Magyar Fórum, 1991. január-június (3. évfolyam, 1-24. szám)
1991-02-21 / 8. szám
III. évfolyam 8. szám KÖZÉLETI HETILAP 1991. február 21. HELYSZÍNI KÖZVETÍTÉS (Csurka-jegyzet) 2. oldal VENDÉGÜNK: DR. BALSAI ISTVÁN igazságügy-miniszter 3. oldal FÖLDOSZTÓK, visszafoglalók, várakozók 5. oldal VISEGRÁDI CSÚCSTALÁLKOZÓ 7. oldal SCHÉNER MIHÁLY MONDJA 11. oldal RENDKÍVÜLI KIDERÍTŐNK 14. oldal Uszítás - szítás! Az uszítás gyűlölet-szítás és erőszakra buzdítás. Mutatja az a sajnálatos, sőt, szégyenteljes történet, amit egyik olvasónk adott elő. Mivel következménye és egyben jelképe annak a hisztériának, amit vak dühvel folytatnak a közhírelő eszközök segítségével, nem kevesen; tanulságul közre kell adnunk. íme a levél: „1991. február 7-én nyilvánosan zaklattak egy magyar állampolgárt, mert a Magyar Fórumot olvasta. Édesanyámról van szó. Örömmel vette ki reggel postaládájából a lapot. A zsúfolt metrókocsiban nem tudott belenézni, így a mozgólépcsőre lépve bontotta szét és kezdte olvasni. Illetve kezdte volna Egyszerre hangokat haljon, a háta mögött két fiatalember hangos megjegyzéseket tett: Mi van öreg... mi az a mocsok, amit olvasol? Hülye vén... tetszik az a mocsok?És így tovább. Édesanyám már csak tartotta kezében a lapot, nem olvasta. Valami bénultságot érzett és szorongva várta, hogy fölérve véget érjen ez a lidércnyomás. A mozgólépcső végén azok ketten két oldalról megelőzték, egyikük egy indulatos mozdulattal kiütötte, kikapta kezéből a nekik nem tetsző nyomdaterméket. Nyugdíjas édesanyám lehajolt és összeszedte a sáros lapokat. Kicsit remegett a keze. Mire felegyenesedett, azok ketten eltűntek a tömegben. Itt tartunk? Itt tartunk! Király Miklós Budapest, V. kerület." Minderről az jut eszünkbe, ha öt-hat éve, mondjuk a Népszabadságot kapták volna ki az olvasó kezéből nyilvánosan és hasonló megjegyzésekkel, mit írtak volna a lapok? Alighanem azt, hogy „fasiszta suhancok” voltak a tettesek. Ma, amikor a Népszabadsággal nem egészen azonos táborba tartozó Magyar Fórummal tették, amit tettek, minek nevezhetnénk e drágalátos suhancokat? Persze, nem ők a hibásak. Hanem a gátlástalan uszítók. A bűnözés amúgyis burjánzik, az ifjúság káprázatok rabja - tisztelet a kevés kivételnek. S azt is tudjuk, lapunk sokféle sanda akadály miatt sokkal kevesebb olvasóhoz jut el, mint az összes többi lap, amelynek egy-egy példányát hasonló indulattal ugyancsak ki lehetne tépni az olvasók kezéből. Mi azt hisszük, kitépi majd az igazság! S úgy vagyunk ezzel, mint a nevezetes székely ember, akihez lihegve szalad oda a fia, mondván: Apja, gyón az ellenség. Jön-e? - így az Atpa. - Oszt mennyi? - Hát sok. Mindőnkre jut legalább hét. - Mondja a fiú. - Hét-e? Annyi kell el! - Vélte az öregebb székely. Valahogy így. Még akkor is, ha tudjuk: csak a hangerő nagyobb, nem pedig az erő hangja! Kiss Dénes Lapszemle „Kinek a pártján állnak ott a rádióban?" Ezt kérdi reggelizés közben Vas megyei vendéglátónk. A lapszemle után vagyunk terítéken a „géppisztoly-ügy’’ - s egy mondat, a szemléző szúrós, gúnyos mondata még ott kering a fejünk fölött. Kinek a pártján ? A kolozsvári író, Szőcs István múlt nyári sorai jutnak eszembe: „Soha, soha nem utaznék Magyarországra, ha ehhez a pesti rádiótól kellene indíttatást kapnom, a Kossuthból; jó negyven esztendeje egyfolytában rosszakat mond, leginkább azonban az utolsó tíz évben, ha az agresszív kappanhangon kukorékoló kommentátorokat, vagy az öblös hangú, belükből beszélő riporternőket hallgatja tíz ember, egy agonizáló ország képe rémlik feldőlte, hulladékhalmok között vaddisznószirtj emberek tóborolnak...” Ma, nyáron Szőcs István még nem sejtette: lehet magyar földön rosszabbakat is mondani Magyarországról. Lehet fölülmúlni az utolsó tíz esztendőt is. Amikor a cenzorból a sajtószabadság lovagja lesz, a határ a csillagos