Magyar Építőművészet, 1955 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 1-2. szám
t ványosítás olyan fokának azonnali és kizárólagos igénye, amely 20—30 év munkájának az eredményét mutatja pl. Svédországban — maximalizmus amely a problémák és a megoldási lehetőségek irreális szemléletén túl, az építő szándék hiányát is mutatja. Típustervezésünk eredményes módja csak valamennyi út egyidejű beindítása lehet. Kétségtelenül meg kell indítani tudományos intézet keretében azt a tipizáló és szabványosító munkát, amelyet ötéves tervünk nagy építkezései és az ennek következtében létrejött káderhiány miatt, nem tudtunk eddig beindítani. Meg kell vizsgálnunk, építőtechnikánk és előregyártásunk fejlődése racionális irányát, de nem menekülhetünk meg attól a feladattól sem, amellyel eddig adósak vagyunk és amely csak a „szekciók“ további tervkísérletei útján oldható meg. Lakásalaprajzaink kialakításában meg kell találni népünk igényeinek kifejezését. Ezek az igények mélyebbre nyúlnak, mint a szobaszámok, konyha-nagyságok, előszoba-méretek, — lenyúlik ez az igény népünk alkatáig — a népi és nemzeti hagyományok gyökeréig — a parasztház ősi lakásformájából alakítva ki azt a karakterisztikumot belső elosztásban — építészi kompozíciójában — mint amelyre egyértelmű példákat nyújt nagykultúrájú nemzetek lakásépítése. Ezt a lakástípust Magyarországnak osztrák uralom alatt eltöltött 19. százada, nem tudta létrehozni és a 20. század spekulációs bérházai sem voltak alkalmasak megteremtésre. Népünknek, ha elkésve is, de pótolnia kell azt a hiányt, amely lakáskultúránkban megnyilatkozik, több európai nép lakáskultúrájával szemben. Lakosságunk kényelme, otthonérzése, nem valósítható meg ezen a területen sem más módon, mint nemzeti kultúránk fejlesztésével és ápolásával. Szervesen csatlakoznak a város- és falurendezés, a városi és falusi lakóház problémái mellé mindazok a problémák, amelyeket építésünk új szakasza szervesen felvet. Felsorakoznak lakosságunk kulturális igényeit szolgáló középületek, a mezőgazdasági-ipari létesítmények — a műszaki problémák — az építés — művezetés problémái — az építész hivatásának teljes panorámája. Szövetségünk és folyóiratunk kötelessége a Központi Vezetőség határozatainak tükrében, e döntő fontosságú problémákról véleményt kialakítani és azok megoldásáért küzdeni. Szövetségünk legmagasabb társadalmi fóruma az építészetnek. A kollektív vezetés elvének megfelelően szavának, véleményének döntő jelentőségűnek kell lennie. A magyar építészet útjáért a magyar építészek felelősek. A magyar építészet új útjának meghatározásában tehát szövetségünk jogaival és kötelességeivel jelentkezik. A szövetség viták során tisztázott elvei, az állam építési apparátusával való egyeztetés nyomán, állami intézkedések és rendeletek útján kell, hogy a gyakorlati munkában megvalósításra kerüljenek. Ahhoz, hogy érvényesülhessenek, el kell jutniuk a tervezőintézetekbe, az építés helyeire, a városok tanácsai építészeti tevékenysége körébe. Hruscsov elvtárs mondotta a moszkvai építőipari konferencián: „A hibákat bátran kell feltárni... meg kell bírálni azokat, akik eltűrik a hibákat, valamint azokat is meg kell bírálni, akik nem látják a fogyatékosságokat, vagy beletörődnek azokba, nem harcolnak azok kiküszöböléséért.“ Tervezési rendszerünk — a beruházás, a tervezési hitelek folyósítása, a tervezések elrendelése módja következtében az 55-ös év küszöbén csak részben képes azokkal a reális feladatokkal foglalkozni, amelyek Pártunk Központi Vezetősége határozatainak megfelelően kimunkálásra várnak. Sem a városépítés, sem a típustervezés, sem a műszaki fejlesztés területén építészeinknek nincs módjuk teljes energiájukat bevetve, a legfontosabb feladatokkal foglalkozni, hanem tevékenységüket kénytelenek jórészt azokra az apróbb jelentőségű feladatokra korlátozni, amelyeket az építés napi problémái felvetnek. Az új feladatok megoldásának előfeltételei kimunkálására fel kell használni a tervezőintézetek műszaki és művészi kapacitását, annál is inkább, mert a mi építészetünk óriási perspektíváit is feltárta a moszkvai építőipari konferencián Hruscsov elvtárs összefoglalója. A magyar építőipar és építészet részére a moszkvai építőipari konferencia legfőbb tanulsága e pillanatban , hogy