Demokrata, 1996. július-szeptember (3. évfolyam, 27-39. szám)
1996-08-22 / 34. szám
MŰHELY O saiból ítélhetően. Az egyetlen igazi kérdés tehát, hogy Orbán valóban ilyen-e, vagy csupán profi politikus, aki olyan képet alkot(tat) magáról, amilyet akar. Hol liberálist, hol szabadelvűt, hol európait, hol nemzetit. Nincs ember — Orbán Viktoron kívül —, aki e kérdésre teljes biztonsággal válaszolhatna. Meg lehet viszont kísérelni, hogy engedünk a benyomásunknak és a megértésünknek. Orbán Viktor egyik beszélgetésünk során épp olyan csípős megjegyzést tett a „belvárosi fiúkra”, mint másutt Suchmann Tamás. Orbán érzelmileg nem tartozik az előkelő idegenek közé; az se kétséges viszont, hogy mint a Bibó-kollégium diákjainak egyike, sokkal liberálisabb világszemlélettel indult, mint ahová mára megérkezett. Hihető-e ez a nagy változás? A rendszerváltozás elmúlt több mint fél évtizede mindenekelőtt arról győzött meg, hogy mindenféle ilyen nagy változás mögött igenis épségben megmaradhatott a hiteles, felelős személyiség. E történelmi időszak természetes velejárója a gyökeres véleményváltozás. Csak egyetlen példa a sok tucatnyi közül. Mondják, Antall József szinte rögeszmésen kérte mindig a privatizáció haladásáról szóló statisztikai adatokat. Nem véletlenül: okkal-joggal volt benne és másokban, gyökeres változásokat akarókban a félelem, hogy enélkül bekövetkezhet a visszarendeződés. Ma pedig már — ugyanazok részéről is — eléggé általános a felfogás, hogy a magánosítás túl gyors, túlságosan elkapkodott volt. Nos egész egyszerűen történelmietlen az az értékelés, amelyik nem veszi most figyelembe az akkori idő átélt körülményeit, veszélyeit. Egyáltalán nem volt magától értetődő a korábbi (és ismét) elitnek az a tulajdonsága, hogy miközben évtizedeken át ragaszkodott ideológiákhoz, képes ezek ellenkezőjét is zászlójára tűzni, vezényelni.(Kifejthette, hogy a hatalomra teremni kell; ehhez megfelelő alkat kell; a nem túl sokat gondolkodó, de mindig a vezető elit élményét átélő embertípus; az a típus, amelyik mindig követni akar, utánozni akar; aki valamelyest torz ember, mert soha nem bízik önmagában; mindig úgy akar első lenni, hogy szolgál és népét kiszolgáltatja, mert egyetlen dolgot nem akar megkockáztatni: a hatalom elvesztését.) Orbánt (és a Fideszt) ez e fajta köpönyegforgatás, hatalom- és pragmatizmusvezérelt viselkedés nem jellemzi, még ha a más politikai alapokon nyugvók természetesen másképp látják is ezt. A profi módon politizáló, jellegzetesen értelmiségi, sok tekintetben valóban liberális (más tekintetben valóban militáns) SZDSZ-hez kötődni, vele szövetséget keresni sokkal inkább magától értetődő politikai húzás, mint képmutató politikai döntés. (Különösen, hogy a nemzeti oldal MDF-e volt az, amelyik nem volt hajlandó bevenni a Fideszt a kormánykoalícióba.) Ha megértéssel közeledünk, nem elég a saját „sziklaszilárd” (?) álláspontunkból kiindulni, s ennek alapján ítélni. Lehet, hogy az alkotmányozás most időszerűtlen, csakhogy helytelen a Fidesz szemére vetni azt, amit nem vetünk az MDF vagy a KDNP szemére. Szó szerint ugyanez vonatkozik a Göncz Árpáddal szembeni elnökjelölt-állításra. Az SZDSZ-szel való választási szövetség megkötését sem szabad anélkül értékelni, hogy másfelől ne emlékeznénk