Magyar Cserkész, 1937-1938 (19. évfolyam, 1-18. szám)
1937-09-15 / 1. szám
Minden idegenforgalmi prospektus hangzatos szavakkal igyekszik, „soha és másutt nem látható látványosságokra" felhívni a gyanútlan közönség figyelmét. Bizony sokszor azután annál nagyobb a csalódás, amikor a prospektusban lefényképezett „fenyőpark mélyén elterülő gyógyfürdő stb." helyén csak néhány ottfelejtett fa árnyékában csillámló kacsaúsztatót talál a kíváncsi idegen. Olyan komolyan „páratlan” valami, ami másutt nem található és feltétlenül megérdemli a reklámot és az odautazás fáradságát kettő van Ausztriában. Az egyik a salzburgi „Festspielék”, a másik pedig a „Gross-glockneri műút” Európa legmagasabb autóútja. Erről az utóbbiról szeretnék személyes élményem alapján röviden beszámolni . A „Glocknerstrasse” létét egy merész gondolatnak köszönheti, az idegenforgalmi látványosság jól bevált reményén kívül. „Építsünk olyan utat át az Alpeseken, mely Salzburgot összeköti Karintiával, de úgy, hogy nem kell km-eket kerülgetni a hegyeket alant.” A merész gondolatot csakhamar felváltotta a munka zaja és három év alatt a sziklás és havas hegyóriások között felépült a több mint 2500 m felé emelkedő legmagasabb autóútja Ausztriának ! ... Hatalmas autón robogunk ki Zell am. Seeből a mellettünk fehérlő Wiesbachhorn lábánál induló műútra. Már Itt lent, a haragosan zúgó, fehértajtékú Ferleiten völgyében is belátjuk, hogy ami az úttal kapcsolatos idegenforgalmi reményeket illeti, ugyancsak jó üzletet csinált a derék „osztrák sógor”, tekintve, hogy minden autóutas koponyánként csengő Schillinggel kénytelen megváltani a AUTÓÚT magasút szépségeit. Az osztráknak tehát megéri a d depogs váljon nekünk is ? Hát ez is hamar elvállik. Az első kanyarok után messze elhagyjuk a Kékes magasságát. Sajnos, a Mátra itt „mélyen a völgyben alant”-nak számít csak. Égbenyúló sziklaoromban végződő és minket szinte agyonszorító hatalmas hegyek közt kapaszkodik az autónk. A napfényben ragyogó havasok olvadó vize, tüllfátyolszerű vízesések alakjában zuhog és porzódik szét a kiálló sziklákon, de olyan bőségben, hogy a megáradt hegyipatakok mellett szinte alig marad hely az út számára. Itt látjuk először igazán, azt a hihetetlen „kőbemerevített munkát és erőfeszítést” amit az út építése jelentett. A sziklafalak oldala úgyszólván véges-végig tele van a robbantások kitörölhetetlen nyomaival. A víznyelők egymásután bujtatják el a különben pont az útra zuhanó patakokat, betonhidalások és bástyás cementboltozatok és erődítések szakadatlan láncolata kísér felfelé, hirdetve a mérnöki tudás és az emberi akarat diadalát. Míg a technikai felépítmények mesteri megoldását bámuljuk, észre sem vesszük, hogy közel járunk a 2000 m-hez. Aki csak azt hiszi, hogy 1000 és 2000 között csupán magasság különbség van, alaposan csalódik. Ez két teljesen más világ. Hisz míg az induláskor még lomblevelű ismerős fák kísértek egy darabon, majd pedig a karácsonyfák gazdag változatosságában gyönyörködhetünk jó ideig, addig itt „a kétezerén” a fenyők helyét már csak néhány cserje és boróka foglalja el, inkább az enyészetet, mintsem a természet szépségét képviselve. Ami pedig ezután következik — kősziklák és hó — minden zord fensége mellett is, sivár látványt nyújt. Nem hiába nevezték el éppen ezt a kanyart itt 2100 m magasan „Hexenküche” azaz „boszorkánykonyhának” bizzar-alakú szikláival. Menthetetlenül felérkeztünk az „örök hó és jég hazájába.” Ha pedig kételkedsz ebben, akkor a hirtelen rádtörő fagyos levegő csakhamar meggyőz tévedésedről ... Az út itt már aránylag roppant rövid, de annál élesebb kanyarodókkal u. n. „Kehrékkel” van teletűzdelve. E „kedrékről” nemcsak a vidékre nyílik pompás kilátás, hanem az alattunk és felettünk kígyózó beláthatatlan autósorra is. 2