Magyar Fórum, 1991. január-június (3. évfolyam, 1-24. szám)
1991-01-31 / 5. szám
1991. január 31 Magyar Fórum TVA A kultúra napja Hogy a Stúdió nem a magyar kultúra televíziós magazinja, ez sajnos evidenciaértékű megállapítás. Nem mostanában nem egyik-másik műsorában, hanem általában és következetesen nem az. Nem véletlenekről van szó, nem is véletlenek sorozatáról, hanem szilárd, jól körülhatárolható tendenciáról: a televízió Stúdió című kulturális magazinja jól körülhatároltan nem a magyar kultúra „hetilapja”. Félreértések elkerülése végett: a magyar kultúra kifejezést nem földrajzi értelemben használjuk, vagyis kizárva belőle a nem magyarországi kulturális eseményeket, információkat, személyiségeket. A Stúdió kulturális hobbiműsor, az éppen ügyeletes műsorvezető szabad játékterepe, s történhetnek ezen a játékterepen esetenként kellemes, okos, látványos és rangos események, azok mindig a műsorvezető speciális érdeklődési körére, esetenként rokonszenves kulturális elfoglaltságaira, „mániáira” utalnak vissza, s alig vagy egyáltalán nincs közük a műsort megelőző időszak országos, jellemző művelődési, kulturális történéseihez. Ha például Vinkó József ül a kamerák elé, akkor tudnunk kell, hogy okosan provokatív, jól fogalmazott riportjainak helyszínei között csak valami fatális véletlen következményeként nem szerepel francia, s hogy sohasem érdektelen riportalanyai sorában mintha csak az utóbbi időben csappant volna meg a franciák száma. Történhet az ország művelődési színterein akármi, Vinkó József Franciaországban járt, akkor a Stúdió, bátran függetlenítve magát a hazai tényektől, ezen at riport-csemegéit tálalja nekünk. Ha Mészáros Tamás vezeti a műsort, akkor viszont a tévedés kockázata nélkül jósolhatunk színházi-riport túlsúlyt: mintha a színikritikus műsorvezető képtelen volna szabadulni attól a nyomasztóan igaz, szó szerint azért mégsem vehető shakespearei kijelentéstől, mely szerint színház az egész világ. Általános jellemzője e hobbiformának, hogy a riportválasztás előzményei között a személyes rokon- és ellenszenvek, bevallott, vagy csak látható baráti kapcsolatok dominálnak, valamiképpen a Stúdió, mint nyilvánossági alkalom van a műsorvezetőkért és nem ők a meghatározott feladatra alakult műsorért. Nem állíthatjuk, hogy a Stúdió érdektelen, bár például Vinkó József és Érdi Sándor témaválasztási és műsorvezetési szokásai, mániái között óriási a különbség az előbbi javára, csupán azt: a Stúdió nem kulturális életünk tükre, hanem magánérdekek ütközési terepe. Szellemi kielégülési alkalom speciális kultúrterületek megszállottjai számára. Ez a specializált érdeklődése elvileg persze bármit jelenthetne! Elvileg jelenthetné például a vidéki művelődési intézmények, formák, alkalmak iránti olthatatlan kíváncsiságot is; jelenthetné a pusztuló, falusi műkedvelő tevékenység iránti érdeklődést; netán a két tűz: az ideológiai szabadság és a pénztelenség között vergődő oktatásügy búvárlására késztető eltökéltséget; esetleg a nemzetiségi kultúrák állapotának következetes számbavételét. Jelenthetne rendszeres kelet-európai kultúrmissziós utakat, s annyi mindent még! Valójában azonban zömében fővároscentrikus hobbik avanzsálódnak országos érdekűnek titulálva Stúdió-témákká: a vidék többnyire a Kaposvár és Kecskemét színházi