Magyar Építőipar, 1988 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 1-2. szám - E számunk elé...
MAGYAR ÉPÍTŐIPAR Lapunk év elején megjelenő első számát a szerkesztőség hagyományosan az elmúlt esztendő folyamán megvalósult és átadott építészeti alkotások bemutatására szenteli. A beérkező témák mennyisége általában jóval meghaladja a rendelkezésünkre álló terjedelmet. Ennek következtében a legtöbb alkalommal bizonyos mértékű szelektálásra volt szükség. A publikálásra alkalmas művek kiválasztásában a legutóbbi időkig irányelvünk az volt, hogy az előző év országos termésének technikai és felfogásbeli különbségeit is híven tükröző keresztmetszetet adjunk. Napjainkban egyre nagyobb teret hódító, az úgynevezett „posztmodern” építészeti mozgalom eléggé ellentmondásos hazai gyakorlatában ma már úgy érezzük, hogy az említett — minden irányzatnak egyaránt helytadó, s emiatt legalább építéstechnikai szempontból megkívánható kritikai állásfoglalást is szükségszerűen nélkülöző — bemutatási módszer nem szolgálja kellőképpen építészetünk technikai fejlesztésére, illetve humánus, emberléptékű, ugyanakkor korszerű építészeti környezet megteremtésére irányuló törekvéseket. A „Bauhaus” és a húszas-harmincas évek „modern” építészete, tiszta logikájával és szociális tartalmával az átlagember számára kívánt megfelelő egészséges és életmódjához alkalmazkodó harmonikus építészeti keretet teremteni. Volt ideológiája, célkitűzése, nem formát újított, hanem tartalmaz. A tartalom adta a formát, a szerkezeti struktúrát és mindezekhez igazodó építési technológiát. A második világháború befejezését követő történelmi korszakváltás nem csak hazánkban, hanem a világ más részein is, a mennyiségi követelményeket helyezte előtérbe. A nagyütemű urbanizációval és a szociális célú lakások tömeges előállításával járó építési feladatokat csak tipizálás útján nagyüzemi (házgyári) módszerekkel lehetett teljesíteni. Ennek következtében a „technológia” vált elsődlegesen a környezetalakítás és az építészeti koncepció meghatározó elemévé. Az eredmény a humánus, embert szolgáló bauhausi elvek eltorzulása, az építészeti sematizmus térnyerése, s nem utolsósorban az emberi arányokat és barátságos környezetet nélkülöző monoton sivársági lakótelepek kialakulása lett, így nyilvánvaló, hogy a közelmúlt „funkcionalistamodernista” építészetének általános társadalmi elutasítása, egyes alkotásainak szigorú bírálata a „posztmodern” építészeti szemlélet minden mást világszerte elsodró térhódítása, korunk társadalmi elvárásainak tükrében érthetőnek és indokoltnak látszik. Érdemes megvizsgálni, hogy mi az oka annak, hogy az új irányzat sokak szemében inkább divatnak, mint egy új, a jelen és a közeljövő társadalmának fizikai és szellemi igényeit egyaránt kielégítő, humánus építészeti periódus kezdeti lépésének tűnik. Ennek egyik okát abban látjuk, hogy a különféle eszmeáramlatokat is magábafogalaló hazai „posztmodern” mozgalom ideológiai állásfoglalása eszmeileg a közelmúlt évtizedek építészetének elutasítására, de főként a századforduló európai mérce szerint is kiemelkedő, hazai alkotásainak nosztalgikus tiszteletére korlátozódik. Az a tény, hogy a századforduló építészetének reminiszcenciái napjaink építészetében meghatározó szerepet játszanak, még nem zárja ki a korszerűségre törekvő, konstruktív ideológiai szempontok kialakításának lehetőségét. Tartalmában társadalmunk szociális, gazdasági és kulturális problematikáját felölelő ideológiai állásfoglalás hiányának tudható be az a szemléletbeli zűrzavar, amely egyrészt épületeink öncélú formai megjelenítésében, másrészt az anyag, szerkezet és az építési technológia ritkán összehangolt megválasztásában mutatkozik. Az említett szemléletbeli zűrzavarra számos helyen találhatunk példát, a mandrartszerű ültetős (valójában lapostető) megoldásoktól kezdve, a kulisszaszerűen applikált álboltíves homlokzat fölé helyezett tetőidomok kavalkádján keresztül, Kós Károly nevével fémjelzett angol gyökerekből eredő, de az erdélyi népművészetből és népi építészetéből táplálkozó irányzat újraélesztését célzó törekvésekig. Ami az előbb leírtakból kitűnik, a „posztmodern” építészeti mozgalom címén érvényre jutó különféle eszmeáramlatok hatása következtében, olyan átfogó és általános érvényű eszmei-ideológiai bázis nem alakulhatott ki, amely az általunk publikálandó anyag elbírálásához, illetve kiválasztásához szerkesztőségünknek is támpontul szolgálna, így az építészettörténeti példákat elemző közismert megállapítások egyikére támaszkodva, mely szerint ,,.. .a fejlődés határköveiként számontartott, a kor szellemi, gazdasági és társadalmi struktúráját is híven tükröző építészeti alkotások, az adott korszak legfejlettebb technikája segítségével jöttek létre... ” úgy véljük, hogy a szelektálás során — szemlélet és felfogásbeli kategorizálás mellőzésével — azoknak az alkotásoknak kell elsőbbséget biztosítanunk, amelyek a hivatkozott, s minden építészeti alkotásra ma is érvényes történelmi analógia kritériumának leginkább megfelelnek. E számunk elé... MAGYAR ÉPÍTŐIPAR 1988. 1—2. SZÁM