Magyar Demokrata, 1999. július-szeptember (3. évfolyam, 26-39. szám)
1999-09-09 / 36. szám
MŰHELY 3 hajtani, mert közben csapataikat leszerelték. Másodszor akkor, amikor elmulasztották a török hadsereg lefegyverzését. A harmadik hiba: nem nyúltak hozzá a régi polgári és katonai közigazgatáshoz. Bár szakterületük volt a koronás fők száműzése, az új szultánt, VI. Mohammedet még ők támogatták az Ankarában gyülekező nacionalisták ellenében. A szultán kabinetfőnöke, Dzsevád pasa egyszerűen semmibe vette a a miniszteri utasításokat, amelyek - mint mondta - csak az antant adásának gramofonlemezei. Jól tudta, mit csinál, amikor a fegyverben álló anatóliai csapatokhoz a lefegyverzési parancs végrehajtására Musztafa Kemál tábornokot ajánlotta, akinek nevét a Gallipolinál az angolok és a franciák fölött kivívott nagy győzelem (1915) után egész Törökország megismerte. A nemzet akkor kezdte tisztelni őt, s fordult el a „hadisten” Envertől, aki 1918-ra szinte személyében testesítette meg a császárság halálküzdelmét. Kemál tisztában volt azzal, hogy Nagy Szolimán birodalma nemsokára teljesen eltűnik a világ térképéről, s az etnikailag török országrészek megmentését tűzte ki céljául. Az erzerumi és sivasi kongresszusokon ezt elfogadtatta a küldöttekkel, akik bizottságot választottak „a nemzet felelős vezetésére”, élén Kemállal. Amikor az utolsó oszmán parlament is aláírta a sivasi „nemzeti egyezményt”, ellenállás kezdődött a megszálló franciák és görögök ellen. 1920 áprilisában összeült a „Nagy Nemzetgyűlés” Ankarában, hogy törvényesítse az ellenállást. Az oszmán kormány Kemál és társai elleni halálos ítéletekkel válaszolt, s a szultán két hadosztály felállítását kérte az antanttól, hogy maga végezzen a mecemalista lázadókkal”. Az antant Legfelsőbb Haditanácsa megtagadta a kérést, s angol katonaság kergette szét a konstantinápolyi parlamentet, amelyet túl, témalistának” tartott. Ezzel - mint Kerekesházy József, Kemál pasa életrajzírója megjegyzi - ahelyett hogy a kormány ígérete szerint láncon hozta volna a császárvárosba Kemált, az angolok segédletével maga küldte táborába a parlament tagjait. A nyugatiak a pihent, háborút szinte nem is viselt görög hadsereget indították meg a sevres-i béke előírásainak végrehajtására, s karba tett kézzel figyelték, hogyan mászik ki a „barbár” török a kutyaszorítóból. Venizelosz görög miniszterelnök nyíltan Nagy-Görögország helyreállításáról beszélt Bizánc történelmi öröksége kapcsán. A „barbár” törökök azonban előbb az Anatólia keleti részén alakult örmény hadsereg ellen fordultak, s Kjazim Karabekir győzelme után az orosz forradalom vezetőivel folytatott tárgyalások alapján Kemált segítő vörös csapatok, vonultak be Erzerumba. Miután a gümrüi békében (1920) és a karszi szerződésben (1921) Szovjet-Oroszország és a kemáli Törökország megegyeztek a határokról (Erzerum és a délnyugati örmény részek török birtokban maradtak), a felkelők teljes erejüket az antant ellen fordították. Hogy mi lesz ebből? Nyugaton még senki sem tudta... Mintha egy nagyon nagy pezsgősüveg nagyon nagy dugója durranna: 1921 őszén az Inönü (a Barlang Szája) nevű kis helység mellett a nemzeti erők feltartóztatták az antant légiereje és tankjai által támogatott görögöket. A Sakarya habjai - ahogy az amerikai tudósítók írták - véresek voltak, s hullák tömegét görgették magukkal. A második inönüi csatában is döntő és fényes győzelmet arattak Kemál csapatai, s a tengerpartra szorították vissza a görögöket. A szépséges Szmirna lángokban állt, miközben a törökök a szó szoros értelmében a tengerbe fojtották a betolakodókat. 