Magyar Építőipar, 1969 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1969 / 5-6. szám - Paksi Pál - Parditka János - Simon Ágoston - Tömösi Károly: Új mérnökök az építésben

Új mérnökök az építésben paksi pál, pakditka János, simon Ágoston, tömösi Károly A modern építőipar világszerte nagyságrendileg egyre növekvő produktumokat hoz létre, melyek létrehozásának fontos fázisa a tervezés. Lényegé­ben ekkor dőlt el­­ a tervezésben résztvevő egyé­nek munkájának és a tervezés nívójának függvé­nyében —, hogy a megvalósításra szánt építmény milyen értéket képviselhet alapvető koncepciójá­ban, műszaki és esztétikai színvonalában s nem utolsósorban a gazdaságosság kérdésében. A magasépítés konzervatív tervezési metodikája, mely az építész-statikus tervezőpáron alapult, a korábbi időkben a feladatok nagyságrendjéből adódóan lényegében megfelelt az igényeknek s a követelményeknek. A tervezésbeli kooperáció zök­kenői többnyire csak a kiéleződött szakmai sovi­nizmusból, s az egymás szakterületétől való ide­genkedésből adódtak. E körülmények, bár nehezítették a tervezést, nem jelentettek különösebb akadályt a tervezést irányító építésznek elképzelései keresztülvitelében, hiszen ő is tudatában volt annak, hogy a rendelke­zésre álló anyagokkal milyen feladatokat, milyen módon lehet megoldani, támaszkodva az előző szá­zadokban kialakult egyszerűbb szerkezeti rendsze­rekre. Egyre növekedett a társadalmi igény a nagy vo­lumenű építmények korszerű, gazdaságos szerke­zetekkel való létrehozására. Ennek az igénynek a realizálása csak új építőanyagok alkalmazásával és a mérnöki tudomány hatalmas fejlődésével vált lehetővé. Bár a feladatok jellege, s műszaki minősége je­lentősen megváltozott, a tervezés metodikája lé­nyegében változatlan maradt. A bonyolult erő­­játékú építmények tervezésénél megfelelő képzett­ségű mérnököt kellett bevonni a megvalósíthatóság érdekében. Az így létrejött építész—mérnök ter­vezőpár viszont a legtöbb esetben már számottevő szakmai ellentét hatása alatt konstruált, ami ter­mészetesen a tervezést nehezítette s az építmény­nek sem használt. Az ellentétek oka: egyrészt a mérnökök esztétikai ismereteinek hiányossága, — mely egyenes következménye a hagyományos mérnök képzésnek —, másrészt az, hogy az építé­szek mérnöki ismeretei nem érhették el a feladat által megkívánt szintet. A létrehozott nagyteres épületek, magasházak s minden komoly erőjátékkal bíró létesítmény ter­vezésénél nyilvánvalóvá vált, hogy olyan mérnö­köknek kellett volna és kell meghatározó részt kapni a tervezés során, akik a funkcionális, műszaki, esz­tétikai és gazdaságossági követelményeknek eleget tudnak tenni korszerű mérnöki és esztétikai tudá­suk birtokában. Ilyen mérnökképzés nem folyt, ezért az ilyen feladatokat olyan mérnökök valósították meg, akikben megvolt az esztétikai érzék, s vállalták azt az erőfeszítést, ami a mérnöki tudás megszer­zésén túl az építészeti ismeretek elsajátításához szükséges, vagy olyan építészek, akik saját erőből képezték magukat a mérnöki tudományokban, így szükségeszerűen létrejött az a mérnöktípus, aki a legoptimálisabban tudja megalkotni a funk­ció, a forma és a szerkezet igényes, gazdaságos egy­ségét. Ennek a mérnök-építész típusnak a reali­tását napjainkban olyan nevek fémjelzik, mint Pier Luigi Nervi, Belix Candella stb., kiknek alko­tásaiban egyértelműen tükröződik az esztétikus konstruálás és az anyag eddig soha nem látott szer­ves egysége, mely szinte ideális szerkezeti formák­ban testesül meg az erőjáték fölényes ismerete alapján. Ezen összefüggések felismerése alapján terve­zett és kivitelezett építmények forradalmat jelen­tettek az építészetben. Ennek folyományaként a világ több országában ilyen irányban tolódott el a tervezői munka. Egyes tervezők hazánkban is felismerték ennek az irányvonalnak helyességét, amit esztétikus és az erőjátékot követő egyre több építményünk is bi­zonyít, mint pl. Thoma József víztornyai, tv-tor­­nyai, Bölcskey Elemér prof. mecseknádasdi hídja, vagy a még tervezés alatt álló sportcsarnok Kollár Lajos szerkezettervezésében. Az építésügy vezető szakemberei a Műszaki Egyetem oktatóival közösen felismerték az új kö­vetelményeknek megfelelő szakemberek képzésé­nek szükségességét. Ezért hazánkban 1963-ban el­indították a Mérnök Karon a szerkezetépítő sza­kot, melyen a hallgatókat ilyen irányú tervezési és kivitelezési munkák elvégzésére oktatták. A szo­kásos egyetemi felvételin kívül az ötödik félév után, a szerkezetépítő szakosok magas- és mélyépítő ága­zatra bomlása, egy második válogatás alapján tör­tént. A szétválasztást a hallgatók épülettervezési és szerkesztő képességeinek felmérése határozta meg, mely a korábbi félévek ilyen jellegű tárgyaiban elért eredményeiben vált lemérhetővé. A későbbiek folyamán az erőtan és annak alkal­mazott tudományainak (vasbeton, acél) széles körű, alapos oktatása mellett egyenrangú szerepet kapott az építmények funkcionális, épületszerkezeti és formai tervezésének elsajátítása. (Az oktatással kapcsolatos észrevételeinkre egy másik cikkünk­ben még visszatérünk!) Kezdetben még igen sok kérdés, a tapasztalatok hiánya miatt vitás volt, többek között az erről a szakról kikerülő emberek helye a mérnök-társada­lomban, építész és szerkezettervező viszonya stb. (Ezek a kérdések még napjainkban sem tisztázot­tak.) Különösen élessé vált ez a kérdés a magasépítő ágazatosoknál, kiknek az építésügy vezetői a ké­sőbbiekben a szerkezeti jellegű építmények terve­zésében irányító szerepet szánnak. Ezen komplex feladatok optimális megoldásának reális lehetősége, e mérnökök előbb vázolt kivá­ 292

Next