Magyar Építőművészet, 1955 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1955 / 1-2. szám

t­ ványosítás olyan fokának azonnali és kizárólagos igénye, amely 20­—30 év munkájának az eredményét mutatja pl. Svédországban — maximalizmus amely a problémák és a megoldási lehetőségek irreális szemléletén túl, az építő szán­dék hiányát is mutatja. Típustervezésünk eredményes módja csak valamennyi út egyidejű beindítása lehet. Kétségtelenül meg kell indítani tudományos intézet keretében azt a tipizáló és szabványosító munkát, amelyet ötéves tervünk nagy építkezései és az ennek következtében létrejött káderhiány miatt, nem tudtunk eddig beindítani. Meg kell vizsgálnunk, építőtechnikánk és előre­­gyártásunk fejlődése racionális irányát, de nem menekülhe­tünk meg attól a feladattól sem, amellyel eddig adósak va­gyunk és amely csak a „szekciók“ további terv­kísérletei út­ján oldható meg. Lakásalaprajzaink kialakításában meg kell találni népünk igényeinek kifejezését. Ezek az igények mé­lyebbre nyúlnak, mint a szobaszámok, konyha-nagyságok, előszoba-méretek, — lenyúlik ez az igény népünk alkatáig — a népi és nemzeti hagyományok gyökeréig — a parasztház ősi lakásformájából alakítva ki azt a karakterisztikumot belső elosztásban — építészi kompozíciójában — mint amelyre egyértelmű példákat nyújt nagykultúrájú nemzetek lakásépítése. Ezt a lakástípust Magyarországnak osztrák uralom alatt eltöltött 19. százada, nem tudta létrehozni és a 20. század spekulációs bérházai sem voltak alkalmasak meg­teremtésre. Népünknek, ha elkésve is, de pótolnia kell azt a hiányt, amely lakáskultúránkban megnyilatkozik, több euró­pai nép lakáskultúrájával szemben. Lakosságunk kényelme, otthon­érzése, nem valósítható meg ezen a területen sem más módon, mint nemzeti kultúránk fejlesztésével és ápolásával. Szervesen csatlakoznak a város- és falurendezés, a városi és falusi lakóház problémái mellé mindazok a problémák, amelyeket építésünk új szakasza szervesen felvet. Felsorakoz­nak lakosságunk kulturális igényeit szolgáló középületek, a mezőgazdasági-ipari létesítmények — a műszaki problémák — az építés — művezetés problémái — az építész hivatásának teljes panorámája. Szövetségünk és folyóiratunk kötelessége a Központi Vezetőség határozatainak tükrében, e döntő fontosságú problémákról véleményt kialakítani és azok megoldásáért küzdeni. Szövetségünk legmagasabb társadalmi fóruma az építészetnek. A kollektív vezetés elvének megfelelően szavá­nak, véleményének döntő jelentőségűnek kell lennie. A magyar építészet útjáért a magyar építészek felelősek. A magyar épí­tészet új útjának meghatározásában tehát szövetségünk jogai­val és kötelességeivel jelentkezik. A szövetség viták során tisztázott elvei, az állam építési­ apparátusával való egyeztetés nyomán, állami intézkedések és rendeletek útján kell, hogy a gyakorlati munkában megvalósításra kerüljenek. Ahhoz, hogy érvényesülhessenek, el kell jutniuk a tervezőintézetekbe, az építés helyeire, a városok tanácsai építészeti tevékenysége körébe. Hruscsov elvtárs mondotta a moszkvai építőipari konferencián: „A hibákat bátran kell feltárni... meg kell bírálni azokat, akik eltűrik a hibákat, valamint azokat is meg kell bírálni, akik nem látják a fogyatékosságokat, vagy bele­törődnek azokba, nem harcolnak azok kiküszöböléséért.“ Tervezési rendszerünk — a beruházás, a tervezési hitelek folyósítása, a tervezések elrendelése módja következtében az 55-ös év küszöbén csak részben képes azokkal a reális felada­tokkal foglalkozni, amelyek Pártunk Központi Vezetősége határozatainak megfelelően kimunkálásra várnak. Sem a városépítés, sem a típustervezés, sem a műszaki fejlesztés területén építészeinknek nincs módjuk teljes energiájukat be­vetve, a legfontosabb feladatokkal foglalkozni, hanem tevé­kenységüket kénytelenek jórészt azokra az apróbb jelentő­ségű feladatokra korlátozni, amelyeket az építés napi problé­mái felvetnek. Az új feladatok megoldásának előfeltételei ki­munkálására fel kell használni a tervezőintézetek műszaki és művészi kapacitását, annál is inkább, mert a mi építészetünk óriási perspektíváit is feltárta a moszkvai építőipari konferen­cián Hruscsov elvtárs összefoglalója. A magyar építőipar és építészet részére a moszkvai építő­ipari konferencia legfőbb tanulsága e pillanatban , hogy Magyarországon