Magyar Demokrata, 1998. január-március (2. évfolyam, 1-12. szám)
1998-03-12 / 10. szám
Balatoni Mónika és Őze Áron a Nemzeti Színház közalkalmazottai dramaturg, illetve színész státusban. Szinte egyszerre merült fel az igény mindkettőjükben arra, hogy egy-egy produkció erejéig csapatot toborozva saját színházukon kívül is megmérettessenek. így született meg három évvel ezelőtt a Király Cabaret című zenés, békebeli, kávéházi produkció. B. M.: - A Király Cabaret sikeres bemutatkozása után felmerült az igény, hogy többen összeállva újra hoz _______zunk létre egy produkciót. Innen már csak egy lépés volt a névválasztás és a társulás megalapítása Áronnal, majd később csatlakozott hozzánk két gyakorlott színházi ember, Pető Éva művészeti titkár és Kálmán János műszaki vezető. Nem alternatív színházi társulat vagyunk, amely tüntet a kőszínházi struktúra ellen. Nem szervezünk tudatos kivonulást a kőszínházból. Igyekszünk ősbemutatókat tartani, vagy olyan darabokat választani, amelyeket nagyon keveset játszottak eddig magyar színpadokon. Mi csak úgy tudunk labdába rúgni, ha találunk ilyen érdekességeket. Kiiktatjuk a nagyüzemi formát a munkánkból.Kutató műhelymunka alakul ki a próbákon, de nem akarjuk a spanyolviaszt felfedezni, ez ebben a szakmában már eléggé ritkaság. Önmagukkal elégedetlen, megújulni vágyó művészekre lenne szükség, akik még nyitottan és érzékenyen közelítenek a színházhoz. Mindezzel jó esetben együtt jár a manírmentességre való törekvés is. Nem teszünk különbséget diplomás és amatőr színész között. Célunk a közös nyelv kialakítása. Mindenféle profizmusnál többet ér, ha valakinek hite és célja van, nem fásult még bele a színházi munkába, ha nincs is előképzettsége. O. Á.: - Nincsenek meghatározott elveink. Támadásként ért a kérdés minket: mit keresünk mi, kőszínházasok az alternatívok között. Sem ez ellen, sem amellett nem állunk. Színházi élményt szeretnénk nyújtani. Az adott stílust, a színházi nyelvet az előadás teremti meg, előre megfogalmazott irányvonalunk nincs. A semmüyen ellen akarunk küzdeni. Nagy nyitottságot és együttműködési készséget találtunk a Szkéné Színház és Regös János személyében. Első komoly produkciónk, Camus Caligulája többségében tetszett a közönségnek, főként azoknak, akik ismerik ezt a filozofikus művet. Ha nem is tetszett mindenkinek az előadás, sokakat elgondolkodtatott. Vitatkoztak rajta, beszélgettek róla. Ezt már nyereségként könyvelhetjük el. - A Pasztell Társulásnak most készül a harmadik produkciója. Az előzőeknek, mint a Vaseszű Mihóknak is Mónika a rendezője. Ezt a posztot kisajátítottad magadnak? B. M.: - Nem vagyok állandó rendezője a csapatunknak, de az ötletek, amiket eddig megvalósítottunk és a közeljövőben tervezünk megvalósítani, a sajátjaink. Ezeket természetesen szeretném én megcsinálni. A saját bőrünket visszük a vásárra. A lakásunkat, autónkat. Saját magunk szeretnénk felelni az előadásokért. - Milyen tapasztalatokkal lettél gazdagabb mint debütáló rendező? B. M.: - Tizenkét fővel maszek produkciót létrehozni öngyilkosság. Ez a két hónap felért egy főiskolai képzéssel. A pedagógiai múltam sokat segített a csapatvezetésben, miképpen közelítsek meg és jutassam el a színészeket az általam jónak vélt megoldáshoz. Ez nem minden esetben sikerült. A színészek nagy többsége saját magán kívül senkiben sem bízik meg. Ahogy az élet egyéb területein sincs meg az alapvető bizalmunk egymás iránt. - Személytelenné, közömbössé vált az egész színházi szakma, az élet más területeihez hasonlóan itt is megmutatkozik a céltalanság és az értékvesztettség. B. M.: - Igen, de a bizalomhiány nem feltétlenül a színészek hibája. Nyitván hozzászoktak, hogy vizsgáztassanak, mert gyakran felkészületlenségek, átgondolatlanságok tömegével találják szembe magukat. Én is olyan szellemi fertőt tapasztalok magam körül, hogy néha nem is tudom, merre meneküljünk. Sokféle kompromisszumot lehet és kell is kötni, de a művészi munkában nem tűröm, hogy az általam „belőtt” szint alá kerüljek bárki kedvéért is. Nem akarok semmilyen elvárásnak megfelelni, kizárólag magamnak. Csalódást jelentett, hogy a fiatalok is - akikről azt hinné az ember, hogy nyitottak, törekednek a másra, az újra ragaszkodnak a bevett formákhoz. Nem bíznak magukban. Akcióznak, önálló estet szeretnének tartani egy produkción belül. A társasjáték viszont azonnal megbukik, ha mindenki egyénieskedik. Paradox a helyzetünk, mert miközben elvárjuk, hogy teljes odaadással dolgozzanak a munkatársak, még nem sikerült olyan anyagi bázist találni, amely függetlenítene minket az egyéb pénzkereseti forrásoktól. Nem kérhetjük a színészektől, hogy mondjanak le munkákat, pedig a gondtalan koncentráláshoz erre lenne szükség. O. Á.: - Csoda lenne, ha állandó finanszírozási lehetőséget találnánk egy cég vagy egyéb szponzor személyében. Nekik minimális befektetést jelentene, nekünk viszont a létfenntartásunkat oldaná meg. Úgy kell összeszednünk produkciónként a kisebb összegeket is, és mindig elölről kell kezdeni. Ez rengeteg energiánkat felemészti. . ki Csépe Krisztina KULTÚRA Útkeresők „A semmilyen ellen akarunk küzdeni” Vannak, akik még hisznek. A színházban, a csapatmunkában, a színházi élményben. Nincsenek sokan, és útkeresésük egyre nehezebb. A hit a közös munkában, az új iránti vágyakozás azonban sok nehézségen átsegítheti a - főként fiatal - művészeket. Ennek szellemében jött létre a Pasztell Színházi Társulás, amely a századvégi színházcsináláshoz próbál új utat keresni. Őze Áron és Kelemen István a Caligulában Demokrata 1998/t6