Magyar Fórum, 1991. január-június (3. évfolyam, 1-24. szám)

1991-01-17 / 3. szám

10 1991. január 17 Magyar Fórum Dümmerth Dezső Szent Márton hegye* A Dunántúlon ezekben az években telik be ezer esztendeje, hogy e közmondásosan latinos, kúp alakú hegyekkel, dombokkal, s völgyekkel tarkított országrészben, Győrszentmárton község fölötti magaslaton, az ég felé nyúlik boltozatos kupolájával egy bencés kolostor, mely a mai napig dacolni tudott Magyarország és a kereszténység ősidőktől összeforrt hagyományait elsöpörni kívánó, minden külső és belső ellenséggel. Neve - „ Pannonhalma" - a mai átlagember nemzedékeinek lehet, hogy nem mond sokat. Negyvenöt év ideológiai „átnevelési szándéka” mint tantárgynak az érettségi vizsgáról való száműzés korában nem csodálkozhatunk, ha így alakult. Már nagy dolog, ha valaki, akinek irodalomtörténeti olvasottsága van, úgy tudja, ezt a nevet a nagy nyelvújító, a felvilágosodás korának lelkes apostola, Kazinczy Ferenc adta ennek a helynek, mikor a múlt század elején idelátogatott. Neki, a tiszántúli református köznemesi birtokoscsalád tagjának, mint mindenütt az országban, itt is éltek barátai, levelezőtársai. Az sem számított, ha katolikusok voltak, sőt, éppen bencés szerzetesek, ha egyszer ugyanaz a lelkes hit, a magyar nyelv megújításának, fenntartásának mozgalma kapcsolta össze őket. A történetkutató azonban, aki szívósan fenn akarja tartani a magyar nemzet régi hagyományait -nem azért, hogy, legendák” számát növelje, mint ezt többnyire azok szeretik hangoztatni, akikben nincs történelmi érzék, s vakok és süketek módjára kívánnának élni a minden múlttól, emléktől sterilizált ,jelentben, tehát nem az igazságot esetleg hamis ködbe, illúzióba fogó „nosztalgia” kedvéért, hanem éppen az igazság megismeréséért. A múlt felkutatása olykor meglepő módon tárhat fel olyan gyökereket, melyeknek kisarjadó indái éppen a jelenben is felbukkanhatnak. A nemzeti történelem ismerőjét ezúttal - bármennyire szereti és becsüli is Kazinczy Ferenc újkori, lelkes tevékenységét nem a „Pannon” és a „halom” szavak egybekapcsolódása gondolkoztatja el igazán, hanem az a valóság, melyből Kazinczy is formált. Ő is, mint minden más kutató, a „Pannónia” elnevezést a hagyományból örökölte. E hagyomány gyökerei pedig Rómában, pontosabban a római birodalom történetében vannak, Jézus Krisztus idejében mint újabb keletű, semlegesítő meghatározással mondani szokták, „időszámításunk” körüli időkben. Arra a korra nyúlnak vissza a gyökerek, mikor a mai Dunántúl területét a rómaiak foglalták el, és csatolták birodalmukhoz Pannónia néven a kelta pannónok földjét. Ez az elnevezés azután fennmaradt a hagyományban, és túlélte a római birodalmat magát is. A népvándorláskor átvonuló, különböző népei sem tudták és akarták eltüntetni ezt a nevet, így találjuk meg Pannóniát a magyar oklevelekben és elbeszélő forrásokban is, a honfoglalás után, mikor már egész Magyarországot jelenti. De a szövegekből a Dunántúl bizonyos földrajzi helyére vonatkozó meghatározás: „Pannónia hegye”. Ez a kora középkori neve a mai Pannonhalmának, melyhez Kazinczy csak a „halom” szót illesztette. De a középkor ismert még ugyanerre a magaslatra egy másik meghatározást is: „Szent Márton hegye". A Márton-név emlékét őrzi ma, a kolostor alatt közvetlenül Győrszentmárton község. S miért? Mert a római kor Pannóniájának ehhez a területéhez az a hagyomány fűződött, hogy itt született az a Márton nevű római lovaskatona, aki a messze Gallia egyik városánál, Amiens kapujában, saját köpenyét karddal elfelezve, megosztotta azt egy didergő koldussal. S ami most nekünk olyan régi, és egyúttal mégis modernnek tűnik: korunkban ismét mintha jelentőséget kapna Pannonhalma és Amiens, pontosabban egy másik francia város: Tours, melynek ez a „magyar földön” született Márton, ifjan kereszténnyé lévén, a püspöke, majd egész Galliának, a későbbi Franciaországnak védőszentje lett. Nem született ugyan ,magyar földön, de mégis itt, a Dunántúlon, mely később magyar föld lett. S a kereszténnyé lett magyarok évszázadok múltán