Magyar Demokrata, 1998. április-június (2. évfolyam, 13-25. szám)
1998-05-14 / 19. szám
KULTÚRA Senki ne szóljon „belém” Tóth BálintBocsássunk meg, de jördétsünk, semmit Tóth Bálint Rákosi börtönében vált költővé. „Minden hatalom alján nő szemét” - írja a Csurka Istvánnak ajánlott, Szonett az erőszak ellen című 1981-es opusában. Első művei 1957-ban Bécsben láttak napvilágot. Viszonylag ritkán megjelenő verseskönyvei meghatározó eseménynek számítanak az irodalmi életben. Ő tudja az igaziakhoz, a nagyokhoz méltón a Weöres Sándor-i alapigazságot: „A por siet, a kő ráér”. i 1 3 - Három nagy egyetemed volt. Pannonhalma, a börtön és a színművészeti főiskolás intermezzo. - A főiskola rendezői szakára nem vettek föl, mert az AVO megakadályozta, de összejöttem azzal a társasággal, amelybe bekerülhettem volna, ha fölvesznek. Gyöngyössy Imre, Huszárik Zoltán, Gaál István, Sára Sándor és mások voltak a barátaim. Pannonhalmi keresztény nevelésemmel szervesen összefonódik istenhívő családom szellemének meghatározó ereje. Apám kemény ember volt, vitéz, eléggé férfiasan nevelt. Nem tudom, mennyire fogott ez rajtam, mert inkább anyámra hasonlítok, tőle ered a költészet iránti fogékonyságom. Anyámtól örököltem a verselést és a a mesélőkedvet. A börtön elviseléséhez a hiten kívül a pannonhalmai bencés kollégiumi évek olyan konkrét szférában is segítettek, hogy nekem nem volt újdonság az, hogy rendnek és fegyelemnek muszáj lenni. Csak éppen a börtönőreim olyan hülyék voltak, mint az ágyú, olyan rosszindulattal megfejelve, amit sem állatoknál, sem tárgyaknál nem tapasztalhatsz. Közben számomra adódott még egy rövidke átmenet, konkrét egyetemre is jártam. Évfolyamtársa voltam Antall Jóskának, Katona Tamásnak, Albert Zsuzsannának, Albert Gábornak. Ez is kiváló csapat volt. Nem hittem volna, hogy Isten egyszer megadja Jóskának, hogy miniszterelnök legyen. Bár adta volna, hogy most is ő lenne a miniszterelnök. Véleményem szerint 1945 óta egy igazi államférfi volt Magyarországon: Antall Józsefnek hívták. Mi, akik ’56 előtt ültünk, egy olasz barátom írása szerint, előfutárai voltunk a forradalomnak. Mi őriztük a véres diktatúra alatt azt a szabadságvágyat, amit az 1948-as fordulat éve elsöpört. S íme, 1994-ban a nép saját szabadsága, 1956 ethosza ellen szavazott. - Reméljük, most észhez tér végre, és valamelyik nemzeti pártra szavaz! -Választási beszédet nem tartok, de Orbán Viktorra szavazok. Nézd, egyetlen olyan párt van - és ez a Fidesz -, amelyik eddig nem volt hatalmon, így ha akart volna, sem piszkolódhatott volna be. Viktor nagyon bátor, kemény fiú. Ott álltam díszőrségben 1989. június 16-án a nagy újratemetésen az egyik koporsó mellett. S akkor hallottam őt beszélni, és komolyan mondom, egy kicsit megijedtem, mert azt mondta: menjenek ki az oroszok. Eszembe jutott akkor, hogy még Ceausescu a főnök Romániában. Rémlátomásom támadt: ha az oroszok kimennek, ez a három állat Ceausescu képes lesz nekünk jönni Erdély felől. Ami nem gyerekjáték. Amikor a második világháború végén Erdélyt újra visszafoglalták a románok, vandál módon viselkedtek, kivégeztek, megerőszakoltak magyar nőket, gyerekeket. Az oroszok állították le őket. Hála