Magyar Demokrata, 1998. október-december (2. évfolyam, 39-52. szám)
1998-11-12 / 45. szám
MAGYARORSZÁG - A besúgók azonnal jelentették. Akkorra már elválasztottak bennünket a köztörvényesektől, ami nagy megkönnyebbülés volt, ugyanakkor szigorúbbá tették a fegyelmezést, börtönlágerré minősítették át a táborunkat. Minden apróságért zárkába küldték az embert, ami azt jelentette, hogy 3-4 Celsius fokban, öt napon át kellett táncolnia a fogdásnak, hogy túlélje. - Hogy lett ebből börtönlázadás? - Az ukránokat, a csecseneket és az észteket mint a legveszélyesebbeket különválasztották a többiektől, övék volt a 2. számú láger, a miénk az 1-es. A börtönőrök egyre több besúgót szerveztek be különféle zsarolással, kisebb előnyök biztosításával. 1951-re már olyan fojtogató volt a levegő, annyi volt a spicli, hogy lassanként nem mert az ember senkihez sem szólni, hátha besúgó. Mindenki gyanús lett, elviselhetetlen az ilyen légkör. Akkoriban hoztak oda olyan ukrán szabadságharcosokat, akik 1944-52 között partizánharcot vívtak eleinte a németekkel, később a szovjetekkel. Ezek igazi fenegyerekek voltak, az erdőből egyenesen hozzánk kerültek. Friss levegőt hoztak a táborba, hiszen mi, akik már negyvennégy óta raboskodtunk, kilúgozott emberek voltunk, kiveszett belőlünk mindenféle erő és dac. Bennük megvolt. Elhatározták, hogy véget vetnek a spicliuralomnak. Sajátos módot választottak. Felállítottak maguk között egy bíróságot, ügyészséget, nyomozókat, sőt még kivégzőosztagot is. Senki nem tudta, személy szerint kikből állnak ezek a testületek. Úgy működött, akár a civil életben. Ha beigazolódott a gyanú, akkor kimondták a halálos ítéletet, amit vagy a kivégzőosztag hajtott végre, vagy felszólítottak egy másik spicligyanús személyt, hogy ölje meg a halálra ítélt besúgót, ellenkező esetben ő is meghal. Ha viszont végrehajtja, felmentik a vád alól. - Hogyan hajtotta végre? -Ki hogy tudta. Nem volt mese, farkastörvények uralkodtak, vagy ő, vagy én. Legtöbbször beverte a fejét kalapáccsal vagy fejszével a munkahelyen, illetve megkéselte, elvágta a torkát. - De hogyan nyomozták ki, hogy ki a spicli? - Elég nagy valószínűséggel lehetett tudni. Általában gyanúba keveredett az, akit láttak bemenni a parancsnoki épületbe. Továbbá akinek gyanúsan jó helye volt, aki előnyöket élvezett. Gyakran a konyhások, a ruharaktárosok közül kerültek ki a besúgók. Egy ilyen zárt közösségben nehéz titkot tartani. - A gyilkosságoknak mi lett a következménye? - Eleinte elkönyvelték üzemi balesetnek. Hónapokon át folyt a dolog 1951 őszén, mire a lágerparancsnokság is nyomozni kezdett. A gyanús ukránokat a szigorítottba csukták. Ugyanakkor azok a spiclik, akik érezték, hogy szorul a nyakuk körül a hurok, kérték a lágerparancsnokot, hogy engedje be őket a kőbörtönbe mint menhelyre. Rövidesen híre ment, hogy a bekerült spiclik odabent bosszúból kínozzák az ukránokat. A láger feldühödött lakossága erre megrohamozta a kőbörtönt, így indult a börtönlázadás. A kerítést szétszedték, az őröket megverték, de a börtönbe nem jutottunk be, túl erős volt a kapuja. Erre jött a katonaság, lőttek a levegőbe, a fejek fölé. Sajnos volt olyan peches ember, akit egy a barakk irányába eltévedt golyó ölt meg az emeletes ágy tetején. Utána éhségsztrájk volt négy napig. Valószínűleg belátták, hogy elvetették a sulykot, így aztán központi utasításra a helyzetünk lassanként javulni kezdett. Mérséklődött a szigorúság, a végén még röplabdapályát is építettek, meg gramofont hoztak. - Ezek szerint nem torolták meg a lázadást? - Sosem derült ki, kik voltak a hangadók, és az ukránok közül kik