Magyar Demokrata, 1999. július-szeptember (3. évfolyam, 26-39. szám)

1999-09-09 / 36. szám

MŰHELY 3 hajtani, mert közben csapataikat lesze­relték. Másodszor akkor, amikor elmulasz­tották a török hadsereg lefegyverzését. A harmadik hiba: nem nyúltak hozzá a régi polgári és katonai közigazgatáshoz. Bár szakterületük volt a koronás fők száműzé­se, az új szultánt, VI. Mohammedet még ők támogatták az Ankarában gyülekező nacio­nalisták ellenében. A szultán kabinetfőnöke, Dzsevád pasa egyszerűen semmibe vette a a miniszteri utasításokat, amelyek - mint mondta - csak az antant adásának gramofonlemezei. Jól tudta, mit csinál, amikor a fegyverben álló anatóliai csapatokhoz a lefegyverzési pa­rancs végrehajtására Musztafa Kemál tá­bornokot ajánlotta, akinek nevét a Gallipolinál az angolok és a franciák fölött kivívott nagy győzelem (1915) után egész Törökország megismerte. A nemzet akkor kezdte tisztelni őt, s fordult el a „hadisten” Envertől, aki 1918-ra szinte személyében testesítette meg a császárság halálküzdel­mét. Kemál tisztában volt azzal, hogy Nagy Szolimán birodalma nemsokára teljesen el­tűnik a világ térképéről, s az etnikailag tö­rök országrészek megmentését tűzte ki cél­jául. Az erzerumi és sivasi kongresszuso­kon ezt elfogadtatta a küldöttekkel, akik bi­zottságot választottak „a nemzet felelős ve­zetésére”, élén Kemállal. Amikor az utolsó oszmán parlament is aláírta a sivasi „nem­zeti egyezményt”, ellenállás kezdődött a megszálló franciák és görögök ellen. 1920 áprilisában összeült a „Nagy Nem­zetgyűlés” Ankarában, hogy törvényesítse az ellenállást. Az oszmán kormány Kemál és társai elleni halálos ítéletekkel válaszolt, s a szultán két hadosztály felállítását kérte az antanttól, hogy maga végezzen a mecemalista lázadókkal”. Az antant Legfelsőbb Haditanácsa meg­tagadta a kérést, s angol katonaság kergette szét a konstantinápolyi parlamentet, ame­lyet túl, témalistának” tartott. Ezzel - mint Kerekesházy József, Kemál pasa életrajz­írója megjegyzi - ahelyett hogy a kormány ígérete szerint láncon hozta volna a császár­­városba Kemált, az angolok segédletével maga küldte táborába a parlament tagjait. A nyugatiak a pihent, háborút szinte nem is viselt görög hadsereget indították meg a sevres-i béke előírásainak végrehajtására, s karba tett kézzel figyelték, hogyan mászik ki a „barbár” török a kutyaszorítóból. Venizelosz görög miniszterelnök nyíltan Nagy-Görögország helyreállításáról beszélt Bizánc történelmi öröksége kapcsán. A „barbár” törökök azonban előbb az Anatólia keleti részén alakult örmény had­sereg ellen fordultak, s Kjazim Karabekir győzelme után az orosz forradalom vezető­ivel folytatott tárgyalások alapján Kemált segítő vörös csapatok, vonultak be Erzerumba. Miután a gümrüi békében (1920) és a karszi szerződésben (1921) Szovjet-Oroszország és a kemáli Törökor­szág megegyeztek a határokról (Erzerum és a délnyugati örmény részek török birtokban maradtak), a felkelők teljes erejüket az an­tant ellen fordították. Hogy mi lesz ebből? Nyugaton még senki sem tudta... Mintha egy nagyon nagy pezsgősüveg nagyon nagy dugója durranna: 1921 őszén az Inönü (a Barlang Szája) nevű kis hely­ség mellett a nemzeti erők feltartóztatták az antant légiereje és tankjai által támoga­tott görögöket. A Sakarya habjai - ahogy az amerikai tudósítók írták - véresek vol­tak, s hullák tömegét görgették magukkal. A második inönüi csatában is döntő és fé­nyes győzelmet arattak Kemál csapatai, s a tengerpartra szorították vissza a görögöket. A szépséges Szmirna lángokban állt, mi­közben a törökök a szó szoros értelmében a tengerbe fojtották a betolakodókat. 