Magyar Demokrata, 2017. október-december (21. évfolyam, 40-52. szám)
2017-10-04 / 40. szám
Szalay Károly ■ szókimondó Még egyszer Tihany Néhány hete nagyszerű riportot írt Ágoston Balázs a tihanyi Balatoni Limnológiai Intézetről. Meghívattam a 90. esztendős ünnepi konferenciára, és rám zúdult húsz esztendő (1951-1971), az ott töltött idő minden szép emléke. Különös jelenség volt ez a kutatóközpont. Nemzetközi jelentőségű tudományos munkát végzett, de az egész félsziget, sőt az ország egyik szellemi centruma volt. Nemcsak a természettudósokat vonzotta magnetikus erővel, hanem a humán alkotókat is. Különös varázsát ebben vélem fölfedezni. És még valamiben. A legsötétebb elnyomás idején is független, öntörvényű, emberséges légkör uralta. Szoros kapcsolatban a faluban élőkkel. Bartha László festőművész a múzeumban élt, apja hajdan hadügyminiszter, voltaképpen menekült. Szabó Lőrinc rendszeresen lakott Tóth László biológus szerzetesi „cellájában”, politikai zaklatása elől itt volt az aziluma, s attól félt, hogy éhen hal. Gizellát, az osztályidegen bárónőt asszisztensköpenyben rejtegették. Rácz Erzsébetet, az „átkosban” magas rangú katonatiszt lányát a könyvtárban foglalkoztatták. A szomszédban időzött Baránszky-Jób László, akit 1949-ben elkergettek az egyetemről. 1956 után a forradalmat leverő hatalommal szembeforduló Mészáros Ági színművésznő lánya Illyés Gyula lányával itt talált rokonszenvező, baráti háttérre. Illyés Gyula és a meghurcolt Németh László szellemi támaszt kapott a természettudósoktól. Vass Elemér festőművész az intézetben lakott, monarchiabéli elit katonai egység, az ulánusok tisztje volt. Felesége, akit a párizsi amerikai nagykövettől szöktetett meg, majd menekült vele fél világon át, itt lelt nyugalomra. Felföldi Lajost a szabadságharc után elfogták, és Veszprémben kínozták. Vojnárovics Elek igazgató pedig 1957-ben kitiltotta Mészáros Tibort az intézetből, mert Amerikából kapott csudaszép vörös ingében jelent meg egyszer. Az intézet vonzósugarába került a Sport bár több vendége, például Szusza Feri, Hot-Klein, a sánta mefisztofeleszi arcú csudadobos, de a falusiak is. A Balázsok, József, a hajóács vagy Vilmos, a Ludas Matyi kapitánya. Ott élt a világhírű Csapody Vera növényillusztrátor, Konok Pista, a nemzetközi hírű pókfauna-kutató. Akkori barátaim közül már csak Heródek Sándor nyugalmazott igazgatót találtam életben. A konferencián Zs. Nagy Imre az intézet megalakulásának történetét ismertette. 1925-ben az akkor már nemzetközi hírű debreceni tudós, Verzdl Frigyes táviratot kapott Klebelsberg Kunótól: másnap reggel nyolckor legyen a minisztérium kapujában. Pontban nyolc órakor odagördült egy fekete autó, benne a miniszter, aki levitte őt Tihanyba. Közölte vele: Tihanyban kutatóintézetet alapít a Trianonban elveszett adriai helyett, s ő lesz megteremtéséért a felelős. Megérkezvén a tetthelyre, a miniszteri titkár óbégatva közölte: „kegyelmes uram, úgy látszik, vizet vettünk a tihanyi apátságtól". „Nem baj fiam, majd feltöltjük” - mondta ellentmondást nem tűrő hangon Klebelsberg, és másfél év múlva fölavatták a kutatócentrumot. A félholtra csonkított ország csodákra volt képes. De Verzár is maga volt a csoda. Tihanyban 1934-ig 287 külföldi tudós kutatott, de keze nyomát egész Európában otthagyta. Párhuzamosan dolgozott Debrecenben, Tihanyban és Bázelben is. Éppen akkor ott volt, amikor Hitler lerohanta Ausztriát. Ezért aztán kint maradt, mert egyik nagyszülője zsidó volt. 1945 után ott folytatta, ahol abbahagyta. Bázelben, Debrecenben és Tihanyban egyszerre. Őrületes csattanó, hogy monarchiabeli útlevelével utazott szerte a nagyvilágban, mert a magyar lejárt, s svájcit még nem kapott. Monarchia már rég nem volt, de végtelenített passzportja örök érvényű maradt. Ahogyan 666 tudományos közleménye és a keze nyomán megszületett kutatóintézetek is szerte Európában, Olaszországtól Tihanyig. ■ A XVII. századból hirtelen a jelenbe csöppenő hajdani kereskedő, Johann van der Linden, Amszterdam utcáit járva kereste a leszármazottait. Az első van der Linden, akibe belebotlott, ébenfekete volt, és egy mecsetből lépett ki. Megrázta a fejét, és tovább keresgélt. Végül sikerült találnia valakit, aki megfelelő pedigréjűnek tűnt. Rövid ismerkedés után Johann keblére ölelte ük-ük-ükunokáját. - Micsoda jólét! - lelkendezett a múltbéli atyafi. - Mennyi néger rabszolga! Ez aztán a gazdagság! - Nem rabszolgák - világosította fel a modern kor embere. - Ma már ilyesminek nincs helye a világban. De hát csupa olyan munkát végeznek, ami fehér emberhez méltatlan volna — szólt Johann. — Bár sokan dologtalanul heverésznek a parkokban, s amikor szóltam egy munkafelügyelőnek, hogy sújtson már rájuk a korbáccsal, hát le akart tartóztatni. Alig bírtam elmenekülni. - Miért, mit képzelt, elmaradott ősöm? Ezek formailag nem rabszolgák, jogaik vannak, és lelkiviláguk. - De látom, van belőlük utánpótlás bőven. Nagyon helyes. Mindig mondtam, a gazdaságot a rabszolgamunkára kell alapozni, olcsó munkaerő, könnyű hozzájutni. Az egész család, az egész nemzetségünk ebből élt. Mit gondolsz, a te jóléted hol gyökerezik? Milliószám termeltek nekünk a rabszolgák Batáviától New Amsterdamig. - Mondtam már, hogy ezek szabad emberek, akiket szeretni kell. Láthatta, hogy bajba kerül, ha bántani akarja őket. - Ha itt babusgatjátok ezeket a négereket - fortyant fel -, azzal megtagadjátok rabszolga-kereskedő őseiteket. Megtagadtok engem és a családomat. Rendben van! De akkor adjátok vissza az eredeti vagyont kamatostul, s kezdjetek termelni ti puszta kézzel cukornádat és gyapotot. Hordjátok a ganéjt, javítsátok tűző napon az utakat, ássátok a csatornákat. És ha ebből megszedtétek magatokat, a leszármazottaitok négyszáz év múlva eljátszhatják a demokratát, az erkölcsi orákulumot. Addig azonban szívogasd csak a furcsa szagú szivarkádat, attól leszel jó holland. ■ Mindaz, ami ezer éven át történt velünk, s amit szeretnénk a sorsharag számlájára írni, a mi tökéletlenségünk bűne. Ady Endre | Ungváry | Örökség ■ ›«- | ■›Zsolt ■ JOBBSZÉL 2017. október 4. 33