Magyar Demokrata, 2020. július-szeptember (24. évfolyam, 27-40. szám)

2020-07-01 / 27. szám

asszonyt, vagyis égivé tette, megáldot­ta, akinek a méhéből azután folyó eredt. A nagyszentmiklósi kincs kettes számú korsóján szerepel az égbe ragadási jelenet, és van egy régebbi változata is az iráni eredetű cserdini tájon. Ennek a korsónak sok a szimbolikus eleme, a csodaszar­vasmítosz és az Álmos-történet is, de ez nemcsak eredetmagyarázat, hanem a vilá­gosság és a sötétség négy évszakos, éven­ként ismétlődő küzdelméről is szól. Ezért ábrázolták a négy képet olyan tárgyon, ami forog, ezért raktam a Csodaszarvas főcímébe is ezt a korsót. Akkor ezek a jel­képek nem történelmi elbeszélések részei voltak, mint ma, hanem ennél magasabb szintű, érvényes magyarázatok a világra vonatkozóan, és nemcsak nálunk, hanem Kelet-Európától Kamcsatkáig mindenütt. Pozitív jelkép volt a turul, a termékeny­ségre, az életre utalt. Ma hosszas vitákat folytatnak arról, hogy rendszertanilag ho­vá sorolható, kerecsensólyom-e, vagy szir­ti sas, milyen a lába, szárnya, mi van a feje búbján. Sehová se tartozik, könyörgöm, ez egy mitikus madár, nem egeret eszik, hanem nővel hál. - Miért lett agresszív az ábrázolása? - Ez inkább reagresszió, visszavágás a történelmünk során minket ért eseménye­kért. A XIX. században tért vissza a tu­rul, amikor a kiegyezéskor magához tért az ország, és mindenáron szerettek volna felmutatni valamit, egy nagy madarat. A jelképes turul valóban egy óriásmadár, hiszen felemel egy asszonyt. Nagyok let­tek a budai várpalotában és Tatabányán is a turulszobrok, de ezek keselyűk, ami inkább sértő ránk nézve, hiszen mi nem fosztogatók és dögevők vagyunk. Ráadá­sul annak is van jelentősége, hogy nem került be a címerünkbe ragadozó vadál­lat. Az európai világ címerei tele vannak oroszlánokkal, sasokkal és medvékkel. Mi nem éreztük ennek szükségét, rendes nép ez. De úgy látszik, ahogy egy nép törté­nete hullámzik, a jelképeinek megítélése is változik. Végeredményben ez történik most is. Viszont számomra ez a magasba helyezett, távoli, hatalmas turul azt szim­bolizálja, hogy a Földön nekünk már nincs sikerünk,­ csak a mítoszokban és a mon­dákban. Ő markolja azt a kardot, amit ne­künk kéne fogni. - Ez nagyon szomorú kép. - Én egy szomorú ember vagyok, ha a nemzet ügyéről van szó. Még tíz percig beszélgetünk, és sírni fogok. Ennek az or­szágnak szörnyű a története, vannak ben­ne felvillanások, de ebben az utolsó ötszáz évben alapvetően lefelé tartunk. A magyar csúcs a honfoglalás pillanata volt. Az ak­kori leletek nagyon szuverén művészetet mutatnak, egyértelműen lehet látni rajtuk, hogy magyar eredetűek. Beköltöztünk ide, kereszténnyé lettünk, és azóta hosz­­szas viták folynak arról, mi magyar, és mi nem az. Átvettük az európai kultúrát, és azóta nem vagyunk uralmi helyzetben, a művészetünk sem olyan szuverén. Persze, nagyon helyes döntés volt Géza fejedelem részéről, hogy Nyugat-Európához láncolt minket, ha Bizánchoz kötöttük volna ma­gunkat, ma az iszlám világhoz tartoznánk. Csak azóta folyton összébb kellett húz­ni a nadrágszíjat. Trianon nem abból áll, ami 1920-ban történt. Volt olyan is, hogy három tenger mosta Magyarország hatá­rát, Szudétaföld Magyarország része volt Mátyás alatt, és mindig igényt tartottunk fél Ukrajnára is, de ezeket nem sikerült megtartani. Trianonig sok minden felso­rolható az okaként, onnantól pedig maga Trianon válik okká. Ezért a reakció, az agresszív madár. S ezért kifejező az a tu­rulszobor, amiről én meséltem, hogy össze van kötözve. Ez lett a turulból. - De akkor mi lesz velünk? - Az a feladat, hogy le kell vágni a kö­telet róla. Ez történik most. Az elmúlt tíz év, amiért annyit kap a nyakába az Or­­bán-kormány, egy emelkedés. Kis túlzás­sal azt lehet mondani, hogy nem volt ilyen jó Magyarország állapota a lehetőségei­hez mérten a kiegyezés utáni időszak óta. Arányosítva, persze, hiszen most kicsik vagyunk. Méretben igen, de lélekben nem szabad kicsinek lennünk, a szárnyakat pedig nem behúzni kell, hanem repülni velük. - Miért van az, hogy ha valami régi jel­képet fel akarunk eleveníteni, általában véve nem sikerül? -Mert már nem adekvát. Egyszer egy nagyon tehetséges tanítványom megpró­bálta a honfoglalás kori művészetet hasz­nálni egy korszerű helyzetben, de nem sikerült neki, mert ahhoz az kell, hogy lóháton üljünk, bőrszag legyen körülöt­tünk, olyan életformánk és gondolkodás­­módunk legyen, mint akkor volt. Nem lehet átmenteni a régi formájában, csak adaptálni, szellemében és külsejében is korszerűsíteni. Nekem az egész életem eb­ben telik, és nagyon nehéz. Kérdés, hogy miben lehetne adekvát ma egy madáráb­rázolás mint jelkép. Nem tudok kifeje­zetten ilyet. Nem elég annak örülni, hogy van egy olyan hatalmas múltunk, amiben helye van ennek a csodálatos eurázsiai szimbólumnak? A múltunk nagy, nem a jelenünk. A jelenünkhöz más illik, a me­ló. Fel kell építeni ezt az országot, már nem is tudom, hányadszor. Erről az jut eszembe, hogy Ré napisten földre hulló könnyeiből születettek a méhek, ami egy gyönyörű kép. A sólyom és a méh megfért egymással Egyiptomban. Lehet használni ősi szimbólumokat, csak úgy, hogy telibe találjon, érvényes legyen, és ne zavarjon senkit. Úgy kell csinálni, hogy kikezdhe­tetlen legyen. Belém soha nem tudtak rúg­ni a másik oldalról. Próbálkoztak, de nem igazán sikerült. - Mi a titka? - Az, hogy nem akarok aktualizálni, az egy kicsit mindig elvesz a dolgokból. Most a Toldit csinálom, és például nem akarom, hogy valaki Toldi Györgyöt az ellenzék­kel azonosítsa. Azt kell megtalálni, mi az egyetemes, és arról szólni.­­ Mi a különbség aktualizálás és kor­szerűsítés között? A várpalotai Trianon Múzeum kertjében álló szobor 2020. július 1. IMiniSiardN

Next