Istennek, neki lett igaza, kitakarodtak... Nem először hallom tőled és barátaidtól: Vácott ti „elvoltatok” az egykori börtönkápolna melletti kis füves térségen, erős túlzással: kertben. Szerkesztettétek a híressé lett Füveskert antológiákat, és volt egy irodalmi műhelyetek.A füveskertes költőknek megvolt a maga hierarchiája is. Kárpáti Kamis volt az egyes szám, a legnagyobb tekintély a börtönlírikusok között. Ő most is a nagy avantgárd. Szathmáry Gyurka volt a második az ő hihetetlen formaérzékével. A kisujjában volt a magyar és a francia kultúra, nála műveltebb emberrel alig találkoztam életemben. Én, az örök harmadik a latinos, katolikus vonalat vittem, Horatiustól a Stabat Materig, az ókori auktoroktól a középkori latin himnuszokig belém ivódott minden Pannonhalma jóvoltából. Kecskési Tollas Tibor, mint frontjárt ludovikás katonatiszt lehetett a Füveskert antológiák spiritus rectora. Mi több, a mozgatója, a motorja volt antológiáinknak. Ő maga írta le kézzel, ő szerkesztette össze. Igazi jó csapattiszt volt. Formaérzéke fantasztikus, fordítottunk együtt verseket. Béri Géza képviselte egy kicsit a proletariátust, pedig a büdös életben nem volt proletár, csak hát kemény volt és hajlíthatatlan. Gérecz Attila pedig a legifjabb, az üdvöske. Összecsengenek az írásaink, megsokszoroztuk egymás fényét, tanultunk egymástól. Igen, a Füveskert műhely volt a szó legnemesebb értelmében. - Többször hallottam tőled: „egyik barátom szerint ott jobb volt, mint odakünn, az ötvenes évek poklában”. - Én magam szoktam így idézni saját magamat. Goethe mondta: aki már sajátmagától idéz, az megérett a halálra. Jobban hangzik, ha más szájába adjuk saját gondolatainkat. Enyhén szólva nagyképűen hat, ha úgy kezdesz egy mondatot, mint ahogy már mondtam annak idején. Úgy elmegy, hogy „az egyik barátom mondta”. Jobban is nevetnek rajta. Na jó, bevallom: én magam mondtam egyszer, amikor láttam egy híradós fölvételt egy ötvenes évekbeli május elsejei felvonulásról. Hála Istennek, hogy akkor én a börtönben voltam. Nem is tudom már, hogy a talpnyalás vagy az önfeladás abszolút mértéke háborított föl e fölvételek láttán. Mert hiszen én láttam, mit műveltek az oroszok 1945-ben. Nőkkel, gyerekekkel. S nem is konkrétan az oroszokról van szó, hanem az egész rendszerről, amely olyan barmokat nevelt. Hitler vagy Lenin és Sztálin az igazi bűnös persze, meg a hozzájuk hasonlók. Az az ember, aki megöl egy csomó zsidót és utána leül Beethovent játszani, vagy az, aki történelmi szükségszerűségként könyveli el, hogy éhen halasztott negyvenmillió honfitársát, sokkal nagyobb bűnös, mint az a bunkó, három orosz katona, aki olvasni se tud, és megerőszakol két nőt és utána tarkón lövi őket. A primitivitás és az állatiasság még talán megbocsátható, de Sztálinnak már az sem, hogy hülyén hagyta saját népét. A kultúrembernek sokkal nagyobb a felelőssége, mint mondjuk egy analfabéta muzsiknak. - Arról viszont ritkán szólsz, miért vitt el az ÁVO? - Magamra vállalt összeesküvés miatt, amelynek Tóth Bálint és társai voltak a részesei. Bevallom neked, én nagyon nem bírom a hatalmat a fejem fölött. Inkább élek nagyon szegényen, csak senki se di Demokrata 1998/19