Régi-Új Magyar Építőművészet, 2020 (1-4. szám)
2020 / 2. szám
A HIÁNY REMÉNYE Szilágyi Mária - Kerner Gábor: Newtrad. A szegedi nagytáj építészeti útmutatója, Interreg-IPA CBC, 2019 SZÖVEG I text: NAGY GÁBOR Az ismertetés a szerzők szubjektumával színesítette a színvonalas és hasznos, szép kiállítású kiadványt. Vegyük kézbe, olvassuk úgy, hogy a sorok megérintsenek. Már a cím, a megnevezés - A szegedi nagytáj - is oly kedves, szívet melengető, a régi mesés egységet idézi, a trianoni kataklizma előtti állapotot. Ebből a helyzetből kell megvizsgálni a változást, egyesek szerint a fejlődést, de inkább a pusztulást. Ebből adódik a megfogalmazott feladat és cél: „elengedhetetlen ennek az örökségnek a feltérképezése, dokumentálása és átörökítése az utókor számára”. A kiadvány nem előzmény nélküli. A közvetlen, Krizsán András 2014-ben megjelent Balaton-felvidéki építészeti útmutatója (szakmai lektor Kerner Gábor), amely Mike Shanahan Tervezési útmutató Cork megyében 2003-as munkájának módszerét veszi alapul. Írországból a szegedi nagytáj? Igen. Széchenyi István is Angliából látta tisztábban a magyar helyzetet. Az útmutató történeti része a Bánság újra telepítésének három szakaszát írja le. Az első rendeletet VI. Károly hozta 1722-ben, majd a második, és talán leglényegesebb, legellenőrzöttebb betelepítésekre Mária Terézia uralkodása alatt került sor. Az 1772-ben kiadott Betelepítési Főutasítás pontos szabályokat rögzít a falvak építésére. A falu központját egy szabályos tér jelezte, a telkek szélességére, az épületek egymástól való távolságára is volt regula. Ide költözött azután az élet, a dohánykertészek embert próbáló paraszti élete. A változási folyamatokról szóló részben aztán szembesülnünk kell a helyzettel, az idővel. Visszatekintve a következő szakaszokat különböztethetünk meg. Az első a Trianonig terjedő időszak, nőtt a népesség, az új falurészek követték az eredeti struktúrát, az új közlekedési utak a meglévő faluszerkezethez igazodtak. A két háború között, bár új határokat firkáltak a szegedi nagytájba, a terület alapvető jellege nem változott, sőt ezt elmondhatjuk egészen a hatvanas évekig. Talán eddig tartott ki a paraszti kultúra ereje. Vagy ekkor erősödött föl a pusztulással együtt járó fejlődés. A házakat elkezdték modernizálni, bővíteni, homlokzatait átépíteni. És jöttek a hetvenes évektől a kockaházak. A dolgozat ezt a „stílusukban, alapkoncepciójukban nem, de magasságukban mindenképpen illeszkedtek a már kialakult faluképhez” meghatározással értékeli. Nem, de mégis, azaz sunyi módon. Amilyenek az akkori idők voltak. Manapság divat lett ezzel foglalkozni. Tanulmányok mutatják több száz ház utcai fotóján a sokszínűséget, az egyediséget és az ebből csepegő enyhe ámulatot, a silány apoteózisát. Csakhogy következett a még rosszabb, a pöffeszkedő korszak. A nyolcvanas évektől az egy- és kétemeletes, „idegen kódokkal” épített házak. Ekkor már többet építettek a kockaházaknál, és főleg a szegénység szimbólumának tekintett parasztházaknál. Ekkor az építők már megengedhették maguknak, és meg akarták mutatni másoknak. A gazdagság az utcakép szegényedéséhez, pusztulásához vezetett. Talán bele is szomorodhatnánk a helyzetbe, de szerencsére a szerzők nem hagyják. Szisztematikus és következetes vizsgálat alá veszik az építészeti karaktert, a részleteket, az anyagokat, a technológiákat. Még néhány jó példát is mutatnak. De mindezek után ott a nagy kérdés, és az irány? Milyen irányt, útmutatót lehet itt adni? Sajnos csak általánosat. Az igazihoz nincsenek meg a társadalmi feltételek. Nem úgy, mint például a Balaton-felvidéken. Ott hétvégi bebírók, romantikus divat, itt hétköznapi rögvalóság, elnéptelenedett falvak, új „uradalmak”. Ott a folytonosságot követni próbáló élet, itt a hagyományos értékeket háttérbe szorító változások, az ész szomorú kapitulációja. A befejezésben ezt olvashatjuk: „Az elnéptelenedett falvakat, a dűlőfélben lévő parasztházakat látva megfordult a fejünkben, hogy talán egy újabb elmocsarasodás következik, amely után ismét újratelepülhet a vidék, de azután sokkal észszerűbbnek tűnt az a jövőképp, amely szerint új „uradalmak” jönnek majd létre, ahol új „uraságok”, az új nagygazdák, családi gazdaságok veszik át az irányítást.” Talán nekik jól jöhet majd ez a kiadvány. Addig meg marad a hiány és a remény. Nehéz olvasmány ez az útmutató, ha vesszük a bátorságot, hogy igazán belegondoljunk. Mintha az idővel volna a baj. Nehezen vagyunk mi ezzel az idővel. Ezért is kívánkozik ide Marcel Proust gondolata, aki szintén sokat kutakodott az eltűnt idő nyomában: „Ahogy említettem, mégiscsak a tudatot kell felkérnünk, hogy megállapítsa saját alacsonyabb rendűségét. A fejedelmi koronát ugyan nem érdemli meg, mégis egyedül ő ítélheti oda másnak. Csakis az értelem nyilváníthatja ki, hogy az első helyet az ösztönnek kell elfoglalnia.” Az ösztönt nevezhetjük reménynek. A szegedi nagytáj építészeti karakterének mai vizsgálódásaiban a tudat az idővel eltűnt értékek hiányát regisztrálja. De a tudatot meg kell előznie az ösztönnek, a reménynek. A hiány reményének. PASSZÁZS|PASSAGE