Magyar Demokrata, 1998. október-december (2. évfolyam, 39-52. szám)

1998-11-12 / 45. szám

MAGYARORSZÁG - A besúgók azonnal jelentették. Ak­korra már elválasztottak bennünket a köz­törvényesektől, ami nagy megkönnyebbü­lés volt, ugyanakkor szigorúbbá tették a fegyelmezést, börtönlágerré minősítették át a táborunkat. Minden apróságért zárká­ba küldték az embert, ami azt jelentette, hogy 3-4 Celsius fokban, öt napon át kel­lett táncolnia a fogdásnak, hogy túlélje. - Hogy lett ebből börtönlázadás? - Az ukránokat, a csecseneket és az észteket mint a legveszélyesebbeket kü­lönválasztották a többiektől, övék volt a 2. számú láger, a miénk az 1-es. A bör­tönőrök egyre több besúgót szerveztek be különféle zsarolással, kisebb előnyök biztosításával. 1951-re már olyan fojto­gató volt a levegő, annyi volt a spicli, hogy lassanként nem mert az ember sen­kihez sem szólni, hátha besúgó. Min­denki gyanús lett, elviselhetetlen az ilyen légkör. Akkoriban hoztak oda olyan ukrán szabadságharcosokat, akik 1944-52 között partizánharcot vívtak eleinte a németekkel, később a szovje­tekkel. Ezek igazi fenegyerekek voltak, az erdőből egyenesen hozzánk kerültek. Friss levegőt hoztak a táborba, hiszen mi, akik már negyvennégy óta rabos­kodtunk, kilúgozott emberek voltunk, kiveszett belőlünk mindenféle erő és dac. Bennük megvolt. Elhatározták, hogy véget vetnek a spicliuralomnak. Sajátos módot választottak. Felállítottak maguk között egy bíróságot, ügyészsé­get, nyomozókat, sőt még kivégzőoszta­got is. Senki nem tudta, személy szerint kikből állnak ezek a testületek. Úgy mű­ködött, akár a civil életben. Ha beigazo­lódott a gyanú, akkor kimondták a halá­los ítéletet, amit vagy a kivégzőosztag hajtott végre, vagy felszólítottak egy másik spicligyanús személyt, hogy ölje meg a halálra ítélt besúgót, ellenkező esetben ő is meghal. Ha viszont végre­hajtja, felmentik a vád alól. - Hogyan hajtotta végre? -Ki hogy tudta. Nem volt mese, farkastörvények uralkodtak, vagy ő, vagy én. Legtöbbször beverte a fejét kala­páccsal vagy fejszével a munkahelyen, il­letve megkéselte, elvágta a torkát. - De hogyan nyomozták ki, hogy ki a spicli? - Elég nagy valószínűséggel lehetett tudni. Általában gyanúba keveredett az, akit láttak bemenni a parancsnoki épület­be. Továbbá akinek gyanúsan jó helye volt, aki előnyöket élvezett. Gyakran a konyhások, a ruharaktárosok közül kerül­tek ki a besúgók. Egy ilyen zárt közösség­ben nehéz titkot tartani. - A gyilkosságoknak mi lett a követ­kezménye? - Eleinte elkönyvelték üzemi baleset­nek. Hónapokon át folyt a dolog 1951 őszén, mire a lágerparancsnokság is nyo­mozni kezdett. A gyanús ukránokat a szi­gorítottba csukták. Ugyanakkor azok a spiclik, akik érezték, hogy szorul a nya­kuk körül a hurok, kérték a lágerparancs­nokot, hogy engedje be őket a kőbörtönbe mint menhelyre. Rövidesen híre ment, hogy a bekerült spiclik odabent bosszúból kínozzák az ukránokat. A láger feldühö­dött lakossága erre megrohamozta a kő­börtönt, így indult a börtönlázadás. A ke­rítést szétszedték, az őröket megverték, de a börtönbe nem jutottunk be, túl erős volt a kapuja. Erre jött a katonaság, lőttek a levegőbe, a fejek fölé. Sajnos volt olyan peches ember, akit egy a barakk irányába eltévedt golyó ölt meg az emeletes ágy te­tején. Utána éhségsztrájk volt négy napig. Valószínűleg belátták, hogy elvetették a sulykot, így aztán központi utasításra a helyzetünk lassanként javulni kezdett. Mérséklődött a szigorúság, a végén még röplabdapályát is építettek, meg gramo­font hoztak. - Ezek szerint nem torolták meg a lá­zadást? - Sosem derült ki, kik voltak a hang­adók, és az ukránok közül kik