Régi-Új Magyar Építőművészet, 2013 (1-10. szám)
2013 / 6. szám
me utóirat • post scriptum a régi, változatlan osmanli stílusjegyeket alkalmazták, vagyis: szimmetria, a külön megkomponált homlokzaton burjánzó klasszikus oszmánszeldzsuk ornamentika, dekorativitás, pavilonszerű tömegképzés (kök), kupolák gyakori használata, kőépítészet hangsúlyozása (vaskos falak, tömörség hatása), hangsúlyos vízszintes tagolás (párkányzat) és kiemelt kapuzat. Úgy is mondhatnánk, hogy semmi sem változott a korábbiakhoz képest, ezért egyes török terminológiák„neoklasszikus török stílusnak, oszmán eklektikának vagy nemzeti reneszánsznak" is nevezik a kort.” Példaként hozható az Ankara Palas, Kemalettin legismertebb épülete, vagy a Haydarpasa kikötő, Vedat Tek alkotása. Akár egy oszmán-kori kök: vaskos kőfalak, kupola, kiugró felső párkányzat és hangsúlyos, toronyszerű sarokrizalitok. A kiemelt kapuzat, mint iván (eiván), fölötte burjánzó ornamentika. A cél kizárólag a reprezentáció, és bár nem szultáni, hanem középület, mégis az oszmán hagyományok tökéletes példája. Ebben persze némi tudatosság is volt, melyet Vedat Tek is összefoglalt.12 Ebből jól látszik a kor ellentmondása: a nemzeti építészet megreformálása a cél, azonban a gondolkodásmód nem tud elszakadni az oszmán örökségtől, így az első építészeti mozgalom központjában is az osmanli korszakhoz hasonló csökönyös hagyománytisztelet áll, melynek eredménye a pazar és pazarló beruházások. A következő korszak mindezek antitéziseként jött létre. „Idegenek" és az őket követő nemzeti összegzés: első nemzeti építészeti mozgalom után (1927-1940) és a második nemzeti építészeti mozgalom (1940-1950) A valóban forradalmi újítás akkor következett be, mikor az 1920-as évek végén az új főváros presztízsberuházásait olyan nevek nyerték el, mint Clemenz Holzmeister, Ernst Egli, Martin Elsnesser, Bruno Taut. Ők főként Kemal Atatürk elnök meghívására érkeztek az országba abban az időszakban, amikor az elnök reformprogramja a törökök életének szinte minden területére kiterjedt, azzal a céllal, hogy népét európai közegben is versenyképessé tegye. Ekkoriban a török építészek száma viszonylag alacsony volt, így a külföldiek megbízásának oka nem elsősorban ízlésbeli kérdés, sokkal inkább szükségszerűség. Ezek a külföldiek nem kizárólag gyakorló tervezők, de tanárok és konzulensek is. Az elkövetkezendő török építésznemzedék szinte minden jeles képviselője tanult náluk, ezáltal az oszmán örökségen felülemelkedve képesek voltak a kortárs európai tudást, vagyis a kora modern európai építészet technikai, térszervezési és szerkesztési megoldásait meghonosítani a gazdaságosság nevében. Példaként említhetjük Ernst Egli isztambuli Ragip Devres villáját, amely minden szempontból eltér az első nemzeti mozgalom építészetétől. Sehol nem láthatunk oszmán szentimentalizmust vagy merev szimmetriát, sem pedig szőnyegként beborító ornamentikát, csak józan, precíz szerkesztést. Talán túlságosan is szigorúnak, idegennek érezhetjük a házat a korábban jellemző építési módhoz képest. A radikális építészeti változtatások a korabeli törökök számára is meghökkentők voltak, így nem csoda, hogy a második nemzeti építészeti mozgalom (1940-1950) a múlthoz való részleges visszafordulást hozta. Ők a fent említett építészek tanítványaiból kerültek ki, és külföldi tanáraik tudásával felvértezve keresték a nemzeti építészet lehetséges irányvonalát. Kritikusan viszonyultak a korábbi időszakokhoz, így a régi osmanli romantikát európai