1922 nyarán a törökök újabb heves offenzívát indítottak, amely végleg kisöpörte a görög haderő maradványait Délnyugat- Anatóliából. Ekkor Párizs után London is úgy dön­tött, hogy menti, ami menthető, és újabb béketárgyalást javasolt Törökországgal. A külföldi támogatástól megfosztott szultán elmenekült Konstantinápolyból, az ankarai nemzetgyűlés pedig végleg eltörölte a szul­­tanátust. Ahogy Arthur Goldschmidt „A Közel-Kelet rövid történetében” megjegy­zi, a nacionalisták megmutatták a világnak, hogy nemcsak katonailag képesek kifárasz­tani az ellenfelet, de a diplomáciai nyomás­nak is ellen tudnak állni. Iszmet tábornok, akit Kemál a Lausanne-ba összehívott bé­kekonferenciára kiküldött, állta a sarat nagy tekintélyű brit partnerével, Lord Curzonnal szemben. Az új békeszerződés megszaba­dította a törököket a gyűlölt kapitulációktól, a szultáni államadósságoktól, az idegen megszállás bármiféle formájától, s egy ör­mény állam vagy egy kurd autonómia lét­rehozásának fenyegetésétől. Az anatóliai ortodox keresztényeket Görögországba te­lepítették, annak a lakosságcserének a kere­tében, amely Bulgária és a görögök uralta Macedónia muzulmánjainak nagy részét török földre költöztette. „Törökország lett az első világháború egyetlen vesztese - ol­vashatjuk Goldschmidtnál amely tár­gyalhatott a békekötés feltételeiről... Ezzel szemben a versailles-i békeszerződés és ál­talában a háború utáni rendezés egyetlen részlete sem maradt sokáig érintetlenül. Bi­zony, az arabok, akik a majdani győztesek oldalán a törökök ellen lázadtak, irigyked­ve nézhettek egykori gazdáikra, akik a le­győzöttekkel kötötték össze sorsukat. ” Irigykedve vetettük szemünk mi is An­kara felé, hiszen az első világháború alatt katonáink megfordultak a török hadszínte­reken, hadianyag-szállítással és tüzérséggel segítve keleti szövetségesünket. (Csak egy példa: Germanus Gyula, a magyar orienta­lisztika egyik nagyja intézte a Magyaror­szágról küldött török hadfelszerelési szállít­mányok útját.) A halálosan sebzett, ketrecbe zárt ma­gyar nemzet, amelyet a liberális eszmék hirdetői sebeztek meg, s amelynek 1918-19- es kétségbeesett, de a tényeket vállalni nem tudó kapaszkodása nem vált be, Musztafa Kemálra, a „törökök atyjára” úgy tekintett, mint valami természeti csodára. Az 1925- ös kurd felkelést kemény kézzel leverte, az ellene tervezett szmirnai merénylet meghi­úsulása pedig bitófára juttatta politikai el­lenlábasainak zömét. Megfellebbezhetetlen tekintély volt, de megvetette a fasizmust. Miközben fellépett a marxizmus ellen, jól kihasználta a szovjetorosz segítséget, s Kö­zel-Keleten elsőként alkalmazta a tervgaz­dálkodást. Nekünk pedig csak a parasztro­mantikus harmadik út gondolata jutott a hú­szas években... A magyar és a török történelem 1918-ra adott válaszának alapvető különbözőségét mutatja Enver pasa és Kun Béla találkozá­sa is. A nagy török történetíró, Esszéd bej elbeszélése szerint Enver Moszkvában igen részletesen adta elő antantellenes terveit Leninnek aki hozzájárult, hogy türkmén és afgán nomádokból sereget gyűjtve betoljon Indiába. A keleti népek 1920-as bakui kongresszusára aztán Enverrel együtt leuta­zott a Komintern egész, akkor Moszkvában tartózkodó vezérkara, Zinovjev és Radek mellett eljött ide az angol Thomas Queich, a francia Alfred Rosmer, az amerikai John Reed. Szenzációnak számított, hogy az ifjú­törökök egykori vezére, Enver is nagy be­szédet tartott, amelyben antantellenességét és pántörök elképzeléseit hangoztatta. Be­szédére a figyelésével megbízott Kun Béla válaszolt: ,A kongresszus kifejezi szolidari­tását a török nép össznemzeti, antiimperia­­lista harca iránt... Sikere (azonban) távol­ról sem jelentené a török munkások és pa­rasztok felszabadulását." Figyelmeztetése hiábavaló volt, mert a kongresszus tagjai, akiknek az volt a feladatuk, hogy Közép- Ázsiában hirdessék a kommunizmus tana­it, térdre hullottak a kalifa rokona előtt. A kis Taza-Pir mecsetben Enver a szószékről prédikálta tovább a pániszlámizmust, a pánturkizmust, az európaiak kiirtását, ami­ért is a Komintern vezérkara gyorsan rábe­szélte, hogy tervének megfelelően azonnal Demokrata 1999/36

Next