Magyar Fórum, 1991. január-június (3. évfolyam, 1-24. szám)

1991-01-31 / 5. szám

1991. január 31 Magyar Fórum TV­A A kultúra napja Hogy a Stúdió nem a magyar kultúra televíziós magazinja, ez sajnos evidenciaértékű megálla­pítás. Nem mostanában­ nem egyik-másik műsorában, hanem általában és következetesen nem az. Nem véletlenekről van szó, nem is véletlenek sorozatáról, hanem szilárd, jól körülhatárol­ható tendenciáról: a televízió Stúdió című kulturális magazin­ja jól körülhatároltan nem a magyar kultúra „hetilapja”. Félreértések elkerülése vé­gett: a magyar kultúra kifejezést nem földrajzi értelemben hasz­náljuk, vagyis kizárva belőle a nem magyarországi kulturális eseményeket, információkat, személyiségeket. A Stúdió kulturális hobbi­műsor, az éppen ügyeletes műsorvezető szabad játéktere­pe, s történhetnek ezen a játék­­terepen esetenként kellemes, okos, látványos és rangos ese­mények, azok mindig a műsor­vezető speciális érdeklődési kö­rére, esetenként rokonszenves kulturális elfoglaltságaira, „má­niáira” utalnak vissza, s alig vagy egyáltalán nincs közük a műsort megelőző időszak orszá­gos, jellemző művelődési, kultu­rális történéseihez. Ha például Vinkó József ül a kamerák elé, akkor tudnunk kell, hogy oko­san provokatív, jól fogalmazott riportjainak helyszínei között csak valami fatális véletlen kö­vetkezményeként nem szerepel francia, s hogy sohasem érdek­telen riportalanyai sorában mintha csak az utóbbi időben csappant volna meg a franciák száma. Történhet az ország művelődési színterein akármi, Vinkó József Franciaországban járt, akkor a Stúdió, bátran füg­getlenítve magát a hazai té­nyektől, ezen at riport-cseme­géit tálalja nekünk. Ha Mészáros Tamás vezeti a műsort, akkor viszont a tévedés kockázata nélkül jósolhatunk színházi-riport túlsúlyt: mintha a színikritikus műsorvezető kép­telen volna szabadulni attól a nyomasztóan igaz, szó szerint azért mégsem vehető shakespe­­arei kijelentéstől, mely szerint színház az egész világ. Általános jellemzője e hobbi­formának, hogy a riportválasz­tás előzményei között a szemé­lyes rokon- és ellenszenvek, be­vallott, vagy csak látható baráti kapcsolatok dominálnak, vala­miképpen a Stúdió, mint nyilvá­nossági alkalom van a műsorve­zetőkért és nem ők a meghatá­rozott feladatra alakult műso­rért. Nem állíthatjuk, hogy a Stúdió érdektelen, bár például Vinkó József és Érdi Sándor té­maválasztási és műsorvezetési szokásai, mániái között óriási a különbség az előbbi javára, csu­pán azt: a Stúdió nem kulturális életünk tükre, hanem magánér­dekek ütközési terepe. Szellemi kielégülési alkalom speciális kultúrterületek megszállottjai számára. Ez a specializált érdeklődése elvileg persze bármit jelenthet­ne! Elvileg jelenthetné például a vidéki művelődési intézmé­nyek, formák,­ alkalmak iránti olthatatlan kíváncsiságot is; je­lenthetné a pusztuló, falusi műkedvelő tevékenység iránti érdeklődést; netán a két tűz: az ideológiai szabadság és a pénz­telenség között vergődő okta­tásügy búvárlására késztető el­tökéltséget; esetleg a nemzetiségi kultúrák állapotának következe­tes számbavételét. Jelenthetne rendszeres kelet-európai kultúr­­missziós utakat, s annyi min­dent még! Valójában azonban zömében fővároscentrikus hobbik avan­­zsálódnak országos érdekűnek titulálva Stúdió-témákká: a vi­dék többnyire a Kaposvár és Kecskemét