csinálták a tisztogatást. Viszont röviddel a lázadás után összeszedték az összes fiatal ukránt, és elvitték az egész társaságot rézbányába dolgozni. - Mit érzett, amikor kilenc év után megtudta, hogy hazaengedik? - Fokozatosan sejtettük meg. Miután 1953 márciusában meghalt Sztálin, a köz­törvényesek ismét amnesztiában részesül­tek. Júniusban kezdték összeszedni a kül­földieket, huszonheten voltunk abban a tá­borban magyarok. Közölték velünk, hogy elvisznek innen, de nem mondták meg, hogy szabadulunk. A lágerparancsnokunk, aki szerette a magyarokat, mert nagyon jól dolgoztak, elintézte, hogy személyvonaton utazhassunk Lembergbe, a gyülekezőhely­re. Csak Lembergben közölték velünk, hogy pár héten belül hazamehetünk. Ebből a pár hétből aztán újabb öt és fél hónap lett, mert Rákosi elvtárs nem akart bennünket hazaengedni. A dokumentumok szerint azt mondta a szovjet elvtársainak, hogy ha a magunkfajta fasisztákat hazaengedné, ak­kor nem tudná szavatolni a szocializmust Magyarországon. Végül aztán mégis visz­­sza kellett fogadnia bennünket, miután a románok, a németek és mások már rég ha­zakerültek. A hazatérés nagyon szomorú volt. Egy szovjet őrnagy kísért el bennün­ket Csapig, már semmi fegyveres kíséret nem volt. Amikor lépésben döcögött át ve­lünk a hídon a vonat, s hallottuk, hogy Záhonyban éppen delet harangoznak, mi zokogva énekeltük a Himnuszt. Átérve a hídon, pufajkás, kutyás fegyveresek vették körbe a vonatot. Magyarul beszéltek, de úgy néztek ki, mint az oroszok. Fogal­munk sem volt róla, hogy kik ezek, de egyáltalán nem ilyen fogadtatásra számí­tottunk. A lehető leggorombább hangon üvöltöztek velünk, „takarodjatok lefelé, ro­hadt fasiszták”, miközben kutyák acsarog­­tak ránk. Abból, amiről éveken át álmod­tunk, hogy majd leszállva a vonatról meg­csókoljuk az anyaföldet, persze nem lett semmi. A hangnem ugyanaz volt, mint a lágerben, csak magyarul. Az egész abban különbözött, hogy ezúttal hármas sorba kellett rendeződni, Oroszországban pedig az ötös sor volt a szokás. Fegyveresek kí­séretében, kutyacsaholás közepette kísér­tek bennünket egy nyíregyházi üdülőbe, ahol életrajzot kellett írnunk. Elkészültünk rá, hogy idehaza folytatjuk a rabéletet. Alig hittük el, hogy öt nap múlva szabadok le­szünk. Volt, akit kiemeltek közülünk, és börtönbe vittek. Azt hiszem, ők egykori politikusok vagy magas rangú katonatisz­tek lehettek. A kanizsai állomás mellett laktunk, az ablakból már láttam a házun­kat, de fogalmam sem volt, hogy mi fogad odahaza. Elmondhatatlan az a pillanat, amikor kilenc év után viszontláttam a szü­leimet Akkor tudtam meg, hogy édes­apám is kint volt egy lágerben hadifogoly­ként, fél évig, 1945 szeptemberéig. - Sikerült elhelyezkedni? - Nagy nehezen. Felvettek könyvelő­nek. 1956-ban forradalmi bizottsági tag voltam, kész csoda, hogy ennek ellenére nem tartóztattak le újra. Azt azért tudtam, hogy odafigyelnek rám. - Önt mint a „magyar Szolzsenyicin” szokták emlegetni. Valóban együtt rabos­kodtak? - Közös lágerben voltunk Kazah­sztánban, és máig tartó barátság szövő­dött köztünk. Csodabogaraknak számítot­tunk, akik nem a konyha, hanem a könyv­tár körül sündörögtek. Amikor az Iván Gyenyiszovics egy napja című könyve megjelent 1962-ben a Novij Mir irodalmi folyóiratban, én rajtuk keresztül felvettem a kapcsolatot Szolzsenyicinnel, levelezni kezdtünk irodalmi témákról. Aztán mikor politikailag kényelmetlen személlyé vált, a leveleimet a feleségének címeztem. Azt hittük, hogy kicselezzük a KGB-t, naiv dolog volt. Amikor 1974-ben kiutasítot­ták a Szovjetunióból, megkeresett engem Moszkvából a politikai kiadó, hogy ír- O Demokrata 1998/45 33

Next