Magyar Demokrata, 2018. április-június (22. évfolyam, 14-26. szám)
2018-06-27 / 26. szám
SPORT VARGA JÁNOS: AZ A KULCSA MINDENNEK, HOGY LE TUDD GYŐZNI MAGADAT A birkózás fáraója Dolgozott téglagyárban, majd híradós távírászként, aztán végül a birkózást választotta hivatásának. Mint később kiderült, élete egyik legjobb döntése volt. Varga János ugyanis éppen ötven évvel ezelőtt, 1968-ban, a Mexikóvárosban rendezett ötkarikás játékokon súlykategóriájában legyőzte a világ legjobbjait. Az olimpiai aranyérmessel, többszörös világ-, Európa- és magyar bajnokkal az élsportolók vérverítékes mindennapjairól és elszántságáról, a bírói részrehajlásról, a röghöz kötöttségről és a közelgő budapesti világbajnokságról beszélgettünk. Nem a világ közepén, hanem egy kicsi klubban, az abonyi téesz sportegyesületében indult a pályafutása... — Skultéty Sándor volt a testnevelő tanárom az iskolában. Egyszer meghívta a ceglédi sportklub legjobb birkózóit Abonyba, hogy tartsanak egy bemutatót. Ez 1953-ban történt, ezután indult be a birkózás a mi községünkben. Skultéty tanár úr hívott, le is mentem egy edzésre, de kiporolták velem a szőnyeget a tapasztaltabb srácok, úgyhogy ettől fogva nagy ívben kerültem a birkózószakosztályt. De Skultéty tanár urat nem tudtam kikerülni, vele mindennap találkoztam az iskolában. Megkérdezte, miért nem járok edzésre. Mire azt mondtam, hogy találjanak valamilyen más módot a szőnyegporolásra, ne engem használjanak erre. Nevetett, hogy buta vagyok. Ha megtanulom a fogásokat, akkor majdnem velem porolják ki a szőnyeget, tette hozzá. - Mit szóltak a szülei, hogy birkózót akarnak faragni a búliból? — Mondtam édesapámnak, hogy a sportklub írásos beleegyezést kér a gyerekek szüleitől, így tehát tőle is, hogy birkózhassak. Apám fogott egy tollat meg egy szelet papírt, amire azt írta: „Engedélyezem, hogy a bami bajnokjelölt legyen”. Amikor megmutattam Skultéty Sándornak, az edzőmnek és tanáromnak a cetlit, fölnevetett. Ekkor már egyébként szorgalmasan jártam az edzésekre, és keményen gyakoroltam. Ettől azonban még nem mentek olyan könnyen a dolgok. Jöttek az első versenyek, az egyiken harmadik lettem, de csak hárman indultunk. Az egyik ellenfelem tussal, a másik pontozással győzött le. Megértettem, hogy még jobban oda kell legyelnem, még inkább be kell gyakorolnom a fogásokat, különben örök vesztes leszek. Jöttek az eredmények, kezdtem törleszteni mindenkinek a szőnyegporolásért. Mondta is Sanyi bácsi, hogy „lám, az apád mégiscsak tudta, mit kell írnia arra a papírra”. Ekkoriban már dolgozott, vagy még iskolába járt? - Dolgoztam a téglagyárban. Hetvenkét tégla volt a kocsin, mindegyik öt kilót nyomott. Volt, hogy leesett a kocsi a sínről, akkor azt vissza kellett tennem a társaimmal, senki nem jött segíteni nekünk. Nyolc órában dolgoztam. Amikor délutános voltam, egy órától este kilencig tartott a munkaidőm, akkor mentem le az edzésre, ott futottam öt-tíz kilométert, birkóztam kettőt-hármat. Sanyi bácsi mindig visszatartott nekem egy-két partnert, mert akkor már mindenki hazament volna. - Mai szemmel nézve, ez elég brutális dolog volt... - Nem is ez volt a gond, hanem az, hogy untam a téglát... Elmentem mezőgazdasági gépszerelőnek. Na, ott a műhelyből kihelyeztek egy traktorra, szántanom kellett. Olyankor a messzi határból bebicikliztem az edzésre, lefutottam megint azt az öt-tíz kilométert, birkóztam néhányat, majd újra föl a kerékpárra, ki a határba, folytattam a szántást. - Az edzés meg sem kottyanhatott már... - Játéknak tűnt csupán. Könnyebben mentek a dolgok, amikor ezt követően villanyszerelő-tanonc lettem. De mozgalmas maradt az életem így is. ►SZÖVEG SINKOVICS FERENC, SZENCZ DÓRA I FOTO SOMFAI SÁNDOR 50 2018. június 27. ITniiiUrid