Demokrata, 1996. április-június (3. évfolyam, 14-26. szám)
1996-04-18 / 16. szám
Demokrata 1996/16 MŰHELY és rokon népeink nyelvhasználatában és hitvilágában. A turul szó ma is ismert és használatos Keleten, mert egyrészt török férfinév, másrészt a toghrul szóváltozat egy altáji havasi sólyomfélét takar. Korábban sem volt kevésbé ismert: a X. sz. táján a szeldzsuk birodalom alapítói a Toghrul és a Csakyr nevet veszik fel. Az oszmán-török birodalom alapítóját Ertoghrul néven ismeri meg a világ. Róla (vagy fiáról, Oszmánról?) Abdul Kumral dervis azt álmodta, hogy fejére sólyom szállt, és kiterjesztett szárnyával a hatalmat jelezte. A XIII. században a kerírek keresztény (!) uralkodójáról ugyanezt jegyzik fel. Róluk ilyen ábrázolás nem maradt, de Szanatrug párthus királyról (i. sz. 1—2.sz.) vagy az egyiptomi fáraókról (Hafre vagy Kefren fáraó) igen. Ahmed Vefik szótára szerint a „Toghrul” a legelőkelőbb fejedelmi jelvény volt az oguzoknál, akik már Atilla idején is hun fennhatóság alatt éltek. A hunok ismerték és használták a turult mint jelképet, erről Kézai meg is emlékezik, de fennmaradt egy hun fejedelmi jelvény, egy aranyturul is. A fenti jelzést a szasszanida uralkodók is alkalmazták. Először II. Hormuzd (i. sz. 457—459), majd II. Khoszrau és II. Jazdagird is. Igaz többnyire egyszerűsítve, mert a király koronáján szárnyak jelennek meg, mint isteni küldetésű uralkodóknak. Bahram Gur (i. sz. 421—438, Atilla kortársa) szasszanida uralkodó kapott egy toghrult mint solymászmadarat. Külleméről leírás nem marad, de bizonyos, hogy utándobásból (ökölről indítva) használatos madár volt. Mohamed el-Bardzsini solymászkönyvében a toghrult tartja a legjobb solymászmadárnak, bár szerinte olyan ritka, hogy sehol sem található. Vagyis van bizonyos misztikus vonása. Vönöcki Schenk Jakab (a Madártani Intézet egykori igazgatója) szerint a turul, a zongor és a kerecsen szót együttesen (mindhármat) csak a magyarok használták. Lényegében mind sólymot jelzett. Turul: altáji havasi sólyom, zongor: dél-uráli változata a kerecsensólyomnak, kerecsen: eredetileg északuráli, de ma a kárpát-medencei kerecsen. A magyar nyelvhasználatban az utóbbi maradt a létező és valós madár neve, amely elvezetett ide, Atilla földjére. (A „honfoglalás legendája” történetnek az a rendkívüli érdekessége, hogy a kerecsensólyom tőlünk nyugatabbra nem fészkel, tehát a magyarok valóban addig követték, amíg el nem tűnt a szemük elől.) A zongor férfinév lett, mai formájában Zsombor. A turul megmaradt a szent madár jelölőjeként, hiszen beszédünkből csaknem kiveszett, de más jelentést nem kapott. Kézai említi így, de semmiféle magyarázatot nem adott arról, mi is az. Nyilván akkor nem is volt erre szükség, mert köztudott volt. Majdnem egészen 150 év alatt, mint helység vagy személynév, 16 alkalommal találkozhatunk e szó valamely változatával, feljegyzéseink között. Csak Kézai krónikájának megtalálása után válik újra ismertté, mert maradt annak, amit eredetileg jelöl: szent madárnak. A késő avar és kora magyar régészeti leletek között az asszonysírokban gyakran találni ragadozómadár-leletet, pl. rakamazi mellkorong (Garam Éva régész szerint állatalakos veretek csak női sírokban találhatók.) Tudomásom szerint eddig egyetlen férfi a zempléni fejedelmi sír őrzött állatalakos veretet. A mellkas táján rendszertelenül elhelyezett öt veret volt, ebből kettő madár alakú. Fettich Nándor régész véleménye szerint a gyászoló nők helyezték a koporsóba, így kerülhetett férfisírba az állatalakos veret. Az asszonyok valószínűleg azért viseltek ilyen vereteket, mert a „szent megtermékenyülést” várták a madár közvetítésével. Isten akaratából. A magyar nyelv korábban nem ismerte a „terhes” kifejezést a gyermekvárásra, mert az áldott állapot volt számára. Ez lehetett oka annak, hogy a gyászoló asszonyok a koporsóba helyezték a veretet hajfonatukkal együtt, hiszen már nem várták az „áldott állapotot”, nem volt kitől. Mindezek miatt a ragadozó madarat ábrázoló veretek az isteni küldetés és a szent fogantatás fogalomkörére irányítják a figyelmünket. László Gyula véleménye, hogy a Nomurában talált rátétes szőnyegminta szarvas és madár „küzdelme” nem harc, hanem párzási jelenet lehet. Természetesen azonnal többen ellene vetették, hogy nem lehet, mert a szarvasnak agancsa van, akkor pedig bika, azaz hím ivaré. Ez az ellenérv nem állja meg a helyét, mert a szkíták maguk is egyetértettek ezzel a gondolattal, hiszen máskor és máshol is kifejezték azon elképzelésüket, miszerint agancsos szarvas szoptathat. Visszatérve a szőnyegmintára, néhány dolgot kell észrevennünk. Először: halotti lepel mintája, tehát valamilyen vallási rítus alkalmával használták. Másodszor: füle van a madárnak, márpedig bizonyosra vehetjük, készítője jól tudta, egyetlen madárnak sincs külső fülkagylója. Harmadszor: a madár alakja forgó keresztet formáz. Gyakran megfigyelhető ilyen, a régészeti és néprajzi motívumok között, ahol akár forgó, akár álló kereszt vagy naprózsa formában jelenik meg. Az i. e. 1300 körüli mezopotámiai pecséthengeren találtatott vetési jelenet cselekményének szentségét is ilyen egyenlő szárú kereszt jelzi: a vetés a föld megtermékenyítése, az Úr akaratából. Egy dunántúli spanyolozott mintán a szarvas (bár bika) „elmondja”, hogy a termékeny (termő ág áll ki a szájából) a Nap hatására, ami az Úr idézője, de a termékenységet a madár közvetíti (a csőréből szintén virágzó, termő ág bújik elő). A kép nem feltétlenül biológiai megtermékenyítést, hanem akár szellemit is idézhet, de kifejezheti azt is, hogy az apa (a hím ivarú szarvas) az Úr vagy Atya közvetítője, hiszen annak akaratából termékeny. Hasonló ábra a zöldhalompusztai ' 97