Régi-Új Magyar Építőművészet, 2020 (1-4. szám)

2020 / 2. szám

lökésszerű hatásaival nem foglalkozott. A Tenon-féle fésűs-pavilonos el­rendezésből a 19. században kialakult önálló pavilonos kórháztípus a jel­legéből adódóan jól tudta kezelni a kisebb epidémiás nyomásokat, de az 1918-ban kitört spanyolnátha pandémiát már nem. Szerencse a történelmi tragédiában, hogy akkor még álltak azok az átmeneti barakk-kórházak, amelyek kifejezett izolációs céllal készültek a sérült, beteg hadifoglyok fogadására, és a kapacitásukat a helyi lakosság ellátására fordíthatták. Budapest, amely mintaszerűen tervezett metropolisz volt, előrelátóan nagy területű, önálló járványkórházzal rendelkezett a város peremén, a mai Szent László telephelyen, ez volt a Gellért Kórház. Állandó téglaépü­letei mellett a hatalmas üres telken a szükségleteknek megfelelően tudtak építeni újabb, úgynevezett „szőrös barakkokat”, amelyek a sietségből adódóan gyalulatlanul maradt deszkaburkolatukról kapták jelzőjüket. A vakcinálás, illetve az egyre hatásosabb baktérium- és vírusbetegség elleni gyógyszerek elterjedésével a kórháztervezés általános elvei közül lassan háttérbe szorultak a járványügyi szempontok, egyedül a nozoko­­miális fertőzések megelőzésére vonatkozó higiénés szabályok betartása maradt tervezői kötelesség. A városok növekedésével a peremére épített kórházak lassan a kiterjedő városközpontokban találták magukat, nagy parkosított telkeikkel az ingatlanpiac potenciális célpontjaivá válva. Új helyzetükben az elkülönítést már csak a kerítésfalak és zöld sávok bizto­sítják, tehát járványok alatti elszigetelésük csak korlátozott lehet. Az orvostudomány 19. századi fejlettségének tökéletesen megfelelő pavilonos rendszer városszéli helykijelölése alapvető maradt, egészen a tömbkórházaknak az 1930-as években való megjelenéséig. A tömbkórhá­zak kialakítását, illetve helyét szigorúan és szinte kizárólagosan ultraracio­nális tényezők határozták meg. A városok intenzív beépítése és az ezzel együtt járó telekspekuláció elfogadhatatlanná tette hatalmas területek elfoglalását szociális, egészségügyi - azaz a fenntartást szolgáló, pénz­ügyi hasznot nem eredményező - funkciók céljára. Az új diagnosztikai és terápiás vívmányok megjelenésével, elterjedésével a „kórházüzem” maga is igényelte a területkoncentrációt,­ amire az építéstechnológia rohamos fejlődése is rásegített a magasházak létrehozásának lehetőségével (acél és vasbeton magasépítési technológia, felvonók, gépi szellőzés, villamos energia stb.). Tömbkórház és tömbkórház között is jelentősek a különbségek. A kis területfoglalású, klasszikusan tömbös magasházak elsősorban az Egye­sült Államokban épültek (pl. Presbytarian Hospital New York), Európában inkább a nagyobb homlokzati felületű, tagoltabb, ezáltal természetes fény­nyel és levegővel jobban ellátott, egyfolyosós térstruktúrák terjedtek el, de magasságuk is jóval a tengerentúli lépték alatt maradt (30-50 emelet helyett 8-15). Iskolapéldának tekinthetők az akkori új svájci, francia és svéd kórházak (Kantonspital, Basel, Hopital Beaujon, Clichy, Södersjuk­­huset, Stockholm stb.), de közülük az egyik legmodernebb Budapesten épült fel a második világháború nehéz éveiben, a Kútvölgyi úton (ma Kútvölgyi tömb, mint ideiglenes járványkórház, tevező: Csank Rottmann Elemér, 1938-42). A jelenkor kórháztervezési paradigmái Néhány lépés kihagyásával az 1980-as években Skandináviából kiindu­ló új, a pavilonos