Régi-Új Magyar Építőművészet, 2013 (1-10. szám)

2013 / 6. szám

me­ utóirat • post scriptum a régi, változatlan osmanli stílusjegyeket alkalmazták, vagyis: szimmet­ria, a külön megkomponált homlokzaton burjánzó klasszikus oszmán­­szeldzsuk ornamentika, dekorativitás, pavilonszerű tömegképzés (kö­k), kupolák gyakori használata, kőépítészet hangsúlyozása (vaskos falak, tö­mörség hatása), hangsúlyos vízszintes tagolás (párkányzat) és kiemelt ka­puzat. Úgy is mondhatnánk, hogy semmi sem változott a korábbiakhoz képest, ezért egyes török terminológiák„neoklasszikus török stílusnak, oszmán eklektikának vagy nemzeti reneszánsznak" is nevezik a kort.” Példaként hozható az Ankara Palas, Kemalettin legismertebb épülete, vagy a Haydarpasa kikötő, Vedat Tek alkotása. Akár egy oszmán-kori kö­k: vaskos kőfalak, kupola, kiugró felső párkányzat és hangsúlyos, toronyszerű sarokrizalitok. A kiemelt kapuzat, mint iván (eiván), fölötte burjánzó orna­mentika. A cél kizárólag a reprezentáció, és bár nem szultáni, hanem köz­épület, mégis az oszmán hagyományok tökéletes példája. Ebben persze némi tudatosság is volt, melyet Vedat Tek is összefoglalt.12 Ebből jól látszik a kor ellentmondása: a nemzeti építészet megreformálása a cél, azonban a gondolkodásmód nem tud elszakadni az oszmán örökségtől, így az első építészeti mozgalom központjában is az osmanli korszakhoz hasonló csökönyös hagyománytisztelet áll, melynek eredménye a pazar és pazar­ló beruházások. A következő korszak mindezek antitéziseként jött létre. „Idegenek" és az őket követő nemzeti összegzés: első nemzeti épí­tészeti mozgalom után (1927-1940) és a második nemzeti építészeti mozgalom (1940-1950) A valóban forradalmi újítás akkor következett be, mikor az 1920-as évek végén az új főváros presztízsberuházásait olyan nevek nyerték el, mint Clemenz Holzmeister, Ernst Egli, Martin Elsnesser, Bruno Taut. Ők főként Kemal Atatürk elnök meghívására érkeztek az országba abban az idő­szakban, amikor az elnök reformprogramja a törökök életének szinte minden területére kiterjedt, azzal a céllal, hogy népét európai közegben is versenyképessé tegye. Ekkoriban a török építészek száma viszonylag alacsony volt, így a külföldiek megbízásának oka nem elsősorban ízlésbe­li kérdés, sokkal inkább szükségszerűség. Ezek a külföldiek nem kizárólag gyakorló tervezők, de tanárok és konzulensek is. Az elkövetkezendő tö­rök építésznemzedék szinte minden jeles képviselője tanult náluk, ezáltal az oszmán örökségen felülemelkedve képesek voltak a kortárs európai tudást, vagyis a kora­ modern európai építészet technikai, térszervezési és szerkesztési megoldásait meghonosítani a gazdaságosság nevében. Példaként említhetjük Ernst Egli isztambuli Ragip Devres villáját, amely minden szempontból eltér az első nemzeti mozgalom építésze­tétől. Sehol nem láthatunk oszmán szentimentalizmust vagy merev szimmetriát, sem pedig szőnyegként beborító ornamentikát, csak józan, precíz szerkesztést. Talán túlságosan is szigorúnak, idegennek érezhetjük a házat a korábban jellemző építési módhoz képest. A radikális építészeti változtatások a korabeli törökök számára is meg­hökkentők voltak, így nem csoda, hogy a második nemzeti építészeti mozgalom (1940-1950) a múlthoz való részleges visszafordulást hoz­ta. Ők a fent említett építészek tanítványaiból kerültek ki, és külföldi tanáraik tudásával felvértezve keresték a nemzeti építészet lehetséges irányvonalát. Kritikusan viszonyultak a korábbi időszakokhoz, így a régi osmanli romantikát európai