csinálták a tisztogatást. Viszont röviddel a lázadás után összeszedték az összes fiatal ukránt, és elvitték az egész társaságot rézbányába dolgozni. - Mit érzett, amikor kilenc év után megtudta, hogy hazaengedik? - Fokozatosan sejtettük meg. Miután 1953 márciusában meghalt Sztálin, a köztörvényesek ismét amnesztiában részesültek. Júniusban kezdték összeszedni a külföldieket, huszonheten voltunk abban a táborban magyarok. Közölték velünk, hogy elvisznek innen, de nem mondták meg, hogy szabadulunk. A lágerparancsnokunk, aki szerette a magyarokat, mert nagyon jól dolgoztak, elintézte, hogy személyvonaton utazhassunk Lembergbe, a gyülekezőhelyre. Csak Lembergben közölték velünk, hogy pár héten belül hazamehetünk. Ebből a pár hétből aztán újabb öt és fél hónap lett, mert Rákosi elvtárs nem akart bennünket hazaengedni. A dokumentumok szerint azt mondta a szovjet elvtársainak, hogy ha a magunkfajta fasisztákat hazaengedné, akkor nem tudná szavatolni a szocializmust Magyarországon. Végül aztán mégis viszsza kellett fogadnia bennünket, miután a románok, a németek és mások már rég hazakerültek. A hazatérés nagyon szomorú volt. Egy szovjet őrnagy kísért el bennünket Csapig, már semmi fegyveres kíséret nem volt. Amikor lépésben döcögött át velünk a hídon a vonat, s hallottuk, hogy Záhonyban éppen delet harangoznak, mi zokogva énekeltük a Himnuszt. Átérve a hídon, pufajkás, kutyás fegyveresek vették körbe a vonatot. Magyarul beszéltek, de úgy néztek ki, mint az oroszok. Fogalmunk sem volt róla, hogy kik ezek, de egyáltalán nem ilyen fogadtatásra számítottunk. A lehető leggorombább hangon üvöltöztek velünk, „takarodjatok lefelé, rohadt fasiszták”, miközben kutyák acsarogtak ránk. Abból, amiről éveken át álmodtunk, hogy majd leszállva a vonatról megcsókoljuk az anyaföldet, persze nem lett semmi. A hangnem ugyanaz volt, mint a lágerben, csak magyarul. Az egész abban különbözött, hogy ezúttal hármas sorba kellett rendeződni, Oroszországban pedig az ötös sor volt a szokás. Fegyveresek kíséretében, kutyacsaholás közepette kísértek bennünket egy nyíregyházi üdülőbe, ahol életrajzot kellett írnunk. Elkészültünk rá, hogy idehaza folytatjuk a rabéletet. Alig hittük el, hogy öt nap múlva szabadok leszünk. Volt, akit kiemeltek közülünk, és börtönbe vittek. Azt hiszem, ők egykori politikusok vagy magas rangú katonatisztek lehettek. A kanizsai állomás mellett laktunk, az ablakból már láttam a házunkat, de fogalmam sem volt, hogy mi fogad odahaza. Elmondhatatlan az a pillanat, amikor kilenc év után viszontláttam a szüleimet Akkor tudtam meg, hogy édesapám is kint volt egy lágerben hadifogolyként, fél évig, 1945 szeptemberéig. - Sikerült elhelyezkedni? - Nagy nehezen. Felvettek könyvelőnek. 1956-ban forradalmi bizottsági tag voltam, kész csoda, hogy ennek ellenére nem tartóztattak le újra. Azt azért tudtam, hogy odafigyelnek rám. - Önt mint a „magyar Szolzsenyicin” szokták emlegetni. Valóban együtt raboskodtak? - Közös lágerben voltunk Kazahsztánban, és máig tartó barátság szövődött köztünk. Csodabogaraknak számítottunk, akik nem a konyha, hanem a könyvtár körül sündörögtek. Amikor az Iván Gyenyiszovics egy napja című könyve megjelent 1962-ben a Novij Mir irodalmi folyóiratban, én rajtuk keresztül felvettem a kapcsolatot Szolzsenyicinnel, levelezni kezdtünk irodalmi témákról. Aztán mikor politikailag kényelmetlen személlyé vált, a leveleimet a feleségének címeztem. Azt hittük, hogy kicselezzük a KGB-t, naiv dolog volt. Amikor 1974-ben kiutasították a Szovjetunióból, megkeresett engem Moszkvából a politikai kiadó, hogy ír- O Demokrata 1998/45 33