Magyar Demokrata, 2002. július-szeptember (6. évfolyam, 27-39. szám)

2002-08-01 / 31. szám

ÚJ JOBBOLDAL »A Misima utáni Japán Akihito japán császár és hitvese személyében a napokban kiemelkedően illusztris vendége volt Magyarországnak. A látogatás jelentőségét emeli, hogy az ural­kodópár évente csak egyszer utazik külföldre. A japán hagyományok legtitokza­tosabb és leginkább tabuként kezelt sajátossága éppen a császárság intézménye. A történelem folyamán a mindenkori császárok viszonylag csekély világi hatalom­mal rendelkeztek, a második világháború után Japánra kényszerített békefeltéte­lek pedig de jure is konzerválták ezt az állapotot. Talán senki sem fogalmazta meg frappánsabban a császárnak a Felkelő Nap országában játszott szerepét, mint a kiváló író. Misima Jukio, aki demonstratív módon, a szamurájok hagyományos halálnemét, a szeppukut (rituális hasfelmetszés)v­álasztva követelte a császár po­­litikai hatalmának a visszaállítását. "" -—~ GAZDAG ISTVÁN Több mint harminc év telt el Misima Jukio halála óta. Ő az a japán író, akinek a legtöbb művét a legtöbb nyelvre lefordították, és a ja­pán történelem egyetlen olyan írója, aki a pró­za valamennyi ágában klasszikussá vált mű­veket alkotott. Nobel-díjas írótársa, Kavabata Jaszunari mondta róla, hogy „Misima kivéte­les tehetség és nemcsak japán tehetség, ha­nem világviszonylatban is az, akiből talán két-háromszáz évenként egy születik”. Ér­deklődése fokozatosan fordult a japán törté­nelmi hagyományok, ezzel párhuzamosan pe­dig a császár alakjának a bálványozása felé. Hirohito volt a világ és egyben Japán legutol­só pap-királya. Azzal, hogy amerikai nyo­másra 1946. újév napján bejelentette a nin­­gen-szengent, tehát megtagadta isteni szár­mazását, Misima és sok más japán szerint összeomlott a kokutai, vagyis a nemzeti rend, és ebből ered a háborút követő teljes morális zűrzavar. Hogy pajzsot emeljen a császárt szerinte baloldalról fenyegető veszélyek elé, Misima 1966-ban létrehozta saját, főleg egyetemistákból álló fegyveres milíciáját, a Tate-no-kait, vagyis a Pajzs Társaságát, „a világ legkisebb és legspirituálisabb hadsere­gét”, 1970. november 25-én pedig négy társá­val államcsínyt kísérelt meg a Dzsieitai (Ja­pán Fegyveres Erők) icsigajai bázisán, majd miután sikertelenül igyekezett rávenni a fel­sorakoztatott katonákat a császári hatalom visszaállítására, alvezérével együtt harakirit követett el, s ezzel belépett a legendák biro­dalmába. Néhány pillanattal halála előtt eze­ket a szavakat vetette papírra: „Az emberi élet korlátoltságában az öröklét útját választom”. Azóta sok minden megváltozott Japánban és a japán jobboldal soraiban. Az öbölháború, a Tajvan-ellenes kínai rakétakísérletek, a ko­reai félszigeten tapasztalható feszültség, a hi­degháború vége hozzájárult a régóta szunnya­dó nacionalizmus felébredéséhez. Az utóbbi években számos, a második világháborús ve­reséghez kötődő tabu leomlott, miután a há­borút követő teljes időszakra rányomták bé­lyegüket. Újabban egyre többet beszélnek szabadságról és realizmusról, a győztes hatal­mak által kikényszentett alkotmány megvál­toztatásáról, a Dzsieitai „nemzeti hadsereg” jellegének elismeréséről, az alkotmány kilen­cedik cikkelyének az eltörléséről, amely a gyakorlatban megakadályozza Japánt abban, hogy katonai kontingensek küldésével nem­zetközi békemissziókban vegyen részt, a pa­cifista és individualista szellemben fogant ok­tatási törvények megváltoztatásáról. Legutóbb egy revizionista szellemiségű tör­ténelemtankönyv megjelenése keltett hullá­mokat a főként baloldali-progresszista beállí­tottságú tantestület berkeiben, amelyet a törté­nelemkönyvek megújításáért létrehozott szö­vetség állított össze. Az iskolai tankönyvek megújítását szorgalmazók álláspontja szerint véget kell vetni az 1945-ös győztesek diktátu­mai és a „marxista oktatók