Magyar Építőművészet, 1954 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1954 / 1-2. szám
mond-kori „friss palota“ és az Anjouk nagy templomépítkezései mind a kései gótika remekművei. A XV. század felfokozott igényeit is bőségesen kielégítették és így a renaissance csupán ezek többé - kevésbbé felszínes, elsősorban a belső tereken megnyilvánuló dekorálására szorítkozhatott. Még kisebb volt a szerepe az udvartól távolabb álló profánépítkezésekben. A középkori profán ház képe még a legutóbbi évek vári kutatásai után is igen homályosan áll előttünk. E kérdéssel dr. Gerevich László értékes tanulmánya foglalkozik. Egyik legfontosabb és még tisztázatlan probléma a kő- és faépítészet kérdése. A kőház az egykori római provinciák területén és Itáliában az egész középkoron át folyamatosan továbbélt. Észak- és Kelet-Európa germán és szláv lakói ellenben a kereszténység felvétele után is kitartanak ősi faépítészetük mellett, s a kőház náluk még a kései középkorban is ritkaságszámba megy. Mi volt a helyzet hazánkban és közelebbről a budai Várban, amely a két stílus határterületére esett ? A kutatások mai állása mellett valószínűbbnek látszik, hogyha a faépítéssel különösen Pesten jelentős szerepet játszott is, a Várban már a korai időktől fogva a kőépítészet volt túlsúlyban. E vonatkozásban tehát hazánk és fővárosunk inkább a mediterráneum építészetéhez csatlakozott. Az utcahomlokzatok elemzésénél mi is ezt a felfogást fogadtuk el. Megállapításaink a középkori városképről eleve feltételezik a kő- és téglaépületeket. Említettük már, hogy a várbeli középkori lakóházak a késői időkben is megőriztek bizonyos vidékies mezőgazdasági jelleget. Jellemző a kő, kényelmes méretezés, a széles dongaboltozatos kapualjak — amelyek szilárdságuk következtében az 1686-os ostromot is nagyrészben túlélték — és amelyekben egész sorozatát találjuk a gazdag díszű gótikus ülőfülkéknek. Ez utóbbiakból sokat ismertünk már a felszabadulás előtt is, számukat azonban erősen megszaporították a felszabadulás után megindult kutatások. A Vár középkori eredetű házainak átvizsgálásakor sok esetben kerültek elő az emeleti falsík konzolokon nyugvó, előreugratásának nyomai (pl. Tárnok-u. 14, 16 és Fortuna-u. 10, 18 stb.). E megoldás, mely vári jellegzetességnek mondható, a középkori utcaképen igen karakterisztikusan érvényesülhetett, s csak a XVIII. század átépítései szüntették meg. A konzolok közett áthidaló ívek egyenletes ritmusa szorosabbra fűzte az egyes homlokzatokat, elősegítette az egységes utcakép kialakulását. Az előreugratások mély árnyékhatásai erős plasztikát adtak az utcahomlokzatnak. A maradványok úgy látszik lehetővé teszik legalább helyenként ennek az érdekes vári sajátosságnak a rekonstrukcióját. Érdekes felvilágosításokat köszönhetünk a legújabb feltárásoknak a belső városképet igen jelentősen befolyásoló színezés kérdésében. A profán lakóházak egész soránál sikerült megállapítani, hogy vakolt homlokzati felületeik a XV. században színezettek voltak, (így pl. az Országház u. 5, 24., 25., Tárnok-u. 5. stb. számú házaknál.) A festések technikája kivétel nélkül időálló ,,al fresco“, a díszímény geometrikus, a színek többnyire a meleg vörös, barna és zöld gazdag változatai. Különösen érdekes a Tárnok u. 14. számú ház, amelynél a homlokzat egész színezett díszítő rendszerét sikerült a maradványokból rekonstruálni. Négyszögű mezőkből álló perspektivikus hatásokra törekvő síkdíszítmények ezek, halványvörös, szürke és májszínekben. Kétségtelen, hogy a várnegyedben a színesség különösen a középkorban jellemző helyi sajátosság volt. Érthető ez a magyar művészetben, amelyre mindig jellemző volt a gazdag, mélytüzű színek szeretete. A magyarság még a honfoglalás előtti életéből hozta magával ezt. Erőteljes kibontakozásának kedvezett az, hogy hazánk kelet- és nyugati határterületére esvén, sohasem vonhatta ki magát az orientális hatások alól. A XV. század elejétől kezdve a Balkánon állandó előnyomulásban lévő oszmán-török hatalommal való érintkezések csak elősegítették e lappangó hagyományok új életre ébredését és a színesség szeretetének kibontakozását. Az élénken színes utcaképek és a rajtuk nyüzsgő eleven élet, kétségtelenül kölcsönözhettek bizonyos orientális színezetet Zsigmond és Mátyás gótikus városának, amelyet az egykorú leírások tanúsága szerint az itt megfordult nyugati utazók is megéreztek. Természetesen hatalmasan kiteljesedett ez a keleties jelleg a hódoltság éveiben, bár az építkezések valószínűleg egyenlőre megőrizhették a helyi mesterek működése folytán a késő középkori színezetet. A Szapolyai János-kori postgótika a maga ridegen egyszerű profiljaival egészen a XVII. század elejéig fenntarthatta magát. A török kitakarodása után az orientális jelleget fenntartotta a visszaemlékezés. A romantikus ízű irodalmi beállítottságú keletieskedés európaszerte általános divat volt, amely mint a „turcisme“ egy gyökeréből táplálkozott a chinoiseri-val. Érdekes példája ennek a Táncsics-u. 24. számi ház, törökfejes copfarchitektúrájú kapuja, vagy azok az érdekes freskók, amelyeket a Döbrentei-u. egyik házában fedezett fel, a közelmúltban dr. Horváth Henrik. Az 1686-os felszabadulás után a Vár építészete szinte minden előzmény nélkül kapcsolódott be ismét az európai stílusfejlődés áramlataiba. A barokk stílus, mely akkor nyugaton uralkodott, már régen téli jutott delelőpontján, s ide egyébként is csak erőtlen provinciális formáiban ért el. A XVIII. század első évtizedeinek az építkezései oly rendkívül mostoha anyagi feltételek között indultak meg, hogy szegényességükben nehéz bármilyen stílust is felismerni. A helyi hagyomány erősebb stílusalakító szerepet töltött be, mint a nyugati példák. A sok kötöttség, a középkori épületek falrészeinek, tömegének, tetőformáinak egész alaprajzi és felépítési konfigurációjának átvétele döntően alakította a budavári barokk épületeket. E kötöttségek magyarázzák meg a különben érthetetlen asszimetriákat, a homlokzatok töréseit, apró egyéni jellegzetességeit. Éppen ebből a kevertségből a múlt e szívós továbbéléséből alakult ki a vári barokk stílus, amely sokban erősen eltér a barokk stílusról alkotott iskolás fogalmaktól. Fortuna-utcai részlet fortuna-utcai részlet Táncsics Mihály-utcai részlet 42