életéről szóló riportok képében van jelen. Pontos és bosszantó igazolása lehet a fentieknek a legutóbbi, ráadásul az alkalomhoz illően a szokásosnál hosszabb Stúdió témája: a kultúra napja alkalmából a nézők a színházi élet belterjes ügyeivel ismerkedhettek meg. Nevezetesen azzal: ki és miért választaná a frissen alakult színházi ügynökség, menedzseriroda szerződtetési formáját, illetve ki és miért nem tartja ezt a formát kívánatosnak. Hogy a színész szerepre szerződik, vagy állandó tagja egy társulatnak, ez aligha nevezhető a kultúra napján felkínált művelődési magazin legégetőbb témájának: mégis az lett! Hogy a műsor sterilizálását valamiképpen leplezzék, kapott néhány percet a művelődési miniszter: ugyan fejtse ki véleményét a magyar kultúráról. Rokonszenves elvek voltak, helyeselhető nézetek. Csak mellette, körítésként ott van néhány figyelmen kívül nem hagyható tény. Például, hogy a magyar országgyűlésnek még sohasem volt ennyi író, művész, egyáltalán humán értelmiségi képviselője, tagja. S hogy humán parlamenti segédletével vették ki a kultúrát az alapszolgáltatások köréből. Amelynek következményeként magukra maradtak művelődési intézmények, könyvtárak, művészeti csoportok, kiadók, a magyar kultúra, úgy, ahogy van. S hogy ennek milyen következménye, milyen beláthatatlan kára lesz vagy lehet: számbavétele, elemzése is hosszú időre ellátná, országos érdekeltségű témával a Stúdiót! Dokumentálni a működésében veszélyeztetett, a mintegy írói segédlettel haladó kultúra súlyos helyzetét, a közgazdászi észjárással bizonyára érthető és elfogadható ellentmondást, nem akármilyen feladat. Feltéve, ha a demokrácia e különösen szövevényes tünetének elemzése többet jelentene a vállalkozó számára az „ütni lehet a kormányt" huszáros derűjénél. Cs. Nagy Ibolya & Bőd László: Sukoró Be vagyunk lőve RÁDtól Bartók Béla állítólag nagyon élvezte a rádiót. Egyik kedvenc játéka volt kószálni a sávok között, mint valami hangtérképen, s különösen az országok, városok, földrészek közötti hangtengert szerette, a skálának azt az útját, amíg befog egy állomást. A technika iránti csodálat volt ez? A játékra kész gyermeki lélek maradéka? Vagy a világmindenség zenéjét hallgatta? A sípoló, egymásra csúszott hangokban a kozmikus zenét? Az én fülemben most ezek a hangok rakéták sivítására hasonlítanak. Patriotok robbannak a Nap útján, Csontváry egén. A zene, a beszéd valóban csak háttér, Mozart, Bartók csu-Sin lélegzetvételnyi szünet az bel-háború és a baltikumi szovjet invázió hívei között. Az emberiséget most a puszta léte izgatja és nem életének minősége. Ennek ellenére meggyőződésem, a művészettörténet rég megcáfolta az állítást, hogy „háborúban hallgatnak a múzsák”. Éppen ellenkezőleg: az élet és halál közötti mezsgyén születnek a nagy művek és békeidőben az ideológiák A XX. század művészete legalábbis ezt látszik bizonyítani. Van Heinrich Böllnek egy számomra felejthetetlen novellája, (második világháborús történet), amely arról szól, hogy a német kamaszfiú a géppuskák és ágyuk torkolattüzében az otthoni park fákkal szegélyezett sétányát látja, a sétány végén ott áll a lány, akit szeret, ső kilép a lövészárokból és elindul a lány felé. Az elbeszélés bizonyára azért oly éles bennem, mert 1956-ban láttam a kamaszt, amint átfut a Kecskeméti utcán, s