színházi életéről szóló riportok képében van je­len. Pontos és bosszantó igazo­lása lehet a fentieknek a leg­utóbbi, ráadásul az alkalomhoz illően a szokásosnál hosszabb Stúdió témája: a kultúra napja alkalmából a nézők a színházi élet belterjes ügyeivel ismer­kedhettek meg. Nevezetesen azzal: ki és mi­ért választaná a frissen alakult színházi ügynökség, menedzser­iroda szerződtetési formáját, il­letve ki és miért nem tartja ezt a formát kívánatosnak. Hogy a színész szerepre szerződik, vagy állandó tagja egy társulatnak, ez aligha nevezhető a kultúra nap­ján felkínált művelődési maga­zin legégetőbb témájának: még­is az lett! Hogy a műsor sterilizálását valamiképpen leplezzék, kapott néhány percet a művelődési mi­niszter: ugyan fejtse ki vélemé­nyét a magyar kultúráról. Rokonszenves elvek voltak, helyeselhető nézetek. Csak mellette, körítésként ott van néhány figyelmen kívül nem hagyható tény. Például, hogy a magyar országgyűlésnek még sohasem volt ennyi író, művész, egyáltalán humán ér­telmiségi képviselője, tagja. S hogy humán parlamenti segédle­tével vették ki a kultúrát az alap­szolgáltatások köréből. Amely­nek következményeként ma­gukra maradtak művelődési in­tézmények, könyvtárak, művé­szeti csoportok, kiadók, a ma­gyar kultúra, úgy, ahogy van. S hogy ennek milyen követ­kezménye, milyen beláthatatlan kára lesz vagy lehet: számbavé­tele, elemzése is hosszú időre el­látná, országos érdekeltségű té­mával a Stúdiót! Dokumentálni a működésében veszélyeztetett, a mintegy írói segédlettel hala­dó kultúra súlyos helyzetét, a közgazdászi észjárással bizonyá­ra érthető és elfogadható ellent­mondást, nem akármilyen fel­adat. Feltéve, ha a demokrácia e különösen szövevényes tüne­tének elemzése többet jelente­ne a vállalkozó számára az „ütni lehet a kormányt" huszáros derűjénél. Cs. Nagy Ibolya & Bőd László: Sukoró Be vagyunk lőve RÁDtól Bartók Béla állítólag nagyon élvezte a rádiót. Egyik kedvenc játéka volt kószálni a sávok kö­zött, mint valami hangtérképen, s különösen az országok, váro­sok, földrészek közötti hangten­gert szerette, a skálának azt az útját, amíg befog egy állomást. A technika iránti csodálat volt ez? A játékra kész gyermeki lé­lek maradéka? Vagy a világmin­denség zenéjét hallgatta? A sí­poló, egymásra csúszott han­gokban a kozmikus zenét? Az én fülemben most ezek a hangok rakéták sivítására ha­sonlítanak. Patriotok robban­nak a Nap útján, Csontváry egén. A zene, a beszéd valóban csak háttér, Mozart, Bartók csu-S­in lélegzetvételnyi szünet az bel-háború és a baltikumi szovjet invázió hívei között. Az emberiséget most a puszta léte izgatja és nem életének minősé­ge. Ennek ellenére meggyőző­désem, a művészettörténet rég megcáfolta az állítást, hogy „há­borúban hallgatnak a múzsák”. Éppen ellenkezőleg: az élet és halál közötti mezsgyén születnek a nagy művek és békeidőben az ideológiák A XX. század művé­szete legalábbis ezt látszik bizo­nyítani. Van Heinrich Böllnek egy számomra felejthetetlen no­vellája, (második világháborús történet), amely arról szól, hogy a német kamaszfiú a géppuskák és ágyuk torkolattüzében az ott­honi park fákkal szegélyezett sétányát látja, a sétány végén ott áll a lány, akit szeret, s­­ő kilép a lövészárokból és elindul a lány felé. Az elbeszélés bizonyára azért oly éles bennem, mert 1956-ban láttam a kamaszt, amint átfut a