a Fidesz SZDSZ-eseinek módszeres kiszorítására. Ezzel a fiatalok pártja, személy szerint Orbán Viktor sokat kockáztatott. Miként az összes párt közül legkövetkezetesebb kommunistaellenességükkel is. És ugyanígy annak kimondásával, hogy az SZDSZ tudatosan gyengíti Magyarország szellemi és gazdasági erejét. Az a párt, az a politikus, amelyik csakis a hatalom megszerzésére összpontosít, valószínűleg nem keres ennyi ellenséget magának. „Az életösztönök élesen tartása... mindig indokolt. ” (Orbán Viktor) Ki lesz tehát a túlélés miniszterelnöke? Meglátjuk. Fontos kérdés, de nem nyomhat el még fontosabbakat. A szocialista-liberális erők akármekkora károkat okoztak már eddig is, s fognak okozni ezután is, médiahatalmuk, háttérszervezeteik éskapcsolataik révén nem esélytelenek az újabb győzelemre. A túlélés miniszterelnökének annak kell lennie, aki a legtöbb ellenzéki politikust, támogatót, szavazót tudja megnyerni, a legkevesebbet fogja leválasztani, eltántorítani. A túlélés pártjai nem járathatják le magukat azzal, hogy lejáratják egymást. E pártoknak külön-külön mihamarább miniszterelnök-jelöltet kell állítaniuk, s versenybe kell szállniuk — nem a győzelemért, hanem a nyerésért. Nyerésre az játszik, aki talpon akar maradni, aki hosszú távú győzelmet akar aratni. Aki ma csak a saját rövid távú győzelméért száll ringbe akár a többi társ ellenében, az rengeteget kockáztat. Magát a túlélést. ■ 24 Lakáscsere lovaglással Újabb széles — pardon, szenes! — ecsetvonásokkal gazdagodott közszolgálati televíziónk jóvoltából nemrég a Nagy Ellenálló, Budapest Vőlegénye legendáriuma. A legenda állandó növekedéséhez bizonyára a (lakó)hely szelleme is hozzájárul, hiszen Budakeszin, ahol Budapest főpolgármestere él, lakott valamikor Ságvári Endre édesanyja is, aki csodálatos dolgokat mesélt a neki rendszeresen segítő úttörőknek a korábbi Nagy Ellenállóról. Kiderült: Demszky Gábort nemcsak „verték” a rendőrök egykor, hanem úgy ütötték, hogy elájult a fájdalomtól. Nem is csoda, hogy haragudtak a szocialista rend őrei a rendszer első számú ellenségére, mert most megtudhattuk: az ifjú hős, már az 1968-as prágai bevonulás hatására ellenzéki lett, sőt egyetemista korában olyan jelentős ellenálló volt, hogy az egyetem fura ura ki is zárta a hallgatók közül. (Vajon mit követhetett el 1972 tavaszán, mert erről még nem számolt be soha. Az sem világos, hogy végül is minek köszönhetően fejezhette be tanulmányait.) Sokáig volt munkanélküli is. A mai munkanélküliek számára hasznos is volt ez a késő esti beszélgetés, mert megtudhatták, hogy ilyenkor új dolgokat, új szakmát kell megtanulni. Pedig az ifjú Demszkynek igazán nehéz dolga volt akkoriban, hiszen nemcsak munkanélküli segély nem létezett még, de őt figyelték is. Ezt úgy védte ki, hogy állandóan cserélte lakásait, és közel ötvenben lakott néhány év alatt. Az a mai munkanélküli tehát, aki bujkál a villany- és gázszámla elől, netán a kilakoltatás fenyegeti, megtudta a megoldást: gyakran kell új lakásba költözni. De vajon mit tanult ezekben a sanyarú időkben üldözött hősünk, hogy később olyan ügyesen lavírozott a változó politikai széljárásban, és oly sikerrel vette az akadályokat? Szenes Andrea segítségével ezt a nagy titkot is megtudhattuk: vitorlázni és lovagolni. K. I.