Új Demokrata, 1995. április-június (2. évfolyam, 14-26. szám)
1995-04-13 / 15. szám
MŰHELY —Most, hogy befejeztem a munkát—mondta Mr. Bigelow kényszeredetten —, szabad megkérdeznem, hogy mit kezd ön mindezzel? — Az Usher Házzal? Nem találta ki? — Nem. — Az Usher név nem mond önnek semmit? — Semmit. — És ez a név: Edgar Allan Poe? Mr. Bigelow a fejét rázta. — Természetesen. — Stendahl nemtetszése és megvetése jeleként finoman felszisszent. — Hogyan is várhatnám, hogy ismerje az áldott emlékű Mr. Poe-t? Régen meghalt, Lincoln előtt. Összes könyvét elégették a Nagy Tűzben. Harminc évvel ezelőtt, 1975-ben. — Aha — mondta Mr. Bigelow okosan. — Szóval közülük való? — Igen, Bigelow, közülük való. Őt és Lovecraftot és Hawthorne-t és Ambrose Bierce-t és a rémület és fantázia és borzalom összes meséjét, és ami azt illeti, a jövő meséit is, mind elégették. Könyörtelenül. Törvényt hoztak. Ó, igen, kicsiben kezdődött. 1950-ben és 60-ban még csak egy homokszem volt. Cenzúrázni kezdték a rajzos regényeket és a detektívregényeket, és természetesen a filmeket, innen vagy onnan, hol az egyik, hol a másik csoport, politikai elfogultság, vallási előítélet, szakszervezeti nyomás alapján. Mindig akadt kisebbség, amely félt valamitől, a nagy többség pedig félt a sötéttől, félt a jövőtől, félt a múlttól, félt a jelentől, félt önmagától és önmaga árnyékától. — Értem. — Féltek a „politika” szótól (amely egyébként, mint hallom, a kommunizmus szinonimája lett a rekációsabb elemek közt, és a szó használata életveszélyt jelentett), és hol egy csavart húztak meg, hol egy szelepet szorítottak le, egy lökés, egy húzás, egy nyomás, és a művészet és irodalom hamarosan egy nagy kötélfonat fonásához hasonlított; itt copfokká csavarintják, ott csomókba kötik, és minden irányba szétdobják, amíg minden rugalmasságát, minden ízét elveszíti. Azután a filmfelvételeket korlátozták, bezárták a színházakat, és a nyomdák összezsugorodtak, és az olvasnivaló hatalmas Niagarájából a „tiszta” anyag alig szivárgó cseppjei maradtak. Ó, még a „menekülés” szó is radikális volt, én mondom magának. — Valóban? — Igen. Azt mondták, hogy minden ember nézzen szembe a realitással. Nézzen szembe az Itt-tel és a Most-tal! Ami nincs, annak el kell tűnnie. Röptében le kell lőni az összes gyönyörű irodalmi hazugságot és a szárnyas képzeletet. Aztán egy vasárnap reggel, vagy harminc éve, 1975-ben, felsorakoztatták őket egy könyvtár falához, falhoz állították Mikulás Apót és a Fejetlen Lovast és Hófehérkét és a Nagyszakállú Manót és Lúdanyót — ó, micsoda nyomorúság! —, és lelőtték őket, és elégették a papírvárakat és a békakirályfikat és az öreg királyokat és az embereket, akik boldogan éltek, míg meg nem haltak, mert persze tény volt, hogy senki sem élt boldogan, míg meg nem halt, és a hol volt, hol nem volt többé sehol sem volt. És a Fantomriksa hamvait szétszórták Ózzal, a csodák Csodájával együtt. És a Glindának, és Ozmánnak a csontjait feldarabolták, és Szivárványtündért színképelemzőbe szórták, és Babszem Jankót felszolgálták gesztenyepürének egy biológusbálon. Az Égigérő Fát megfojtotta a bürokrácia bojtorjánja. Csipkerózsikát egy tudós csókja ébresztette fel, és az injekcióstű végzetes szúrásától kiszenvedett. És Alizt megitatták valamivel egy üvegből, amitől olyan kicsi lett, hogy többé már nem tudta kiáltani, hogy „Furcsul, egyre furcsul!” és a tükröt betörték egy kalapáccsal, és elpusztították Szív királyt meg a Hamis Teknősbékát! Kezét ökölbe szorította. Úristen, mintha csak most történt volna! Arca kipirult, levegő után kapkodott. Mr. Bigelow elámult ezen a hosszú kitörésen. Pislogott és végül megszólalt. — Bocsánat, de nem tudom, hogy miről beszél. Nekem ezek csak nevek. Ahogy én tudom, az az égetés jó megoldás volt. — Takarodjon innen! — ordította Stendhal. — Elvégezte a dolgát, hagyjon magamra, maga idióta! Mr. Bigelow összeszedte az ácsokat és eltávozott. Mr. Stendhal egyedül állt a háza előtt. — Ide figyeljetek! — mondta a láthatatlan rakétáknak. — Én azért jöttem a Marsra, hogy lerázzalak benneteket, ti Tisztított Agyú emberek, de ti mindennap sűrűbb és sűrűbb rajokban repültök ide, mint a legyek a hulladékra. Most majd megmutatom nektek. Jól megleckéztetlek benneteket azért, amit Mr. Poe-val tettetek a Földön. Mától kezdve vigyázzatok! Üzemben van az Usher Ház. És öklét rázta az égre. A rakéta leszállt. Egy ember lépett ki belőle, ruganyosan. A házra nézett, és szürke szeme nemtetszésről és bosszúságról árulkodott. Átlépdelt a védőárkon, és megállt a kis ember előtt. — Ön Mr. Stendahl? — Igen. — Garrett vagyok, a Morális Légkör nyomozója. — Szóval maguk, a Morális Légkör emberei is elértek a Marsra? Már tűnődtem, hogy hol maradnak. — Múlt héten érkeztünk. Hamarosan rendbe tesszük itt is a dolgokat, akárcsak a Földön. — A férfi igazolólapjával boszszúsan intett a ház felé. — Tegyük fel, hogy mesél nekem erről a házról, Mr. Stendahl. — Ez egy kísértetkastély, ha úgy tetszik. — Nem tetszik nekem, Stendahl, egyáltalán nem tetszik. A „kísértet” szó hangzása ugyanis. — Pedig egyszerű. Ebben az évben, az Úrnak 2005. esztendejében építettem egy gépesített szentélyt. Rézdenevérek röpködnek benne elektronikus sugárnyalábokon, rézpatkányok surrannak a plasztikpincékben, robotcsontvázak táncolnak, robotvámpírok, harlekinek, vérfarkasok és fehér fantomok támadnak életre a kémia és a találékonyság jóvoltából. — Pont ettől féltem — mondta Garrett, és nyugodtan mosolygott. — Sajnos kénytelenek leszünk a házat lebontani. —Tudtam, hogy kijönnek, amint megneszelik, hogy mi történt. — Hamarább jöttem volna, de mi, a Moráls Légkörnél, meg akartunk győződni a szándékairól, mielőtt beavatkozunk. A bontó és égető brigád vacsoráig itt lehet. Éjfélre a házat a pinceszintig lebontják. Kissé bolondnak tartom ma- 38 Fotó: archív Új Demokrata 1995/15