Magyar Demokrata, 2020. július-szeptember (24. évfolyam, 27-40. szám)
2020-07-01 / 27. szám
asszonyt, vagyis égivé tette, megáldotta, akinek a méhéből azután folyó eredt. A nagyszentmiklósi kincs kettes számú korsóján szerepel az égbe ragadási jelenet, és van egy régebbi változata is az iráni eredetű cserdini tájon. Ennek a korsónak sok a szimbolikus eleme, a csodaszarvasmítosz és az Álmos-történet is, de ez nemcsak eredetmagyarázat, hanem a világosság és a sötétség négy évszakos, évenként ismétlődő küzdelméről is szól. Ezért ábrázolták a négy képet olyan tárgyon, ami forog, ezért raktam a Csodaszarvas főcímébe is ezt a korsót. Akkor ezek a jelképek nem történelmi elbeszélések részei voltak, mint ma, hanem ennél magasabb szintű, érvényes magyarázatok a világra vonatkozóan, és nemcsak nálunk, hanem Kelet-Európától Kamcsatkáig mindenütt. Pozitív jelkép volt a turul, a termékenységre, az életre utalt. Ma hosszas vitákat folytatnak arról, hogy rendszertanilag hová sorolható, kerecsensólyom-e, vagy szirti sas, milyen a lába, szárnya, mi van a feje búbján. Sehová se tartozik, könyörgöm, ez egy mitikus madár, nem egeret eszik, hanem nővel hál. - Miért lett agresszív az ábrázolása? - Ez inkább reagresszió, visszavágás a történelmünk során minket ért eseményekért. A XIX. században tért vissza a turul, amikor a kiegyezéskor magához tért az ország, és mindenáron szerettek volna felmutatni valamit, egy nagy madarat. A jelképes turul valóban egy óriásmadár, hiszen felemel egy asszonyt. Nagyok lettek a budai várpalotában és Tatabányán is a turulszobrok, de ezek keselyűk, ami inkább sértő ránk nézve, hiszen mi nem fosztogatók és dögevők vagyunk. Ráadásul annak is van jelentősége, hogy nem került be a címerünkbe ragadozó vadállat. Az európai világ címerei tele vannak oroszlánokkal, sasokkal és medvékkel. Mi nem éreztük ennek szükségét, rendes nép ez. De úgy látszik, ahogy egy nép története hullámzik, a jelképeinek megítélése is változik. Végeredményben ez történik most is. Viszont számomra ez a magasba helyezett, távoli, hatalmas turul azt szimbolizálja, hogy a Földön nekünk már nincs sikerünk, csak a mítoszokban és a mondákban. Ő markolja azt a kardot, amit nekünk kéne fogni. - Ez nagyon szomorú kép. - Én egy szomorú ember vagyok, ha a nemzet ügyéről van szó. Még tíz percig beszélgetünk, és sírni fogok. Ennek az országnak szörnyű a története, vannak benne felvillanások, de ebben az utolsó ötszáz évben alapvetően lefelé tartunk. A magyar csúcs a honfoglalás pillanata volt. Az akkori leletek nagyon szuverén művészetet mutatnak, egyértelműen lehet látni rajtuk, hogy magyar eredetűek. Beköltöztünk ide, kereszténnyé lettünk, és azóta hoszszas viták folynak arról, mi magyar, és mi nem az. Átvettük az európai kultúrát, és azóta nem vagyunk uralmi helyzetben, a művészetünk sem olyan szuverén. Persze, nagyon helyes döntés volt Géza fejedelem részéről, hogy Nyugat-Európához láncolt minket, ha Bizánchoz kötöttük volna magunkat, ma az iszlám világhoz tartoznánk. Csak azóta folyton összébb kellett húzni a nadrágszíjat. Trianon nem abból áll, ami 1920-ban történt. Volt olyan is, hogy három tenger mosta Magyarország határát, Szudétaföld Magyarország része volt Mátyás alatt, és mindig igényt tartottunk fél Ukrajnára is, de ezeket nem sikerült megtartani. Trianonig sok minden felsorolható az okaként, onnantól pedig maga Trianon válik okká. Ezért a reakció, az agresszív madár. S ezért kifejező az a turulszobor, amiről én meséltem, hogy össze van kötözve. Ez lett a turulból. - De akkor mi lesz velünk? - Az a feladat, hogy le kell vágni a kötelet róla. Ez történik most. Az elmúlt tíz év, amiért annyit kap a nyakába az Orbán-kormány, egy emelkedés. Kis túlzással azt lehet mondani, hogy nem volt ilyen jó Magyarország állapota a lehetőségeihez mérten a kiegyezés utáni időszak óta. Arányosítva, persze, hiszen most kicsik vagyunk. Méretben igen, de lélekben nem szabad kicsinek lennünk, a szárnyakat pedig nem behúzni kell, hanem repülni velük. - Miért van az, hogy ha valami régi jelképet fel akarunk eleveníteni, általában véve nem sikerül? -Mert már nem adekvát. Egyszer egy nagyon tehetséges tanítványom megpróbálta a honfoglalás kori művészetet használni egy korszerű helyzetben, de nem sikerült neki, mert ahhoz az kell, hogy lóháton üljünk, bőrszag legyen körülöttünk, olyan életformánk és gondolkodásmódunk legyen, mint akkor volt. Nem lehet átmenteni a régi formájában, csak adaptálni, szellemében és külsejében is korszerűsíteni. Nekem az egész életem ebben telik, és nagyon nehéz. Kérdés, hogy miben lehetne adekvát ma egy madárábrázolás mint jelkép. Nem tudok kifejezetten ilyet. Nem elég annak örülni, hogy van egy olyan hatalmas múltunk, amiben helye van ennek a csodálatos eurázsiai szimbólumnak? A múltunk nagy, nem a jelenünk. A jelenünkhöz más illik, a meló. Fel kell építeni ezt az országot, már nem is tudom, hányadszor. Erről az jut eszembe, hogy Ré napisten földre hulló könnyeiből születettek a méhek, ami egy gyönyörű kép. A sólyom és a méh megfért egymással Egyiptomban. Lehet használni ősi szimbólumokat, csak úgy, hogy telibe találjon, érvényes legyen, és ne zavarjon senkit. Úgy kell csinálni, hogy kikezdhetetlen legyen. Belém soha nem tudtak rúgni a másik oldalról. Próbálkoztak, de nem igazán sikerült. - Mi a titka? - Az, hogy nem akarok aktualizálni, az egy kicsit mindig elvesz a dolgokból. Most a Toldit csinálom, és például nem akarom, hogy valaki Toldi Györgyöt az ellenzékkel azonosítsa. Azt kell megtalálni, mi az egyetemes, és arról szólni. Mi a különbség aktualizálás és korszerűsítés között? A várpalotai Trianon Múzeum kertjében álló szobor 2020. július 1. IMiniSiardN