defetista pacifiz­musa” által hagyományozott „mazochista tör­ténelemszemléletnek”, hogy vissza lehessen adni a japánoknak „nemzeti büszkeségüket”. A kormánytöbbség egyes politikusainak arra is volt bátorságuk, hogy forszírozzák az oktatásra vonatkozó császári leirat érvényes­ségének a helyreállítását, amelyet Meidzsi császár hirdetett ki a XIX. században, és amely az uralkodó és a haza iránti lojalitás, gyermeki tisztelet és társadalmi szolidaritás konfuciánus elvein alapult. A jelenlegi, több szempontból is extravagáns miniszterelnök, Koizumi Junicsiro azután világosan felfogta a sintoizmus fontosságát a japán életben és kul­túrában, és nem törődve az így keltett politi­kai-diplomáciai viharral, ellátogatott a nippon patriotizmust jelképező Jasukuni-szentélybe, sőt azt is kijelentette, hogy a társadalmi hie­rarchia csúcsán a császár isteni alakjának kell állnia. A sintoizmus a legrégebbi és leghitele­sebb vallás Japánban. Nem is annyira vallás, mint inkább pogány kultusz: az ősök és a hol­tak szellemének a kultusza, akik tovább élnek az élőkben. Az áldozathozatalra való hajla­mot és különösen a nemzeti büszkeséget iga­zolja. Képzelhetjük ezek után a „progresszív ideológia” és a sajtó képviselőinek a reakció­ját. Jellemző, hogy harminc évvel ezelőtt Misima vetette fel ezeket az időközben újra aktuálissá váló gondolatokat. Manapság ép­pen azokat az eszméket igyekeznek új életre kelteni, amelyek valaha arra késztették őt, hogy a szamuráj hagyományokban gyökere­ző szimbolikus jelentőségű tette révén felál­dozza saját életét. Mielőtt megvizsgálnánk a Misima öngyil­­­kossága utáni japán jobboldal világát, jelez­­­nünk kell, hogy a jelenlegi japán és követke­zésképpen a külföldi sajtó nagy része is szisz­tematikusan összemossa a szervezett bűnözést (jakuza, szokai-ja, boijoku-dan) a jobboldallal (ujoku), és ezáltal jobboldalinak állítja be ezt a fajta bűnöző tevékenységet. Valójában a félre­magyarázás abból ered, hogy ezek a bűnszer­vezetek, elkerülendő a törvény szigorát, politi­kai egyesületekként vetetik nyilvántartásba magukat és ádáz hangvételű nacionalista programmal jelentkeznek, aminek eredmé­nyeként a média automatikusan a jobboldallal azonosítja őket. A hagyományos politikai jobb­oldal exponensei elutasítanak minden kapcso­latot és minden összekeverést ezzel a miliővel, amelyet áljobboldalnak (nise-ujoku) titulálnak és nem vesznek róla tudomást. A parlamentben képviselt pártok közül jobboldalinak tekinthető a szavazatok többsé­gét rendre begyűjtő Liberális-Demokrata Párt (Dzsiminto), a Konzervatív Párt (Hosuto) és a Liberális Párt (Dzsijuto), amelyeknek egyéb­ként meglehetősen hasonló a programjuk. A különböző kormánykoalíciók is általában belőlük állnak össze. Ezeknek a pártoknak számos ismert vezetője tartott annak idején kapcsolatot Misimával, egyesek közülük szemben álltak vele és nem haboztak kritiká­val illetni tevékenységét, a későbbiekben azonban a legtöbben de facto elismerték az író téziseinek a pontosságát. Például Kihara Sintaro, maga is egy bestseller (A Nap évsza­ka) szerzője és a Liberális-Demokata Párt volt parlamenti képviselője testvéri barátsá­got ápolt Misimával, noha esetenként bírálta barátja eszmeiségét és munkásságát. Isihara Sintarót utóbb majdhogynem közfelkiáltással választották meg Tokió kormányzójának, vagy­is a fővárosi vonzáskörzet egyfajta főpol­gármesterének. Posztján szinte teljesen „reha­bilitálta” Misima alakját, és olyan politikai programot képvisel, amely boldoggá tette volna az írót, különösen azzal, hogy alapjá­ban át akarja értékelni a Dzsieitai szerepét. Ami a Parlamentben nem képviselt jobb­oldali és szélsőjobboldali szervezetek színes panorámáját illeti, fő tevékenységük abból áll, hogy utcai megmozdulásokat vagy pán­célozott busz- és dzsipfelvonulásokat tarta­nak a baloldali oktatók szakszervezete ellen

Next