a következő utcasarkon összeesik. Én pedig, szinte álomban, szépen lassan elindulok utána, keresztül a lövedékek szántotta telken, pedig határozottan tudom, hogy a fiú halott. Letérdelek mellé, magam felé fordítom az arcát. Hiába a tudat, messzi van tőlünk ez az Öböl-háború, és még itt egy-két generáció, amely nagyon közelinek érzi a veszélyt, mert ott vannak az emlékei, és idegrendszerében a lefojtott félelem, mire a fasor végére ér... Ó, Istenem, mennyi fiatal, mennyi kamaszhalál! De ne legyünk begyulladva. A „háttérszórakoztatás’’ változatlanul folyik. Nincs semmi vész, a „nagy száj” önti magából a sódert. „Nekem mindent megad a papa, mégis, sőt, éppen ezért deviáns vagyok és erre büszke" mondja egy mai kamasz, majd figyelmeztet: „Siessen a kérdéseivel, mert be vagyok lőve”, a srác talpig fekete, rengeteg fémmel kivert bőrkötésben, a cucc rajta ma már legalább harmincezret ér, plusz a kábszer, és hogy ő mennyit? „Hát azt ne firtassuk” mondja tiszteletreméltó realitással. Nem mondom, hogy övék az úgynevezett „háttérrádió”, de azért, ha ebbe a világpolitikai helyzetbe jól belegondolok, akár fel is háborodhatok azon, mennyire nem veszik figyelembe a zenei szerkesztők a közhangulatot. Mert a pop- és rockműfajnak is megvannak a halhatatlanjai, a progresszív személyiségei és alkotásai, Woodstock valamikori hősei. Akik még nem karriert akartak csinálni, hanem kifejezni és levezetni a békeidők fájdalmát. Mint Bob Dylan. Amikor Dürrenmatt a Goethe-díj átvételekor elmondta beszédét, tett egy különös megjegyzést: Önök németek akik végigharcolták és elvesztették a háborút, nem tudhatják milyen tragikus dolog 150 éve békében élni Erre mondja a pesti polgár: „Na ja, nekem legyen mondva!" Mégis, miért oly meghökkentő ez a mondat? Sokáig azt hittem (nem is tudom miért?), hogy Mészöly Miklós megteremtett magának egy külön kis Svájcot, egy „maszek” békeszigetet. Ezt én nagyon tiszteletreméltónak találtam, ám mindig úgy gondoltam, ez az a „gyanús tisztesség”, amely nem akarja figyelembe venni az én emberi gyarlóságomat. A rádióban elhangzott születésnapi összejövetel azonban arról győzött meg, hogy Mészöly Miklós egyszerűen csak úgy él és úgy ír, ahogy tud és nincs benne semmi számítás. Noha nem szeretem ezeket a születésnapi baráti ömlengéseket, a műsorból kiderült, hogy Mészöly Miklóst is zavarja, mégis valahogy „meleggé” teszi az elvont kapcsolatot, és ez talán használ az életműnek. Mészöly Miklós mondanivalóját talán így összegezhetném: bár végigélte a háborút, a hadifogságot, aztán a kiátkozást, úgy gondolta, hogy ezek után már csak az ember belső igazsága érdekelheti. A beszélgetés és az adás között hetek teltek el. Most azt gondolom, milyen elvont, milyen intellektuális mindez a lángokban álló kuvaiti égbolthoz képest! Kovács Júlia Bőd László: Tanyarom 13 Csodák Magyarországon Szép hangok özöne Óbudán Vannak hétköznapi csodák, amelyek azonban egy embernek lehetnek éppen olyan grandiózusok, mint a Krisztust hallgatóknak a csodálatos halszaporítás. Egy tágas teremben családiasan együttélő zenekedvelők karéjában a Tátrai vonósnégyes és velük szemben a beszélgetőpartner Quittner Ottó. Nincs ebben semmi csoda, mondhatja joggal a hitetlen. Az már inkább, ha a Tátrai vonósnégyes lenne beszélgetőpartner és Quittner Ottó egymagában adna