Magyarországon is meg kell indulnia annak a tudományos műszaki és elméleti előkészítésnek, amely a moszkvai konferenciát megelőzte és amely megelőző munka elvi, elméleti és gyakorlati eredményei nélkül a moszkvai konferencia határozatai sem születhettek volna meg azzal a jövőbemutató szabatossággal, amellyel irányt szabtak nemcsak a Szovjetunió, hanem valamennyi szocializmust építő ország építészete és építőipara fejlesztésének. Az előkészítő munka szervei Magyarországon hiányoznak. Nincs az építészetnek sem műszaki, sem művészeti vonatkozásban tudományos szerve, akadémiája, vagy tudományos intézetei — szervei egyedül a tervező intézetek. Ezeknek feladata tehát az előkészítő munka teljes elvégzése addig, amíg sor nem kerül tudományos intézetek alakítására. A moszkvai értekezlet értékelése még jövő feladata szövetségünknek. Az értékelést megelőzően újra és újra, minden alkalmat felhasználva, fel kell mérni építészetünk mai állapotát ahhoz, hogy a jövő útját egyengessük. E felmérés szövetségünk márciusi konferenciáján, egy évvel ezelőtt megtörtént, a megállapításai nagyrészt ma is érvényesek. Az időközben megtett útnak sajátos képét vetíti elénk Mesteriskolánk kiállítása, amely tehetséges fiatal építészeinknek és tapasztalt építészgenerációnk munkájának sajátos vetülete. Mesteriskolánk nem a régi mesterműhelyek nosztalgiájának igényével keletkezett, hanem az építészi kultúra fejlesztésére és kibontakozására. Mesteriskoláink működésének ez az első szakasza, a gondolatok és a tendenciák friss egymásrahatásának céljából hozta össze építészetünk két szélső generációját, így jelen működése és szervezete alapján az építészet problémái elvi tisztázásának is egy fóruma. Ha ilyen szempontból vizsgáljuk a Mesteriskola termését, úgy meg kell állapítani, hogy építészetünknek tipikus megnyilvánulása volt az a kiállítás, amelynek valamennyi munkája folyóiratunk jelen számában vita beindítása céljából azért is megjelenik, mert a kiállításon építészetünk valamennyi iránya kellő színvonalon képviselve volt. Ha az elvi tisztázás nem is sikerült a Mesteriskola munkája közben — és így talán azt kellene mondanunk, hogy a Mesteriskola ezt a hivatását nem teljesítette — de esetleg sikerülhet a kiállítás anyagával kapcsolatos vitában. A Mesteriskola kiállításán — éppúgy, mint építészetünk egyéb területein — nem jelentkezik még márciusi konferenciánk határozatainak az a pozitívuma, amely az építészet fogalmának dialektikus értelmezése útján próbálta építészetünkben jelentkező irányzatok szórását csökkenteni. A kiállítás anyagában jelentkező szélsőségek — a modernizmus gondolkodásmódját ismét felvető Mikolás Tibor és Molnár Péter — Hornicsek magas kultúrájú romanticizmusa, — vagy Zalavári elmélyült archaizáló törekvése — között, az árnyalatok minden fokozatát felfedezhetjük. A szórás tehát változatlanul fennáll a Mesteriskolában talán még markánsabban, mint építészetünk egyéb területein, hiszen a Mesteriskola munkái karakterüknél fogva az alkotó egyén kihangsúlyozására alkalmasak. Kétségtelen azonban, hogy a Mesteriskola bebizonyította alkotóképességét az elvi egység kialakulásának hiányosságai ellenére is és legfőképpen azt, hogy az egyéni, baráti konzultáció és megbeszélés alkalmasabb forma a tervek értéke növeléséhez, mint a hivatalos bírálat. Bizonyítja a kiállítás a magyar építészek képességét a művészi, vagy — akár Jánossy György esetében — a tudományos elmélyedés iránt és azt is, hogy az elmélyedés lehetőségének mértékében jöhetnek csak létre eredmények. A tervek vázlatos kidolgozása ellenére is sok esetben csillan át a „művesség“ fokozottabb tisztelete és fokozottabb elsajátítása is. A Mesteriskola eredményei építészetünk teljes fejlődésének területére vetítve azonban, a márciusi konferencia problémáinak felvetését és újratárgyalását , az építészet, tartalomforma egységének, műszaki-művészi tényezői egyensúlyának, a tipizálás társadalmi jelentősége és az egyénieskedés kispolgári jelensége ellentmondásának felvetését követelik meg. * Ezek a problémák maradnak építészetünk centrális kérdései, akár a moszkvai konferencia értékelése, akár gyakorlatunk mindennapi bírálata, akár építészetünk — fejlődésünk jelen szakaszában — elfoglalt helye és új feladatai meghatározásakor. 1955 február 20. Weiner Tibor