mestereik technikai, gazdaságossági és funkcionalista tudásával igyekeztek párosítani, így valóban közel álltak a kortárs török ízléshez és igényekhez. Ezt a szintézist példázza Seyfi Árkán két munkája. Árkán az első mozgalomból megismert Vedat Tek tanítványa volt, ám hosszas berlini tanulmányaiból visszatérve Atatürk építészeként tartották számon. Az atatürki politika és nemzetformáló munkásságának jellemző példája az izmiti Halkevi (népház) intézménye. Minden nagyobb város épített egy saját halkevit, mely színház, közösségi hely, oktatási intézmény egyszer­re, zárt helyen, vagyis a korábbi, főként a dzsámik udvarára jellemző fórum-funkció és a medreszékre jellemző oktatási funkció került ebbe a szekuláris intézménybe. Itt tanultak írni-olvasni az emberek, a fiatalok számára foglalkozásokat rendeztek, de a színielőadások, és politikai gyű­lések helyszíne, egyúttal a várost meghatározó tájékozódási pont is ez volt. „Találkozzunk a Halkevinél", ma már szállóige. (Én magam is jártam az izmiti Halkevibe neg 13 órára.) Építése 1943-ban végződött, és a kormányon kívül bankok, iparosok is támogatták. Az elkészült épület alapvetően modern volt - a funkciót kiszolgáló, szigorú, egyszerű tömegek áthatásából létrejövő épület - a tudás gyára. Vasbeton falak, szigorúan sorolt ablakok, első látásra sehol múltidéző szentimentalizmus. Azonban ha megvizsgáljuk a fal-nyílás arányokat, fölsejlik mögötte a szigorú oszmán rend. A hatalmas kapuzat az oszmán paloták vagy városkapuk egyszerre hívogató és tiszteletet parancsoló hatását keltik, de immár a köztársasági eszme szolgálatában. A minaretként égbe törő kémény a régi idők mecsetek köré szerveződött fórumaira utal, míg a kertet körülölelő tömeg a medreszék tudásköz­pontját sejteti. Mindenütt ismerős osmanli elemeket látunk, a kortárs európai nyelvezettel előadva. Mindez a nép által népszerűvé és befo­gadhatóvá, felismerhetővé tette, arányai, léptéke, elhelyezése a néppel együvé tartozást fejezte ki (városközpontban található, kétszintes), szin­te észrevétlenül szelídítve meg az Európából érkező építési elveket. Ez mutatja leginkább a második építészeti mozgalom törekvéseit. De ez a hozzáállás jellemzi Árkán egyéb műveit is, például az isztambuli Florya Tengeri Kölköt, mely Atatürk nyaralóépülete volt. Hagyományos tengeri körk, mondhatnánk, azonban minden ízében a kortárs technológia és szerkesztés érvényesül rajta. Ez a kritikusan integráló hozzáállás, mellyel a második nemzeti építészeti mozgalom korszaka megalapozta a mai török építészetet is. A kortárs török építészet és a kora­ köztársaság kor viszonya Atatürk ma is egyedülálló tiszteletnek örvend Törökország-szerte. Kritiku­sai ugyan mindig akadnak, de vitathatatlan, hogy alapjaiban reformálta meg a törökök életének szinte minden területét. A korábban felvázolt stílustörténeti változások mai hatásainak kimutatása nem célom, mint ahogy az egyes stíluselemek sem önmagukban fontosak. Inkább azt a tanulási folyamatot hangsúlyoznám, mellyel Atatürk és népe elévülhe­tetlen érdemeket szerzett. Vegyük például a török nyelvet és írást. A korábbi, a birodalmi elit által beszélt, főként arab és perzsa elemekkel teli osmanli nyelvet meg­­tisztíttatta az idegen jövevényszavak nagy részétől, majd Európából ér­kező szakemberek segítségével a lejegyzésére alig alkalmas arab írást a könnyen tanulható, latin betűsre cserélte, így az írás mindenki által SEYFI ÁRKÁN: HALKEVI, IZMIT, 1943. FOTÓ: KOVÁCS MÁTÉ GERGŐ, 2010 2013 1­6 RÉGI-ÚJ MAGYAR ÉPÍTŐMŰVÉSZET 31

Next