ugyanúgy védőszentjükként kezdték tisztelni a dunántúli Mártont, mint később, a gall föld püspökét a franciák. Szent Márton személye és kora Európa újjászülető, keresztény kapujában áll. Az ő korában, amikor még nemcsak magyarok, de mai értelemben vett franciák sem voltak, mégis, a ma általuk lakott nyugat-európai országrészeket egyképpen magához ölelte védőszentként ennek a római katonának bátor és irgalmas segítséget nyújtó alakja. Latinokhoz és gallokhoz később a germánok csatlakoztak, akiknek nyugati frank ágából egyesülve születtek meg a franciák, a keleti frank ágból pedig a németek. S innét, ezekről a területekről indult meg a terjedő, európai latin kereszténység hozzánk. A Dunántúlra, Szent Márton szülőhelyére a frank hódítás és térítés már a VII. század végén, Nagy Károly frank császár idejében eljutott, s itt érte az avarokat is, akik részben a mi őseink voltak, s akik az itt lakó más népekkel együtt már a magyar honfoglalás előtt felvették a kereszténységet. Tudjuk már, sok tudományos vita után, hogy maradványaik megérték a Kárpát-medencében Árpád bejövetelét. S ezek után mintha az egyesülni kezdő, keresztény Európa korai történetébe pillantanánk: nem csupán a fegyverek, a hadseregek özönlöttek. De velük együtt, bár az öldöklés eszméjétől mélyen különbözve, és gyümölcseiben olykor később érve: a palesztínai eredetű, de római államvallássá lett Jézus Krisztus egyháza másfajta katonákat, hősöket támasztott missziójához, a békéhez és a felebaráti szeretet eszméjéhez: a szenteket. Erre használta a pannóniai Szent Mártont is, aki miután a nyugat-európai Tours püspöke lett, halála után számtalan egyház és missziós központ védnöke, eszményképe. A francianémet határ mesgyéjén lévő Mainz egyháza is Szent Márton nevét viselte, s az egyik első térítő püspök innét érkezett Magyarországra, Szent Márton szülőhelyére, ahol „az ő hegyén” már Géza fejedelem idejében megtelepedett egy kolostor, a bencés szerzetesek imádkozó közössége. Szent Márton ugyanis, aki egyúttal a galliai szerzetesség megszerveződésének atyja is volt, a térítő misszió zászlaját vivő szerzetesek mintaképe és védője is lett. Újabb kutatások szerint ugyan nem „Győrszentmártonban”, hanem Sabariában, vagyis a mai Szombathelyen született. Pannónia „szent hegyének” hagyományában csak az a lényeg, hogy az újonnan magyar, megtelepedő bencés missziós központ az ő emlékétől segítve a Dunántúl földjén megjelent. . A mai, szkeptikus-racionalista modern ember, aki ugyan időnként, mintegy olcsó menekülésként a legsötétebb babonák martalékául is tud esni, nehezen érti meg a naivabb, de természetesebb középkori embert. A középkori ember még nem rejtegette a láthatatlan világ, a földöntúl felé, valami, legalább a halálon túl bekövetkező boldogság utáni reményét. S ha már a földi nyomorúság lesújtotta is, nem szűnt meg reménykedni, az ég felé kapaszkodni. Tudjuk, már a kereszténység előtti pogányságban mély volt a szellemhit, a bálványhit, a védőszellemek kultusza, akik betegségben, harcban, életsorsban, vállalkozásban e hit szerint egyedüli segítők voltak. A kereszténység, mely elutasította az alacsony, anyagias és tisztátlan bálványozást, Krisztus megváltó kereszthalálának egyedül üdvözítő segítségére mutatott rá, melyet már nem bálványok és kétértelmű szellemek, hanem Krisztus katonái, a szentek közvetítenek. A szerzetesek is ilyen „szent előőrsök” - akik, ha látszólag nem is tesznek egyebet, „csak” imádkoznak, éppen ezekkel az imákkal veszik fel az egyedül hatékony kapcsolatot az égi segítséggel és közvetíthetik azt mások számára is. Pannonhalma példája magyar mintán mutatja be, miként alakult ez szerte Európában, melynek műveltségéhez, civilizációjához csatlakoztunk. Mikor Szent István, az első magyar király elfoglalja trónját, és a keltezés szerint 1001-ben kiállítja a pannonhalmi, akkor már létező kolostor kiváltságlevelét, figyelemre méltó módon Szent Márton kultuszába kapcsolódva tesz bizonyságot a maga szándékairól éppúgy, mint a „Pannónia szent hegyén” élős szerzetesek imáinak országsorsfordító