet éppen most visz csináltatni s felült egy kölcsönkért biciklire, hogy kipróbálja s még most is pró­bálja, ha még meg nem állt. — Borzasztó szemtelenség — há­­borogtam én is, mert láttam, hogy a háborgó indulatoknak szabad utat kell engedni. Közben­ azonban, mint villám cikkázott át fejemen : „Pecsét csináltatás.“ Hiszen az egri is! — Stop — mondottam. — Meg­van ! — Mi van meg? — Hát a nyom! Ellopták a pecsé­tet. Az ellopott pecsétel megjelent egy fiatal ember s azt mondotta, hogy csináltatni viszi! Az a bizonyos cserkésztestvér egy egri pecsétet őrzött,melyet szintén „csináltatni“ vitt. Nem gondolja Főtisztelendősé­­ged, hogy . . . — Hát persze. Ez a szillogizmus legegyszerűbb fajtája. Ha A egyenlő B-vel, és B egyenlő C-vel, akkor A is egyenlő C-vel. 172

Next