1922 nyarán a törökök újabb heves offenzívát indítottak, amely végleg kisöpörte a görög haderő maradványait Délnyugat- Anatóliából. Ekkor Párizs után London is úgy döntött, hogy menti, ami menthető, és újabb béketárgyalást javasolt Törökországgal. A külföldi támogatástól megfosztott szultán elmenekült Konstantinápolyból, az ankarai nemzetgyűlés pedig végleg eltörölte a szultanátust. Ahogy Arthur Goldschmidt „A Közel-Kelet rövid történetében” megjegyzi, a nacionalisták megmutatták a világnak, hogy nemcsak katonailag képesek kifárasztani az ellenfelet, de a diplomáciai nyomásnak is ellen tudnak állni. Iszmet tábornok, akit Kemál a Lausanne-ba összehívott békekonferenciára kiküldött, állta a sarat nagy tekintélyű brit partnerével, Lord Curzonnal szemben. Az új békeszerződés megszabadította a törököket a gyűlölt kapitulációktól, a szultáni államadósságoktól, az idegen megszállás bármiféle formájától, s egy örmény állam vagy egy kurd autonómia létrehozásának fenyegetésétől. Az anatóliai ortodox keresztényeket Görögországba telepítették, annak a lakosságcserének a keretében, amely Bulgária és a görögök uralta Macedónia muzulmánjainak nagy részét török földre költöztette. „Törökország lett az első világháború egyetlen vesztese - olvashatjuk Goldschmidtnál amely tárgyalhatott a békekötés feltételeiről... Ezzel szemben a versailles-i békeszerződés és általában a háború utáni rendezés egyetlen részlete sem maradt sokáig érintetlenül. Bizony, az arabok, akik a majdani győztesek oldalán a törökök ellen lázadtak, irigykedve nézhettek egykori gazdáikra, akik a legyőzöttekkel kötötték össze sorsukat. ” Irigykedve vetettük szemünk mi is Ankara felé, hiszen az első világháború alatt katonáink megfordultak a török hadszíntereken, hadianyag-szállítással és tüzérséggel segítve keleti szövetségesünket. (Csak egy példa: Germanus Gyula, a magyar orientalisztika egyik nagyja intézte a Magyarországról küldött török hadfelszerelési szállítmányok útját.) A halálosan sebzett, ketrecbe zárt magyar nemzet, amelyet a liberális eszmék hirdetői sebeztek meg, s amelynek 1918-19- es kétségbeesett, de a tényeket vállalni nem tudó kapaszkodása nem vált be, Musztafa Kemálra, a „törökök atyjára” úgy tekintett, mint valami természeti csodára. Az 1925- ös kurd felkelést kemény kézzel leverte, az ellene tervezett szmirnai merénylet meghiúsulása pedig bitófára juttatta politikai ellenlábasainak zömét. Megfellebbezhetetlen tekintély volt, de megvetette a fasizmust. Miközben fellépett a marxizmus ellen, jól kihasználta a szovjetorosz segítséget, s Közel-Keleten elsőként alkalmazta a tervgazdálkodást. Nekünk pedig csak a parasztromantikus harmadik út gondolata jutott a húszas években... A magyar és a török történelem 1918-ra adott válaszának alapvető különbözőségét mutatja Enver pasa és Kun Béla találkozása is. A nagy török történetíró, Esszéd bej elbeszélése szerint Enver Moszkvában igen részletesen adta elő antantellenes terveit Leninnek aki hozzájárult, hogy türkmén és afgán nomádokból sereget gyűjtve betoljon Indiába. A keleti népek 1920-as bakui kongresszusára aztán Enverrel együtt leutazott a Komintern egész, akkor Moszkvában tartózkodó vezérkara, Zinovjev és Radek mellett eljött ide az angol Thomas Queich, a francia Alfred Rosmer, az amerikai John Reed. Szenzációnak számított, hogy az ifjútörökök egykori vezére, Enver is nagy beszédet tartott, amelyben antantellenességét és pántörök elképzeléseit hangoztatta. Beszédére a figyelésével megbízott Kun Béla válaszolt: ,A kongresszus kifejezi szolidaritását a török nép össznemzeti, antiimperialista harca iránt... Sikere (azonban) távolról sem jelentené a török munkások és parasztok felszabadulását." Figyelmeztetése hiábavaló volt, mert a kongresszus tagjai, akiknek az volt a feladatuk, hogy Közép- Ázsiában hirdessék a kommunizmus tanait, térdre hullottak a kalifa rokona előtt. A kis Taza-Pir mecsetben Enver a szószékről prédikálta tovább a pániszlámizmust, a pánturkizmust, az európaiak kiirtását, amiért is a Komintern vezérkara gyorsan rábeszélte, hogy tervének megfelelően azonnal Demokrata 1999/36