mestereik technikai, gazdaságossági és funkcionalista tudásával igyekeztek párosítani, így valóban közel álltak a kortárs török ízléshez és igényekhez. Ezt a szintézist példázza Seyfi Árkán két munkája. Árkán az első mozgalomból megismert Vedat Tek tanítványa volt, ám hosszas berlini tanulmányaiból visszatérve Atatürk építészeként tartották számon. Az atatürki politika és nemzetformáló munkásságának jellemző példája az izmiti Halkevi (népház) intézménye. Minden nagyobb város épített egy saját halkevit, mely színház, közösségi hely, oktatási intézmény egyszerre, zárt helyen, vagyis a korábbi, főként a dzsámik udvarára jellemző fórum-funkció és a medreszékre jellemző oktatási funkció került ebbe a szekuláris intézménybe. Itt tanultak írni-olvasni az emberek, a fiatalok számára foglalkozásokat rendeztek, de a színielőadások, és politikai gyűlések helyszíne, egyúttal a várost meghatározó tájékozódási pont is ez volt. „Találkozzunk a Halkevinél", ma már szállóige. (Én magam is jártam az izmiti Halkevibe neg 13 órára.) Építése 1943-ban végződött, és a kormányon kívül bankok, iparosok is támogatták. Az elkészült épület alapvetően modern volt - a funkciót kiszolgáló, szigorú, egyszerű tömegek áthatásából létrejövő épület - a tudás gyára. Vasbeton falak, szigorúan sorolt ablakok, első látásra sehol múltidéző szentimentalizmus. Azonban ha megvizsgáljuk a fal-nyílás arányokat, fölsejlik mögötte a szigorú oszmán rend. A hatalmas kapuzat az oszmán paloták vagy városkapuk egyszerre hívogató és tiszteletet parancsoló hatását keltik, de immár a köztársasági eszme szolgálatában. A minaretként égbe törő kémény a régi idők mecsetek köré szerveződött fórumaira utal, míg a kertet körülölelő tömeg a medreszék tudásközpontját sejteti. Mindenütt ismerős osmanli elemeket látunk, a kortárs európai nyelvezettel előadva. Mindez a nép által népszerűvé és befogadhatóvá, felismerhetővé tette, arányai, léptéke, elhelyezése a néppel együvé tartozást fejezte ki (városközpontban található, kétszintes), szinte észrevétlenül szelídítve meg az Európából érkező építési elveket. Ez mutatja leginkább a második építészeti mozgalom törekvéseit. De ez a hozzáállás jellemzi Árkán egyéb műveit is, például az isztambuli Florya Tengeri Kölköt, mely Atatürk nyaralóépülete volt. Hagyományos tengeri körk, mondhatnánk, azonban minden ízében a kortárs technológia és szerkesztés érvényesül rajta. Ez a kritikusan integráló hozzáállás, mellyel a második nemzeti építészeti mozgalom korszaka megalapozta a mai török építészetet is. A kortárs török építészet és a kora köztársaság kor viszonya Atatürk ma is egyedülálló tiszteletnek örvend Törökország-szerte. Kritikusai ugyan mindig akadnak, de vitathatatlan, hogy alapjaiban reformálta meg a törökök életének szinte minden területét. A korábban felvázolt stílustörténeti változások mai hatásainak kimutatása nem célom, mint ahogy az egyes stíluselemek sem önmagukban fontosak. Inkább azt a tanulási folyamatot hangsúlyoznám, mellyel Atatürk és népe elévülhetetlen érdemeket szerzett. Vegyük például a török nyelvet és írást. A korábbi, a birodalmi elit által beszélt, főként arab és perzsa elemekkel teli osmanli nyelvet megtisztíttatta az idegen jövevényszavak nagy részétől, majd Európából érkező szakemberek segítségével a lejegyzésére alig alkalmas arab írást a könnyen tanulható, latin betűsre cserélte, így az írás mindenki által SEYFI ÁRKÁN: HALKEVI, IZMIT, 1943. FOTÓ: KOVÁCS MÁTÉ GERGŐ, 2010 2013 16 RÉGI-ÚJ MAGYAR ÉPÍTŐMŰVÉSZET 31