Magyar Építőipar, 1969 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1969 / 5-6. szám - Paksi Pál - Parditka János - Simon Ágoston - Tömösi Károly: Új mérnökök az építésben
Új mérnökök az építésben paksi pál, pakditka János, simon Ágoston, tömösi Károly A modern építőipar világszerte nagyságrendileg egyre növekvő produktumokat hoz létre, melyek létrehozásának fontos fázisa a tervezés. Lényegében ekkor dőlt el a tervezésben résztvevő egyének munkájának és a tervezés nívójának függvényében —, hogy a megvalósításra szánt építmény milyen értéket képviselhet alapvető koncepciójában, műszaki és esztétikai színvonalában s nem utolsósorban a gazdaságosság kérdésében. A magasépítés konzervatív tervezési metodikája, mely az építész-statikus tervezőpáron alapult, a korábbi időkben a feladatok nagyságrendjéből adódóan lényegében megfelelt az igényeknek s a követelményeknek. A tervezésbeli kooperáció zökkenői többnyire csak a kiéleződött szakmai sovinizmusból, s az egymás szakterületétől való idegenkedésből adódtak. E körülmények, bár nehezítették a tervezést, nem jelentettek különösebb akadályt a tervezést irányító építésznek elképzelései keresztülvitelében, hiszen ő is tudatában volt annak, hogy a rendelkezésre álló anyagokkal milyen feladatokat, milyen módon lehet megoldani, támaszkodva az előző századokban kialakult egyszerűbb szerkezeti rendszerekre. Egyre növekedett a társadalmi igény a nagy volumenű építmények korszerű, gazdaságos szerkezetekkel való létrehozására. Ennek az igénynek a realizálása csak új építőanyagok alkalmazásával és a mérnöki tudomány hatalmas fejlődésével vált lehetővé. Bár a feladatok jellege, s műszaki minősége jelentősen megváltozott, a tervezés metodikája lényegében változatlan maradt. A bonyolult erőjátékú építmények tervezésénél megfelelő képzettségű mérnököt kellett bevonni a megvalósíthatóság érdekében. Az így létrejött építész—mérnök tervezőpár viszont a legtöbb esetben már számottevő szakmai ellentét hatása alatt konstruált, ami természetesen a tervezést nehezítette s az építménynek sem használt. Az ellentétek oka: egyrészt a mérnökök esztétikai ismereteinek hiányossága, — mely egyenes következménye a hagyományos mérnök képzésnek —, másrészt az, hogy az építészek mérnöki ismeretei nem érhették el a feladat által megkívánt szintet. A létrehozott nagyteres épületek, magasházak s minden komoly erőjátékkal bíró létesítmény tervezésénél nyilvánvalóvá vált, hogy olyan mérnököknek kellett volna és kell meghatározó részt kapni a tervezés során, akik a funkcionális, műszaki, esztétikai és gazdaságossági követelményeknek eleget tudnak tenni korszerű mérnöki és esztétikai tudásuk birtokában. Ilyen mérnökképzés nem folyt, ezért az ilyen feladatokat olyan mérnökök valósították meg, akikben megvolt az esztétikai érzék, s vállalták azt az erőfeszítést, ami a mérnöki tudás megszerzésén túl az építészeti ismeretek elsajátításához szükséges, vagy olyan építészek, akik saját erőből képezték magukat a mérnöki tudományokban, így szükségeszerűen létrejött az a mérnöktípus, aki a legoptimálisabban tudja megalkotni a funkció, a forma és a szerkezet igényes, gazdaságos egységét. Ennek a mérnök-építész típusnak a realitását napjainkban olyan nevek fémjelzik, mint Pier Luigi Nervi, Belix Candella stb., kiknek alkotásaiban egyértelműen tükröződik az esztétikus konstruálás és az anyag eddig soha nem látott szerves egysége, mely szinte ideális szerkezeti formákban testesül meg az erőjáték fölényes ismerete alapján. Ezen összefüggések felismerése alapján tervezett és kivitelezett építmények forradalmat jelentettek az építészetben. Ennek folyományaként a világ több országában ilyen irányban tolódott el a tervezői munka. Egyes tervezők hazánkban is felismerték ennek az irányvonalnak helyességét, amit esztétikus és az erőjátékot követő egyre több építményünk is bizonyít, mint pl. Thoma József víztornyai, tv-tornyai, Bölcskey Elemér prof. mecseknádasdi hídja, vagy a még tervezés alatt álló sportcsarnok Kollár Lajos szerkezettervezésében. Az építésügy vezető szakemberei a Műszaki Egyetem oktatóival közösen felismerték az új követelményeknek megfelelő szakemberek képzésének szükségességét. Ezért hazánkban 1963-ban elindították a Mérnök Karon a szerkezetépítő szakot, melyen a hallgatókat ilyen irányú tervezési és kivitelezési munkák elvégzésére oktatták. A szokásos egyetemi felvételin kívül az ötödik félév után, a szerkezetépítő szakosok magas- és mélyépítő ágazatra bomlása, egy második válogatás alapján történt. A szétválasztást a hallgatók épülettervezési és szerkesztő képességeinek felmérése határozta meg, mely a korábbi félévek ilyen jellegű tárgyaiban elért eredményeiben vált lemérhetővé. A későbbiek folyamán az erőtan és annak alkalmazott tudományainak (vasbeton, acél) széles körű, alapos oktatása mellett egyenrangú szerepet kapott az építmények funkcionális, épületszerkezeti és formai tervezésének elsajátítása. (Az oktatással kapcsolatos észrevételeinkre egy másik cikkünkben még visszatérünk!) Kezdetben még igen sok kérdés, a tapasztalatok hiánya miatt vitás volt, többek között az erről a szakról kikerülő emberek helye a mérnök-társadalomban, építész és szerkezettervező viszonya stb. (Ezek a kérdések még napjainkban sem tisztázottak.) Különösen élessé vált ez a kérdés a magasépítő ágazatosoknál, kiknek az építésügy vezetői a későbbiekben a szerkezeti jellegű építmények tervezésében irányító szerepet szánnak. Ezen komplex feladatok optimális megoldásának reális lehetősége, e mérnökök előbb vázolt kivá 292