rendszerhez hasonló, nagy kiterjedésű, „csápos”, ún. strukturált elrendezést érdemes megemlíteni, 3-4 szintnél ritkán maga­sabb épületszárnyaival. A különböző változatok építészeti végeredménye az egyes európai országokban nagyon eltérő, a megoldások azonban egységesek abban a tekintetben, hogy nagy területigényük miatt vagy a városokon kívül, vagy a peremzónában kaptak helyet. A rendszer térszer­vezésének lényege, hogy egy többszintes közlekedőtengely két oldalára csatlakoznak az egyes funkcionális egységeket tartalmazó épületszár­nyak (kvázi-pavilonok). Az elkülönítendő szállítási útvonalak külön-külön szinteken haladnak, a szárnyak csatlakozási pontjában elhelyezkedő függőleges közlekedők rugalmasan szolgálják ki a különböző igényeket. Jellemző még a tájolása: a hotelszárnyak a csendes, természeti környezet felé néznek, míg a diagnosztika, a terápia, a kiszolgáló és a járóbeteg épületrészeket közvetlenül a feltáró út, illetve a hozzá kapcsolódó ha­talmas parkolók felől lehet megközelíteni. A hosszú belső utakból eredő hátrányokat az egymással szoros kapcsolatot igénylő funkciók logikus elosztásával lehet ellensúlyozni. A rendszer aktuálisan kiemelendő erénye a rugalmas szakaszolhatósága, az egyes szárnyakat egymástól függetle­nül és elszigetelten lehet használni, ami például járványhelyzetben óriási előnyt jelent, de megkönnyíti a karbantartási és rekonstrukciós munkák kivitelezését is. Az ezredforduló óta eltelt két évtizedben a strukturált rendszerű kór­házak helyett mégis inkább a tömörebb szervezésű, „csiga” típusnak­ nevezhető tömegforma terjedt el az új kórházak tervezésekor. A rendszer nem új: 1970-ben Koppenhága Hvidovre kerületében épült az első ilyen kórház, amely nagy, tetőkerttel borított lepényépületből és rajta szabályo­san sorakozó kétszintes hotelszárnyakból állt. Az egyszerű, de forradalmi újítás nem aratott osztatlan sikert a fenntartás költségei miatt, de a kisebb telekigény miatt mára mégis ez a leggyakrabban alkalmazott rendszer, amit „matchbox on the muffin” kifejezéssel is szoktak illetni. Magyaror­szágon a Kaposi Mór Oktató Kórház (2009, tervező: Schrammel Zoltán), valamint a Dél-budai Centrum Kórház első és második díjas pályázati terve is ennek megfelelően készült. A COVID-19 járvány ellátásával kapcsolatos friss és sok esetben drámai nemzetközi tapasztalatok minden futó kórháztervezési feladat esetében felülvizsgálatra köteleznek bennünket, amely során az ellátás frontvonalában szolgálatot teljesítők, a fertőzött betegek, valamint a vé­dekezés irányítóinak véleménye alapján újra kell fogalmaznunk tervezési programjainkat, építészeti, műszaki döntéseinket. Tennünk kell ezt annak tudatában, hogy a koronavírus és hasonló kórokozók velünk maradnak, járványszerű elterjedésükkel a jövőben is bármikor számolnunk kell. Aktuális teendőink Néhány, a védekezésben aktív résztvevővel beszélve egyhangú álláspont volt a rugalmas izoláció igénye, a sürgősségi beléptetőponttól a diag­nosztikán át az intenzív és akut fekvő ellátásig. A rugalmas térhasználat eddig is kötelező építészeti direktíva volt, de a szakaszolhatóság és elszi­­getelhetőség helyiség és helyiségcsoport léptékben is új kihívást jelent. Ennél összetettebb feladat a betegutak elkülöníthetőségének megvaló­sítása, hiszen az alapfunkciót csak támogató közlekedő felületek csök­kentése minden új épület esetében jogos beruházói, üzemeltetői elvárás. UTÓIRAT | POST SCRIPTUM XX. ÉVFOLYAM | 110. SZÁM

Next