Magyar Cserkész, 1926 (7. évfolyam, 1-25. szám)
1926-06-15 / 12. szám
Két kis legény párbaja. — Irta: GYÖKÖSSY ENDRE. — Piri 11 éves szöszi lány volt. A nagyhalmi polgári leányiskola második osztályában egyetlen lánynak se ragyogott huncutabbul pislogó szeme. Piri kacagni is gyönyörűen tudott. Le lehetett volna kottázni kacagását, olyan dallamosan bugyborékolt a vidámság szájából és szívéből. De első volt ő a tornaórán is; kézimunkáját is legszebbnek tartották. Számtan dolgozataira jeleseket irt Ilonka néni, a matematika szigorú tanárnője. Piriék háza és édesapja asztalosműhelye a Nagyutcában volt. Egyik szomszédjukban a községi irnokék, másikban pedig a kalaposmester Ambrusék laktak. — Gyere sétálni, Piri! — kiáltott be ma is, mint minden szombaton délután hozzájuk a két fiú : az irnokék Bódija és a kalaposok Gergője. Piri már várt az invitálást. A kis virágos kertben babrált s onnan kiáltotta vissza a fiuknak: — Várjatok, mindjárt megyek! Igaz, hogy Piri már teljesen készen volt a szombatdélutáni kirándulásra, már a két szál virág is kezében hajladozott és mosolygott, amit a fiuk gomblyukába szánt De hát hadd várjanak 2—3 percig azok a fiuk. Azt ne gondolják valahogy, hogy Piri várt reájuk. Még elbíznák magukat. A lány már 11 éves korában is tudja, hogy kéretni kell magát egy kicsit. A fiúk meg 12 éves korukban is kifogástalan gavallérok , szívesen és boldogan várakoznak a kisasszonykákra. S Piri hamarosan kiröppent a kiskapun. A virágokat kedvesen a két gavallér gomblyukába tűzte s úgy vetette rájuk a szót is, mint valami röpülő, szép virágot: — Nos, indulhatunk, fiuk! Siessünk, mert már 7 órára itthon kell lenni. Addig engedett el anyukám. A három gyerek hamarosan kiért a nagyközség alá, a temető mellett elnyujtózkodó legelőre. Gondtalanul, drágán, ártatlanul beszélgettek és nevettek hangos nagyokat. Ahogy csak az ilyen boldog, romlatlan ember-palánták tudnak még beszélgetni és kacarászni. De aztán hamarosan sor került a kegyeskedő virtuskodásra. Hadd lássa Piri, hogy mit tudnak ők ! Nézzük csak: melyik fiú különb a másiknál? Bódi-e, Gergő-e ? Nézzük csak: melyik legényke érdemel mosolygóbb tekintetet: a kalaposok Gergője-e, vagy az irnokok Bódija-e ? Mert hát, ha öklömnyi is a lány, úgy van az, hogy tetszeni akar a fiuknak. S igaz az is, hogyha rövidnadrágos a fiú, külömb akar lenni, mint a másik ha a leány figyel rájuk. Eddig ebből nem kerekedett soha semmi baj. Hol Bódi, hol Gergő kapta Piritől a simogatóbb mosolygást. S a lefőzött fiú valahogy csak elviselte ezt a bánatot, majd a jövő szombaton ő lesz a legény. — Birkózzunk ! — vetette ki most domború mellét Gergő. Bódi nem nagyon örült az indítványnak. Már épen ellenezni akarta. De nem mert megmukkanni se, mert Piri gyöngyöző szavai elébe kerültek: — Nagyszerű lesz! Hadd lássam ! — Jó. Birkózzunk! — mondta most már nem minden aggodalom nélkül Bódi. Aki nem bízik magában és a sikerben, ha belekezd valamibe, elveszett. Bódi is úgy állt ki a porondra, hogy már a földön érezte két vállát. — No, rajta hát! — biztatta, ingerelte őket Piri, az örök, kis Éva asszony. A két egészséges, pirosképű fiú összement. Szúrták, szorongatták egymást keményen. De hát a magabíró Gergő volt a hajlékonyabb. Az izmosabb is. A bátrabb is. Ügyesen kapta derékon az ingadozóbb testű és még ingadozóbb lelkű Bódit. Tízig se kellett számolni, kegyetlen büszkeséggel térdelt a letepert Bódi mellére. Úgy nézett Pirire, mint valami bikaölő gladiátor a közönségre a cirkuszban. Mintha csak azt mondta volna: — Látod Piri, ilyen erős vagyok én! Bódi reszketett a szégyentől és haragtól. Csendben sziszegte : — Jól van, na! Engedj már! Piri odaszaladt Gergőhöz. Megölelte, majd megcsókolta s úgy páváskodott: — Ezt érdemled tőlem a gyönyörű győzelemért! — azzal kivette hajából a piros rózsát s Gergő dobogó szíve fölé tűzte. Ez még sohasem történt meg. Még sohase csókolta meg Piri egyikőtöket sem. Bódi szédült. Tántorgott. Úgy érezte, azonnal összeesik és meghal ettől a csúfságtól. Gergő meg csak Pirit nézte, nézte sokáig. Bódival nem törődött. De nem törődött Bódival már Piri se. Szerencsére trombitaszó rikoltott bele ebbe a Bódit fojtogató csendbe. A felharsanó trombita új izgalma ragadta meg Gergőt is, Pirit is. — Jönnek a cserkészek! — kapott szóra Piri. — Igen, a cserkészek ! S csakugyan hamarosan 24 vidám, dalos cserkész masírozott el mellettük. Vagy a kürtös fújta a trombitát s úgy léptek a cserkészek a biztos ütemre egyszerre, mint a katonák. Vagy egy-egy arany-ezüst-lelkü cserkészdal zengett, muzsikált bele a magyar mező békés és áldott csendjébe. A három gyerek sokáig szótlanul nézett az elvonuló cserkészcsapat után. Egyre gyengébben hangzott el már hozzájuk a trombitának és a nótázásnak dalos ritmusa. Piri Gergőre nézett és szinte feddően kérdezte: — Te mért nem vagy cserkész? Bódi még jobban lehajtotta bánatos fejét, mint eddig. Lám, tőle már ezt kérdezi, Piri. Mert nem úgy mondta: — Ti miért nem vagytok cserkészek ? Persze, már csak Gergő számít. Aki őt leteperte. Rátérdepelt a mellére. — Megállj! — hetykélkedett lelkében ez a fenyegető szó. Gergő meg így felelt Pirinek: — Miért nem vagyok cserkész? Hát, csak. Kegyetlen büszkeséggel térdelt a letepert Bódi mellére. 181