is meg kell indulnia annak a tudományos műszaki és elméleti előkészítésnek, amely a moszkvai kon­ferenciát megelőzte és amely megelőző munka elvi, elméleti és gyakorlati eredményei nélkül a moszkvai konferencia hatá­rozatai sem születhettek volna meg azzal a jövőbemutató szabatossággal, amellyel irányt szabtak nemcsak a Szovjet­unió, hanem valamennyi szocializmust építő ország építészete és építőipara fejlesztésének. Az előkészítő munka szervei Magyarországon hiányoznak. Nincs az építészetnek sem mű­szaki, sem művészeti vonatkozásban tudományos szerve, aka­démiája, vagy tudományos intézetei — szervei egyedül a tervező intézetek. Ezeknek feladata tehát az előkészítő munka teljes elvégzése addig, amíg sor nem kerül tudományos intézetek alakítására. A moszkvai értekezlet értékelése még jövő feladata szö­vetségünknek. Az értékelést megelőzően újra és újra, minden alkalmat felhasználva, fel kell mérni építészetünk mai álla­potát ahhoz, hogy a jövő útját egyengessük. E felmérés szövet­ségünk márciusi konferenciáján, egy évvel ezelőtt megtörtént, a megállapításai nagyrészt ma is érvényesek. Az időközben megtett útnak sajátos képét vetíti elénk Mesteriskolánk ki­állítása, amely tehetséges fiatal építészeinknek és tapasztalt építészgenerációnk munkájának sajátos vetülete. Mesteriskolánk nem a régi mester­műhelyek nosztalgiá­jának igényével keletkezett, hanem az építészi kultúra fejlesz­tésére és kibontakozására. Mesteriskoláink működésének ez az első szakasza, a gondolatok és a tendenciák friss egymásra­­hatásának céljából hozta össze építészetünk két szélső generá­cióját, így jelen működése és szervezete alapján az építészet problémái elvi tisztázásának is egy fóruma. Ha ilyen szem­pontból vizsgáljuk a Mesteriskola termését, úgy meg kell álla­pítani, hogy építészetünknek tipikus megnyilvánulása volt az a kiállítás, amelynek valamennyi munkája folyóiratunk jelen számában vita beindítása céljából azért is megjelenik, mert a kiállításon építészetünk valamennyi iránya kellő szín­vonalon képviselve volt. Ha az elvi tisztázás nem is sikerült a Mesteriskola munkája közben — és így talán azt kellene mondanunk, hogy a Mesteriskola ezt a hivatását nem teljesí­tette — de esetleg sikerülhet a kiállítás anyagával kapcsolatos vitában. A Mesteriskola kiállításán — éppúgy, mint építészetünk egyéb területein — nem jelentkezik még márciusi konferen­ciánk határozatainak az a pozitívuma, amely az építészet fogalmának dialektikus értelmezése útján próbálta építésze­tünkben jelentkező irányzatok szórását csökkenteni. A kiállí­tás anyagában jelentkező szélsőségek — a modernizmus gondolkodásmódját ismét felvető Mikolás Tibor és Molnár Péter — Hornicsek magas kultúrájú romanticizmusa, — vagy Zalavári elmélyült archaizáló törekvése — között, az árnyala­tok minden fokozatát felfedezhetjük. A szórás tehát változat­lanul fennáll a Mesteriskolában talán még markánsabban, mint építészetünk egyéb területein, hiszen a Mesteriskola munkái karakterüknél fogva az alkotó egyén kihangsúlyozá­sára alkalmasak. Kétségtelen azonban, hogy a Mesteriskola bebizonyította alkotóképességét az elvi egység kialakulásának hiányosságai ellenére is és legfőképpen azt, hogy az egyéni, baráti konzultáció és megbeszélés alkalmasabb forma a tervek értéke növeléséhez, mint a hivatalos bírálat. Bizonyítja a kiállítás a magyar építészek képességét a művészi, vagy — akár Jánossy György esetében — a tudományos elmélyedés iránt és azt is, hogy az elmélyedés lehetőségének mértékében jöhetnek csak létre eredmények. A tervek vázlatos kidolgozása ellenére is sok esetben csillan át a „művesség“ fokozottabb tisztelete és fokozottabb elsajátítása is. A Mesteriskola eredményei építészetünk teljes fejlődésé­nek területére vetítve azonban, a márciusi konferencia problé­máinak felvetését és újra­tárgyalását , az építészet, tartalom­­forma egységének, műszaki-művészi tényezői egyensúlyának, a tipizálás társadalmi jelentősége és az egyénieskedés kispol­gári jelensége ellentmondásának felvetését követelik meg. * Ezek a problémák maradnak építészetünk centrális kér­dései, akár a moszkvai konferencia értékelése, akár gyakor­latunk mindennapi bírálata, akár építészetünk — fejlődésünk jelen szakaszában — elfoglalt helye és új feladatai meg­határozásakor. 1955 február 20. Weiner Tibor

Next