elő vonósnégyeseket. Csakhogy ezt a hangversenysorozatot a New York-i Qualiton Import LTD. támogatja, amelynek tulajdonosa Quittner Ottó, a budapesti Quittner Kft. alapítója. Ez sem csoda. Először is kezd jó magyar szokássá válni, hogy a külföldre szakadt hazánkfiai itthoni kulturális törekvéseket támogatnak. Másodszor Kft. alakul minden nap. Harmadszor, hogy egy hanglemez nagykereskedő véletlenül ért is ahhoz, amit forgalmaz, azúttal a zenéhez, már itthon sem kelt föltétlenül csoda benyomást, külföldön pedig természetes. De az már majdnem csoda, hogy ez a cég kizárólag klasszikus zenét, pontosabban komoly zenét és jazzt forgalmaz. De hogyan kerül ebbe a hangversenysorozatba a vonósnégyes? Mondhatnánk hogy úgy: a sorozatban jobbnál is jobb muzsikusok és énekesek szerepelnek. Van ennek az ittléteinek azonban más oka is. Tátraiék művészete és az amerikai kereskedelem szoros kapcsolata. Ne szégyelljük kimondani, mert előbb-utóbb kínos beismerésre kényszerülünk: a művészi minőség a világ más tájain anyagiakban is kifejeződik. Tátrai vonósnégyes a Dél-Amerikát hanglemezekkel beterítő Qualiton cég legnépszerűbb lemezsztárja. Részesedési arányuk a sikerben a kelendőségben meghalad szinte minden más művészlemezt, nyugatit is, keletit is. Ugye kedves olvasó, ha én mondanám, hogy a Tátrai vonósnégyes nemcsak világhírű, hanem jó üzlet is nyugaton, azt válaszolnád, hogy elfogult vagyok és nacionalista. De hihető talán egy amerikai üzletember szava. Nyugodtan mondhatod, most már lassan háromnegyedéves polgári demokratikus és kapitalista rutinoddal, hogy hát ebben aztán tényleg semmi csoda nincs, ez a piacgazdálkodás. Aki munkálkodik, azt megbecsülik, aki tud, azt támogatják. Csakhogy Quittner úr nem a Tátrai vonósnégyest támogatja, hanem az óbudai és pest-budai zenekedvelőket. Mert megéri neki, mondod már megint velem kötekedve. Na látod barátom, ez már azért egy ici- pici csoda. Mármint hogy megéri a nagykereskedőnek, hogy támogassa a kultúrát, a zeneélvezetet az isten háta megetti - bocsánat - Óbudán. Hát kérem szépen ez nekem már elegendő ahhoz, hogy csodát kiáltsak. És ha mindehhez még hozzászámolom Tátrai Vilmos kedves és okos és szellemes emlékezéseit! És ugye, amiről már szó volt korábban. A csodáknak két végük van. Van egy negatív is. Egy gonosz is. Azt kérdezte valaki Tátraiéktól, hogy mikor és hányszor jártak Amerikában, ha már olyan nagy sikerük van ott? A válasz rövid: egyszer sem. Mert hívták ugyan őket évekkel ezelőtt amerikai producerek, de az akkori hivatalos szervek, akik ugyebár nem fúvósokból meg vonósokból meg pianistákból toborzódtak, sőt semmi közük nem volt a zenéhez, mi több, egész más szakterületről jöttek kultúrát irányítani, egyszerűen elszigetelték őket az amerikai ügynököktől, s másokat küldtek ki helyettük turnézni. Ez ugyebár egy régi és negatív csoda. Azt hiszem, az efféle, gyakori negatív csodák provokálták ki azt a nagy pozitív csodát, hogy erről már lehet beszélni, írni és talán-talán a lehetősége is megteremtődik lassan annak, hogy ilyen negatív csodák ne ismétlődjenek. Persze a csodák nem pottyannak az ölünkbe. A csodákért meg kel küzdeni. Olyan derűs, kedélyes, bölcs optimizmussal, ami Tátrai Vilmost jellemezte. És ami az óbudai zenei esték szervezőit és zenehallgatóit is áthatja. Szalay Károly