Magyar Demokrata, 2002. július-szeptember (6. évfolyam, 27-39. szám)
2002-08-01 / 31. szám
ÚJ JOBBOLDAL »A Misima utáni Japán Akihito japán császár és hitvese személyében a napokban kiemelkedően illusztris vendége volt Magyarországnak. A látogatás jelentőségét emeli, hogy az uralkodópár évente csak egyszer utazik külföldre. A japán hagyományok legtitokzatosabb és leginkább tabuként kezelt sajátossága éppen a császárság intézménye. A történelem folyamán a mindenkori császárok viszonylag csekély világi hatalommal rendelkeztek, a második világháború után Japánra kényszerített békefeltételek pedig de jure is konzerválták ezt az állapotot. Talán senki sem fogalmazta meg frappánsabban a császárnak a Felkelő Nap országában játszott szerepét, mint a kiváló író. Misima Jukio, aki demonstratív módon, a szamurájok hagyományos halálnemét, a szeppukut (rituális hasfelmetszés)választva követelte a császár politikai hatalmának a visszaállítását. "" -—~ GAZDAG ISTVÁN Több mint harminc év telt el Misima Jukio halála óta. Ő az a japán író, akinek a legtöbb művét a legtöbb nyelvre lefordították, és a japán történelem egyetlen olyan írója, aki a próza valamennyi ágában klasszikussá vált műveket alkotott. Nobel-díjas írótársa, Kavabata Jaszunari mondta róla, hogy „Misima kivételes tehetség és nemcsak japán tehetség, hanem világviszonylatban is az, akiből talán két-háromszáz évenként egy születik”. Érdeklődése fokozatosan fordult a japán történelmi hagyományok, ezzel párhuzamosan pedig a császár alakjának a bálványozása felé. Hirohito volt a világ és egyben Japán legutolsó pap-királya. Azzal, hogy amerikai nyomásra 1946. újév napján bejelentette a ningen-szengent, tehát megtagadta isteni származását, Misima és sok más japán szerint összeomlott a kokutai, vagyis a nemzeti rend, és ebből ered a háborút követő teljes morális zűrzavar. Hogy pajzsot emeljen a császárt szerinte baloldalról fenyegető veszélyek elé, Misima 1966-ban létrehozta saját, főleg egyetemistákból álló fegyveres milíciáját, a Tate-no-kait, vagyis a Pajzs Társaságát, „a világ legkisebb és legspirituálisabb hadseregét”, 1970. november 25-én pedig négy társával államcsínyt kísérelt meg a Dzsieitai (Japán Fegyveres Erők) icsigajai bázisán, majd miután sikertelenül igyekezett rávenni a felsorakoztatott katonákat a császári hatalom visszaállítására, alvezérével együtt harakirit követett el, s ezzel belépett a legendák birodalmába. Néhány pillanattal halála előtt ezeket a szavakat vetette papírra: „Az emberi élet korlátoltságában az öröklét útját választom”. Azóta sok minden megváltozott Japánban és a japán jobboldal soraiban. Az öbölháború, a Tajvan-ellenes kínai rakétakísérletek, a koreai félszigeten tapasztalható feszültség, a hidegháború vége hozzájárult a régóta szunnyadó nacionalizmus felébredéséhez. Az utóbbi években számos, a második világháborús vereséghez kötődő tabu leomlott, miután a háborút követő teljes időszakra rányomták bélyegüket. Újabban egyre többet beszélnek szabadságról és realizmusról, a győztes hatalmak által kikényszentett alkotmány megváltoztatásáról, a Dzsieitai „nemzeti hadsereg” jellegének elismeréséről, az alkotmány kilencedik cikkelyének az eltörléséről, amely a gyakorlatban megakadályozza Japánt abban, hogy katonai kontingensek küldésével nemzetközi békemissziókban vegyen részt, a pacifista és individualista szellemben fogant oktatási törvények megváltoztatásáról. Legutóbb egy revizionista szellemiségű történelemtankönyv megjelenése keltett hullámokat a főként baloldali-progresszista beállítottságú tantestület berkeiben, amelyet a történelemkönyvek megújításáért létrehozott szövetség állított össze. Az iskolai tankönyvek megújítását szorgalmazók álláspontja szerint véget kell vetni az 1945-ös győztesek diktátumai és a „marxista oktatók