Kecskeméti utcán, s a következő utcasarkon össze­esik. Én pedig, szinte álomban, szépen lassan elindulok utána, keresztül a lövedékek szántotta telken, pedig határozottan tu­dom, hogy a fiú halott. Letérde­lek mellé, magam felé fordítom az arcát. Hiába a tudat, messzi van tőlünk ez az Öböl-háború, és még itt egy-két generáció, amely nagyon közelinek érzi a veszélyt, mert ott vannak az em­lékei, és idegrendszerében a le­fojtott félelem, mire a fasor vé­gére ér... Ó, Istenem, mennyi fiatal, mennyi kamaszhalál! De ne legyünk begyulladva. A „háttérszórakoztatás’’ válto­zatlanul folyik. Nincs semmi vész, a „nagy száj” önti magából a sódert. „Nekem mindent meg­ad a papa, mégis, sőt, éppen ezért deviáns vagyok és erre büszke" mondja egy mai kamasz, majd figyelmeztet: „Siessen a kérdése­ivel, mert be vagyok lőve”, a srác talpig fekete, rengeteg fémmel kivert bőrkötésben, a cucc rajta ma már legalább harmincezret ér, plusz a kábszer, és hogy ő mennyit? „Hát azt ne firtassuk” mondja tiszteletreméltó reali­tással. Nem mondom, hogy övék az úgynevezett „háttérrádió”, de azért, ha ebbe a világpolitikai helyzetbe jól belegondolok, akár fel is háborodhatok azon, mennyire nem veszik figyelembe a zenei szerkesztők a közhangu­latot. Mert a pop- és rockműfaj­nak is megvannak a halhatatlan­jai, a progresszív személyiségei és alkotásai, Woodstock valami­kori hősei. Akik még nem kar­riert akartak csinálni, hanem ki­fejezni és levezetni a békeidők fájdalmát. Mint Bob Dylan. Amikor Dürrenmatt a Goe­­the-díj átvételekor elmondta beszédét, tett egy különös meg­jegyzést: Önök németek akik végigharcolták és elvesztették a háborút, nem tudhatják milyen tragikus dolog 150 éve békében élni Erre mondja a pesti polgár: „Na ja, nekem legyen mondva!" Mégis, miért oly meghökkentő ez a mondat? Sokáig azt hittem (nem is tudom miért?), hogy Mészöly Miklós megteremtett magának egy külön kis Svájcot, egy „maszek” békeszigetet. Ezt én nagyon tiszteletreméltónak találtam, ám mindig úgy gon­doltam, ez az a „gyanús tisztes­ség”, amely nem akarja figye­lembe venni az én emberi gyar­lóságomat. A rádióban elhang­zott születésnapi összejövetel azonban arról győzött meg, hogy Mészöly Miklós egy­szerűen csak úgy él és úgy ír, ahogy tud és nincs benne semmi számítás. Noha nem szeretem ezeket a születésnapi baráti ömlengéseket, a műsorból ki­derült, hogy Mészöly Miklóst is zavarja, mégis valahogy „meleg­gé” teszi az elvont kapcsolatot, és ez talán használ az életműnek. Mészöly Miklós mondanivalóját talán így össze­gezhetném: bár végigélte a hábo­rút, a hadifogságot, aztán a kiát­­kozást, úgy gondolta, hogy ezek után már csak az ember belső igazsága érdekelheti. A beszélgetés és az adás kö­zött hetek teltek el. Most azt gondolom, milyen elvont, mi­lyen intellektuális mindez a lán­gokban álló kuvaiti égbolthoz képest! Kovács Júlia Bőd László: Tanyarom 13 Csodák Magyarországon Szép hangok özöne Óbudán Vannak hétköznapi csodák, amelyek azonban egy embernek le­hetnek éppen olyan grandiózusok, mint a Krisztust hallgatóknak a csodálatos halszaporítás. Egy tágas teremben családiasan együttélő zenekedvelők karéjá­ban a Tátrai vonósnégyes és velük szemben a beszélgetőpartner Quittner Ottó. Nincs ebben semmi csoda, mondhatja joggal a hitet­len. Az már inkább, ha a Tátrai vonósnégyes lenne beszélgető­part­ner és Quittner Ottó