Új Demokrata, 1995. április-június (2. évfolyam, 14-26. szám)

1995-04-13 / 15. szám

MŰHELY —Most, hogy befejeztem a munkát—mondta Mr. Bigelow kényszeredetten —, szabad megkérdeznem, hogy mit kezd ön mindezzel? — Az Usher Házzal? Nem találta ki? — Nem. — Az Usher név nem mond önnek semmit? — Semmit. — És ez a név: Edgar Allan Poe? Mr. Bigelow a fejét rázta. — Természetesen. — Stendahl nemtetszése és megvetése jeleként finoman felszisszent. — Hogyan is várhatnám, hogy ismerje az áldott emlékű Mr. Poe-t? Régen meghalt, Lincoln előtt. Összes könyvét elégették a Nagy Tűzben. Harminc évvel ezelőtt, 1975-ben. — Aha — mondta Mr. Bigelow okosan. — Szóval közülük való? — Igen, Bigelow, közülük való. Őt és Lovecraftot és Haw­­thorne-t és Ambrose Bierce-t és a rémület és fantázia és borza­lom összes meséjét, és ami azt illeti, a jövő meséit is, mind el­égették. Könyörtelenül. Törvényt hoztak. Ó, igen, kicsiben kezdődött. 1950-ben és 60-ban még csak egy homokszem volt. Cenzúrázni kezdték a rajzos re­gényeket és a detektívregénye­­ket, és természetesen a filme­ket, innen vagy onnan, hol az egyik, hol a másik csoport, po­litikai elfogultság, vallási elő­ítélet, szakszervezeti nyomás alapján. Mindig akadt kisebb­ség, amely félt valamitől, a nagy többség pedig félt a sötét­től, félt a jövőtől, félt a múlttól, félt a jelentől, félt önmagától és önmaga árnyékától. — Értem. — Féltek a „politika” szótól (amely egyébként, mint hallom, a kommunizmus szinonimája lett a rekációsabb elemek közt, és a szó használata életveszélyt jelentett), és hol egy csavart húztak meg, hol egy szelepet szo­rítottak le, egy lökés, egy húzás, egy nyomás, és a művészet és irodalom hamarosan egy nagy kötélfonat fonásához hasonlí­tott; itt copfokká csavarintják, ott csomókba kötik, és minden irányba szétdobják, amíg minden rugalmasságát, minden ízét elveszíti. Azután a filmfelvételeket korlátozták, bezárták a színházakat, és a nyomdák összezsugorodtak, és az olvasnivaló hatalmas Niagarájából a „tiszta” anyag alig szivárgó cseppjei maradtak. Ó, még a „menekülés” szó is radikális volt, én mon­dom magának. — Valóban? — Igen. Azt mondták, hogy minden ember nézzen szembe a realitással. Nézzen szembe az Itt-tel és a Most-tal! Ami nincs, annak el kell tűnnie. Röptében le kell lőni az összes gyönyörű irodalmi hazugságot és a szárnyas képzeletet. Aztán egy vasár­nap reggel, vagy harminc éve, 1975-ben, felsorakoztatták őket egy könyvtár falához, falhoz állították Mikulás Apót és a Fe­jetlen Lovast és Hófehérkét és a Nagyszakállú Manót és Lúd­anyót — ó, micsoda nyomorúság! —, és lelőtték őket, és el­égették a papírvárakat és a békakirályfikat és az öreg királyokat és az embereket, akik boldogan éltek, míg meg nem haltak, mert persze tény volt, hogy senki sem élt boldogan, míg meg nem halt, és a hol volt, hol nem volt többé sehol sem volt. És a Fantomriksa hamvait szétszórták Ózzal, a csodák Csodájával együtt. És a Glindának, és Ozmánnak a csontjait feldarabolták, és Szivárványtündért színképelemzőbe szórták, és Babszem Jankót felszolgálták gesztenyepürének egy biológusbálon. Az Égigérő Fát megfojtotta a bürokrácia bojtorjánja. Csipkerózsi­­kát egy tudós csókja ébresztette fel, és az injekcióstű végzetes szúrásától kiszenvedett. És Alizt megitatták valamivel egy üvegből, amitől olyan kicsi lett, hogy többé már nem tudta kiál­tani, hogy „Furcsul, egyre furcsul!” és a tükröt betörték egy ka­lapáccsal, és elpusztították Szív királyt meg a Hamis Teknős­békát! Kezét ökölbe szorította. Úristen, mintha csak most történt volna! Arca kipirult, levegő után kapkodott. Mr. Bigelow elámult ezen a hosszú kitörésen. Pislogott és végül megszólalt. — Bocsánat, de nem tudom, hogy miről be­szél. Nekem ezek csak nevek. Ahogy én tudom, az az égetés jó megoldás volt. — Takarodjon innen! — ordította Stendhal. — Elvégezte a dolgát, hagyjon magamra, maga idióta! Mr. Bigelow összeszedte az ácsokat és eltávozott. Mr. Stendhal egyedül állt a háza előtt. — Ide figyeljetek! — mondta a láthatatlan rakétáknak. — Én azért jöttem a Marsra, hogy lerázzalak benneteket, ti Tisztí­tott Agyú emberek, de ti mindennap sűrűbb és sűrűbb rajokban repültök ide, mint a legyek a hulladékra. Most majd megmu­tatom nektek. Jól megleckéztet­lek benneteket azért, amit Mr. Poe-val tettetek a Földön. Má­tól kezdve vigyázzatok! Üzem­ben van az Usher Ház. És öklét rázta az égre. A rakéta leszállt. Egy ember lépett ki belőle, ruganyo­san. A házra nézett, és szürke szeme nemtetszésről és bosszú­ságról árulkodott. Átlépdelt a védőárkon, és megállt a kis em­ber előtt. — Ön Mr. Stendahl? — Igen. — Garrett vagyok, a Morális Légkör nyomozója. — Szóval maguk, a Morális Légkör emberei is elértek a Marsra? Már tűnődtem, hogy hol maradnak. — Múlt héten érkeztünk. Hamarosan rendbe tesszük itt is a dolgokat, akárcsak a Földön. — A férfi igazolólapjával bosz­­szúsan intett a ház felé. — Tegyük fel, hogy mesél nekem erről a házról, Mr. Stendahl. — Ez egy kísértetkastély, ha úgy tetszik. — Nem tetszik nekem, Stendahl, egyáltalán nem tetszik. A „kísértet” szó hangzása ugyanis. — Pedig egyszerű. Ebben az évben, az Úrnak 2005. eszten­dejében építettem egy gépesített szentélyt. Rézdenevérek röp­ködnek benne elektronikus sugárnyalábokon, rézpatkányok surrannak a plasztikpincékben, robotcsontvázak táncolnak, ro­botvámpírok, harlekinek, vérfarkasok és fehér fantomok tá­madnak életre a kémia és a találékonyság jóvoltából. — Pont ettől féltem — mondta Garrett, és nyugodtan mo­solygott. — Sajnos kénytelenek leszünk a házat lebontani. —Tudtam, hogy kijönnek, amint megneszelik, hogy mi tör­tént. — Hamarább jöttem volna, de mi, a Moráls Légkörnél, meg akartunk győződni a szándékairól, mielőtt beavatko­zunk. A bontó és égető brigád vacsoráig itt lehet. Éjfélre a házat a pinceszintig lebontják. Kissé bolondnak tartom ma- 38 Fotó: archív Új Demokrata 1995/15

Next