jelentőségéről. A történeti forrásvizsgálódás kiderítette ugyan, hogy a ma Pannonhalmán őrzött, Szent István-i oklevél nem az eredeti példány, hanem annak, illetve szövegének egy „interpolált” változata. De még így is olyan ősi, Árpád-kori megnyilatkozás, és mondanivalója szellemében annyira egybevág az első magyar király XI. és XII. században írt legendáival, hogy a lényeget a tudós filológia racionalizmusa sem homályosítja el, inkább csak erősíti. István király ugyanis, néhány rövid mondatban itt, mint országalapító, az utókorra is, a múltra is egyaránt tekintve, olyan megállapításokat tesz, melyeket nekünk, jelen korban élőknek sem árt felfognunk, rajta elgondolkoznunk, s talán még át is éreznünk. Az első magyar király nem ázsiai táltosok és sámánok dobszavát sírja vissza, hanem tárgyilagos rövidséggel azt állapítja meg, hogy a Szent Márton hegyén élő szerzetesek imáik révén kezdettől az ő országának szilárdságát erősítették, és ezért kiváltságbanrészesíti őket, hogy minden püspöki joghatóság alól kivéve, apátjuk olyan hatalmú legyen, mint a híres, itáliai bencés anyamonostor, Monte Cassino apátja. Ehhez pedig azt fűzi hozzá, hogy ő maga már gyermekségében tapasztalta Szent Márton közbenjárását, „érdemeit” - melynek emlékét a később élőknek is át kívánja adni. Mintha a keresztény gyermekségére való utalással ő maga oszlatná el a régebben sokat vitatott kérdést: felnőtt korban vagy gyermekként vette fel még a keresztség szentségét? Ezután pedig, hogy Szent Márton segítségének természetéről se maradjon kétség, harcokra utal. Méghozzá nemcsak olyan harcokra, melyek belső háborúkra, a Somogy urával, Koppány vezérrel való győzelmes küzdelmére utalnak, aki el akarta tőle ragadni „apai örökségét”, s akinek volt népei ezután tizedet fizetve tartják el Pannonhegy kolostorát. De megemlíti emellett azt is, hogy a belső háborúkon kívül a magyarok a németekkel való küzdelmeik idejében is merítettek Szent Márton érdemeiből. Hogy érti ezt, nem tudhatjuk, a források csak 1030-ból említik, hogy Szent István az őt megtámadó II. Konrád német császárral is sikeresen harcolt. De a Koppány lázadással egy lélegzetre emlegetett, az 1001-ből keletkezett oklevélben a németmagyar küzdelem emléke mintha arra utalna, hogy az első magyar király uralkodásának talán mégis csak volt, ha feledésbe is merült, egy „kétfrontos” ideje? Ha így lenne, ez az adat különösen rosszul jönne azoknak a dilettáns magyartörténet-magyarázóknak, akik napjainkban István királyt, mint a „legjobb” magyarokat öldöső, egyoldalú és elvakult idegenbarátságban élő uralkodót igyekszenek, bár otrombán és sikertelenül, feltüntetni. Tudjuk, eddigi ismereteink is elegendők ezt fölényesen megcáfolni. A pannonhalmi kiváltságlevél szövege mindenesetre száraz és aránylag rövid, a tényleírásra szorítkozik. Bármilyen interpoláció avatkozhatott is szövegébe, a lényegen nem változtat semmi: Szent Márton hegye és kultusza is arra segítette az Árpád fejedelemtől származó és már gyermekkorától keresztény Istvánt, hogy szentéletű szerzetesek imáiba ajánlja országa sorsát, s ennek addigi eredményeit nekik megköszönje. Mi csak annyit tehetünk hozzá, hogy az Árpádok kora már elmúlt, s elmúlt a királyok kora is. Szent Márton hegyén bencés kolostor és iskola ma is áll. Az évszázadok során, mint a török idők alatt, voltak ugyan szünetelései, és a „felvilágosult" II. József természetesen a kolostor rendjét is feloszlatta. De 1802- től már újra működött, s azóta szakadatlanul folytatják szerzetesei az imát és a tanítást, amit Európa-szerte több mint ezer esztendő óta csinálnak, s zavartalanul őrködtek, megszakítás nélkül a szent hegyen, még a Rákosi-rendszer sztálinista diktatúrájától sem gátolva, egészen a mai napig. Szent Márton hegye ma is a magyaroké. De Szent Márton tisztelete és védelme nemcsak Magyarországra, hanem Franciaországra, Németországra és a földkerekség minden más részére is kiterjed, ahol Jézus Krisztus megváltó nevében segítségül hívják, és bíznak benne. * Pannonhalmán ezekben a napokban zajlik az apátválasztás.