egymagában adna elő vonósnégyeseket. Csak­hogy ezt a hangversenysorozatot a New York-i Qualiton Import LTD. támogatja, amelynek tulajdonosa Quittner Ottó, a budapesti Quittner Kft. alapítója. Ez sem csoda. Először is kezd jó magyar szokássá válni, hogy a külföldre szakadt hazánkfiai itthoni kulturális törekvéseket támogatnak. Másodszor Kft. alakul minden nap. Har­madszor, hogy egy hanglemez nagykereskedő véletlenül ért is ah­hoz, amit forgalmaz, azúttal a zenéhez,­ már itthon sem kelt föltét­lenül csoda benyomást, külföldön pedig természetes. De az már majdnem csoda, hogy ez a cég kizárólag klasszikus zenét, pontosab­ban komoly zenét és jazzt forgalmaz. De hogyan kerül ebbe a hangversenysorozatba a vonósnégyes? Mondhatnánk hogy úgy: a sorozatban jobbnál is jobb muzsikusok és énekesek szerepelnek. Van ennek az ittléteinek azonban más oka is. Tátraiék művészete és az amerikai kereskedelem szoros kapcso­lata. Ne szégyelljük kimondani, mert előbb-utóbb kínos beismerésre kényszerülünk: a művészi minőség a világ más tájain anyagiakban is kifejeződik. Tátrai vonósnégyes a Dél-Amerikát hanglemezekkel beterítő Qualiton cég legnépszerűbb lemezsztárja. Részesedési ará­nyuk a sikerben a kelendőségben meghalad szinte minden más művészlemezt, nyugatit is, keletit is. Ugye kedves olvasó, ha én mondanám, hogy a Tátrai vonósnégyes nemcsak világhírű, hanem jó üzlet is nyugaton, azt válaszolnád, hogy elfogult vagyok és naci­onalista. De hihető talán egy amerikai üzletember szava. Nyugodtan mondhatod, most már lassan háromnegyedéves pol­gári demokratikus és kapitalista rutinoddal, hogy hát ebben aztán tényleg semmi csoda nincs, ez a piacgazdálkodás. Aki munkálkodik, azt megbecsülik, aki tud, azt támogatják. Csakhogy Quittner úr nem a Tátrai vonósnégyest támogatja, ha­nem az óbudai és pest-budai zenekedvelőket. Mert megéri neki, mondod már megint velem kötekedve. Na látod barátom, ez már azért egy ici- pici csoda. Mármint hogy megéri a nagykereskedőnek, hogy támogassa a kultúrát, a zeneélvezetet az isten háta megetti - bocsánat - Óbudán. Hát kérem szépen ez nekem már elegendő ah­hoz, hogy csodát kiáltsak. És ha mindehhez még hozzászámolom Tátrai Vilmos kedves és okos és szellemes emlékezéseit! És ugye, amiről már szó volt ko­rábban. A csodáknak két végük van. Van egy negatív is. Egy gonosz is. Azt kérdezte valaki Tátraiéktól, hogy mikor és hányszor jártak Amerikában, ha már olyan nagy sikerük van ott? A válasz rövid: egyszer sem. Mert hívták ugyan őket évekkel ezelőtt amerikai pro­ducerek, de az akkori hivatalos szervek, akik ugyebár nem fúvósok­ból meg vonósokból meg pianistákból toborzódtak, sőt semmi kö­zük nem volt a zenéhez, mi több, egész más szakterületről jöttek kultúrát irányítani, egyszerűen elszigetelték őket az amerikai ügy­nököktől, s másokat küldtek ki helyettük turnézni. Ez ugyebár egy régi és negatív csoda. Azt hiszem, az efféle, gya­kori negatív csodák provokálták ki azt a nagy pozitív csodát, hogy erről már lehet beszélni, írni és talán-talán a lehetősége is megte­remtődik lassan annak, hogy ilyen negatív csodák ne ismétlődjenek. Persze a csodák nem pottyannak az ölünkbe. A csodákért meg kel küzdeni. Olyan derűs, kedélyes, bölcs optimizmussal, ami Tátrai Vilmost jellemezte. És ami az óbudai zenei esték szervezőit és ze­nehallgatóit is áthatja. Szalay Károly

Next