defetista pacifizmusa” által hagyományozott „mazochista történelemszemléletnek”, hogy vissza lehessen adni a japánoknak „nemzeti büszkeségüket”. A kormánytöbbség egyes politikusainak arra is volt bátorságuk, hogy forszírozzák az oktatásra vonatkozó császári leirat érvényességének a helyreállítását, amelyet Meidzsi császár hirdetett ki a XIX. században, és amely az uralkodó és a haza iránti lojalitás, gyermeki tisztelet és társadalmi szolidaritás konfuciánus elvein alapult. A jelenlegi, több szempontból is extravagáns miniszterelnök, Koizumi Junicsiro azután világosan felfogta a sintoizmus fontosságát a japán életben és kultúrában, és nem törődve az így keltett politikai-diplomáciai viharral, ellátogatott a nippon patriotizmust jelképező Jasukuni-szentélybe, sőt azt is kijelentette, hogy a társadalmi hierarchia csúcsán a császár isteni alakjának kell állnia. A sintoizmus a legrégebbi és leghitelesebb vallás Japánban. Nem is annyira vallás, mint inkább pogány kultusz: az ősök és a holtak szellemének a kultusza, akik tovább élnek az élőkben. Az áldozathozatalra való hajlamot és különösen a nemzeti büszkeséget igazolja. Képzelhetjük ezek után a „progresszív ideológia” és a sajtó képviselőinek a reakcióját. Jellemző, hogy harminc évvel ezelőtt Misima vetette fel ezeket az időközben újra aktuálissá váló gondolatokat. Manapság éppen azokat az eszméket igyekeznek új életre kelteni, amelyek valaha arra késztették őt, hogy a szamuráj hagyományokban gyökerező szimbolikus jelentőségű tette révén feláldozza saját életét. Mielőtt megvizsgálnánk a Misima öngyilkossága utáni japán jobboldal világát, jeleznünk kell, hogy a jelenlegi japán és következésképpen a külföldi sajtó nagy része is szisztematikusan összemossa a szervezett bűnözést (jakuza, szokai-ja, boijoku-dan) a jobboldallal (ujoku), és ezáltal jobboldalinak állítja be ezt a fajta bűnöző tevékenységet. Valójában a félremagyarázás abból ered, hogy ezek a bűnszervezetek, elkerülendő a törvény szigorát, politikai egyesületekként vetetik nyilvántartásba magukat és ádáz hangvételű nacionalista programmal jelentkeznek, aminek eredményeként a média automatikusan a jobboldallal azonosítja őket. A hagyományos politikai jobboldal exponensei elutasítanak minden kapcsolatot és minden összekeverést ezzel a miliővel, amelyet áljobboldalnak (nise-ujoku) titulálnak és nem vesznek róla tudomást. A parlamentben képviselt pártok közül jobboldalinak tekinthető a szavazatok többségét rendre begyűjtő Liberális-Demokrata Párt (Dzsiminto), a Konzervatív Párt (Hosuto) és a Liberális Párt (Dzsijuto), amelyeknek egyébként meglehetősen hasonló a programjuk. A különböző kormánykoalíciók is általában belőlük állnak össze. Ezeknek a pártoknak számos ismert vezetője tartott annak idején kapcsolatot Misimával, egyesek közülük szemben álltak vele és nem haboztak kritikával illetni tevékenységét, a későbbiekben azonban a legtöbben de facto elismerték az író téziseinek a pontosságát. Például Kihara Sintaro, maga is egy bestseller (A Nap évszaka) szerzője és a Liberális-Demokata Párt volt parlamenti képviselője testvéri barátságot ápolt Misimával, noha esetenként bírálta barátja eszmeiségét és munkásságát. Isihara Sintarót utóbb majdhogynem közfelkiáltással választották meg Tokió kormányzójának, vagyis a fővárosi vonzáskörzet egyfajta főpolgármesterének. Posztján szinte teljesen „rehabilitálta” Misima alakját, és olyan politikai programot képvisel, amely boldoggá tette volna az írót, különösen azzal, hogy alapjában át akarja értékelni a Dzsieitai szerepét. Ami a Parlamentben nem képviselt jobboldali és szélsőjobboldali szervezetek színes panorámáját illeti, fő tevékenységük abból áll, hogy utcai megmozdulásokat vagy páncélozott busz- és dzsipfelvonulásokat tartanak a baloldali oktatók szakszervezete ellen