Régi-Új Magyar Építőművészet, 2020 (1-4. szám)

2020 / 2. szám

A HIÁNY REMÉNYE Szilágyi Mária - Kerner Gábor: Newtrad. A szegedi nagytáj építészeti útmutatója, Interreg-IPA CBC, 2019 SZÖVEG I text: NAGY GÁBOR Az ismertetés a szerzők szubjektumával szí­nesítette a színvonalas és hasznos, szép kiál­lítású kiadványt. Vegyük kézbe, olvassuk úgy, hogy a so­rok megérintsenek. Már a cím, a megneve­zés - A szegedi nagytáj - is oly kedves, szí­vet melengető, a régi mesés egységet idézi, a trianoni kataklizma előtti állapotot. Ebből a helyzetből kell megvizsgálni a változást, egyesek szerint a fejlődést, de inkább a pusz­tulást. Ebből adódik a megfogalmazott fela­dat és cél: „elengedhetetlen ennek az örök­ségnek a feltérképezése, dokumentálása és átörökítése az utókor számára”. A kiadvány nem előzmény nélküli. A köz­vetlen, Krizsán András 2014-ben megjelent Balaton-felvidéki építészeti útmutatója (szak­mai lektor Kerner Gábor), amely Mike Sha­nahan Tervezési útmutató Cork megyében 2003-as munkájának módszerét veszi alapul. Írországból a szegedi nagytáj? Igen. Széche­nyi István is Angliából látta tisztábban a ma­gyar helyzetet. Az útmutató történeti része a Bánság újra telepítésének három szakaszát írja le. Az első rendeletet VI. Károly hozta 1722-ben, majd a második, és talán leglényegesebb, legellenőr­­zöttebb betelepítésekre Mária Terézia ural­kodása alatt került sor. Az 1772-ben kiadott Betelepítési Főutasítás pontos szabályokat rögzít a falvak építésére. A falu központját egy szabályos tér jelezte, a telkek szélességére, az épületek egymástól való távolságára is volt regula. Ide költözött azután az élet, a dohány­kertészek embert próbáló paraszti élete. A változási folyamatokról szóló részben aztán szembesülnünk kell a helyzettel, az idővel. Visszatekintve a következő szakaszo­kat különböztethetünk meg. Az első a Tria­nonig terjedő időszak, nőtt a népesség, az új falurészek követték az eredeti struktúrát, az új közlekedési utak a meglévő faluszer­kezethez igazodtak. A két háború között, bár új határokat firkáltak a szegedi nagytájba, a terület alapvető jellege nem változott, sőt ezt elmondhatjuk egészen a hatvanas évekig. Talán eddig tartott ki a paraszti kultúra ere­je. Vagy ekkor erősödött föl a pusztulással együtt járó fejlődés. A házakat elkezdték mo­dernizálni, bővíteni, homlokzatait átépíteni. És jöttek a hetvenes évektől a kockaházak. A dolgozat ezt a „stílusukban, alapkoncep­ciójukban nem, de magasságukban min­denképpen illeszkedtek a már kialakult fa­luképhez” meghatározással értékeli. Nem, de mégis, azaz sunyi módon. Amilyenek az akkori idők voltak. Manapság divat lett ezzel foglalkozni. Tanulmányok mutatják több száz ház utcai fotóján a sokszínűséget, az egyedi­séget és az ebből csepegő enyhe ámulatot, a silány apoteózisát. Csakhogy következett a még rosszabb, a pöffeszkedő korszak. A nyolcvanas évektől az egy- és kétemeletes, „idegen kódokkal” épített házak. Ekkor már többet építettek a kockaházaknál, és főleg a szegénység szim­bólumának tekintett parasztházaknál. Ekkor az építők már megengedhették maguknak, és meg akarták mutatni másoknak. A gazdagság az utcakép szegényedéséhez, pusztulásához vezetett. Talán bele is szomorodhatnánk a helyzetbe, de szerencsére a szerzők nem hagyják. Szisztematikus és következetes vizsgálat alá veszik az építészeti karaktert, a részleteket, az anyagokat, a technológiá­kat. Még néhány jó példát is mutatnak. De mindezek után ott a nagy kérdés, és az irány? Milyen irányt, útmutatót lehet itt adni? Sajnos csak általánosat. Az igazihoz nincsenek meg a társadalmi feltételek. Nem úgy, mint példá­ul a Balaton-felvidéken. Ott hétvégi bebírók, romantikus divat, itt hétköznapi rögvalóság, elnéptelenedett falvak, új „uradalmak”. Ott a folytonosságot követni próbáló élet, itt a ha­gyományos értékeket háttérbe szorító válto­zások, az ész szomorú kapitulációja. A befe­jezésben ezt olvashatjuk: „Az elnéptelenedett falvakat, a dűlőfélben lévő parasztházakat látva megfordult a fejünkben, hogy talán egy újabb elmocsarasodás következik, amely után ismét újratelepülhet a vidék, de azután sokkal észszerűbbnek tűnt az a jövőképp, amely szerint új „uradalmak” jönnek majd létre, ahol új „uraságok”, az új nagygazdák, családi gazdaságok veszik át az irányítást.” Talán nekik jól jöhet majd ez a kiadvány. Ad­dig meg marad a hiány és a remény. Nehéz olvasmány ez az útmutató, ha vesszük a bátorságot, hogy igazán bele­gondoljunk. Mintha az idővel volna a baj. Ne­hezen vagyunk mi ezzel az idővel. Ezért is kívánkozik ide Marcel Proust gondolata, aki szintén sokat kutakodott az eltűnt idő nyo­mában: „Ahogy említettem, mégiscsak a tu­datot kell felkérnünk, hogy megállapítsa saját alacsonyabb rendűségét. A fejedelmi koronát ugyan nem érdemli meg, mégis egyedül ő ítélheti oda másnak. Csakis az értelem nyil­váníthatja ki, hogy az első helyet az ösztön­nek kell elfoglalnia.” Az ösztönt nevezhetjük reménynek. A szegedi nagytáj építészeti ka­rakterének mai vizsgálódásaiban a tudat az idővel eltűnt értékek hiányát regisztrálja. De a tudatot meg kell előznie az ösztönnek, a reménynek. A hiány reményének. PASSZÁZS|PASSAGE

Next