ég. Újra. Rosszakat mondani már korán reggel kell - ne induljon másképp a nap. A Kossuth rádió lapszemléje figyelmeztet: ember, polgár ne feledd, hogy egy agonizáló országban ébredtél fel! El ne feledd, hogy kilépve a kapun hulladékhalmok fogadnak, s vaddisznók törnek rád. Ez utóbbiak azt hírelik, hogy megválasztották őket, dehát a választás nem érvényes, nem bizony, csak az érvényes, amit mi annak tartunk. Mi és a Népszabadság. Mert ezzel kezdjük a szemlézést, miként negyven esztendőn át hozzászoktattunk téged, folytatjuk a Magyar Hírlappal, elvégre ez volt a Kádár-korszakban a kormánylap, s nem feledkezünk meg a minapi SZOT-újságról, a Népszaváról sem. Ez a sorrend ma is, magyar polgár, jól jegyezd meg! És ne kérdezgess! Ne kérdezgesd, hogy a szócsempész kinek a nevében nevez ki fegyvercsempészeket, ne kérdezd, hogy mitől legitim ez a nyíltan anarchiát szító sajtó, amely négy évtizeden át szintén legitimnek hirdette magát, ne kérdezd, hogy mitől igazmondó most is az úr, aki harminc esztendeig elvtársként - gombóccal a szájában - a kapitalizmus szörnyűségeit ecsetelte, hivatalosan kiküldve a nyugati fővárosokba, ne kérdezd, hogy ez a lapszemle fizetett hirdetés-e avagy csupán szemlézésnek álcázott reklám, s ha ez utóbbi, véletlenül se kérdezd meg hogy kinek a pénzén az? Netán a rádió-előfizető pénzén? És azt se firtasd, azt végképp ne firtasd, hogy másfél évvel a köztársaság kikiáltása után mién kezdődik így reggelenként a rádió lapszemléje: „ a Népszabadság írja... ’’ " A mi vasi vendéglátónk sem firtató ember. Ő csak annyit tud, hogy Magyarország fővárosa Budapest és nem Belgrád, s ezért megkérdezi a reggeli teásbögrék fölött: „Hát ezek a rádiónál kinek a pártján állnak? A szerbekén vagy a magyarokén?” Kósa Csaba Megalakult a Lakitelki Alapítvány. Képünkön az előtérben Lezsák Sándor, a kuratórium elnöke, Lezsák Sándorné, mögöttük Gálfalvi György marosvásárhelyi író, Gyarmati Dezső olimpiai bajnok, Tollas Tibor Münchenben élő költő, szerkesztő és Ghéczy Iván svájci közgazdász - a kuratórium tagjai. Váli Miklós felvétele [EÍSIaEsIsS Hó és halál A kiállítás Bencze László rajzos leveleivel indít, megjelölt a hely és az idő: Juszefovka, 43. III. 22. „Ilyen lovasok baktatnak a csapatok között.” "Nem haragszol, ugye, hogy a Néked szóló szavak közé girhes gebéket rajzolok, de van valami megmagyarázhatatlan emberi, valami alázatos szomorúság ezekben a meggyötört állatokban, ami mindig kezembe nyomja a tollat vagy ceruzát.'’ Nem haditudósító, nem rajzol ágyút, tankot, rohamra döfő szuronyokat, de halálra fáradt katonákat, emberi lovakat, ahogy egyformán törődött fekete vonalak a papír havában. Visszavonulók. Inkább reménytelen gubbasztók a "sütkérező katonák". A „szabadságra menők” is, mintha menekülnének, ülve, hanyatt, lábfejükre merednek, közülük csak egyetlen néz ki az ablakon. Még a doni katasztrófa előtt: 42. X. 15. De aztán "Ők fizették meg a doni kalandot": mankó, faláb, vak szemüveg, a rokkant kettős mögött sírkereszt-erdő. Az egyidejű rajzok csak a nyolcvanas évek végén válnak festői látomássá. Tudjuk, miért? Ilyenek lehetnek a színek a fagyhalál beállta előtt, a káprázó szemre szivárványzik a hó, túlvilágian ködös a napkorong, csak ez van, ez a megbomlott rózsaszín, a lilás, sárgás, a fehérből kimozduló itteni és végtelen csatatér utáni kép. Zsibbadás a fehér halál, tűzképzetű, a katona nekiroskad a kerítésnek, örök őrségbe fagy a strázsa, fekete szemgödör, ül valami a sziklán, körülötte a fekvő többiek árnyékká foszlódnak a síkon. Velük együtt fagy meg a ló, farkát hasa alá fújja a szél, vagy inkább odafagyott a szűkülés utolsó pillanatában. S búcsúzik, aki élve maradt, temető, álló alakok, sírdomb, kó, kereszt, fáradtzöld katonaköpenyek lilás kontúrjai. Tolják a szánt vagy belekapaszkodnak a sebesültszállítók. Kilép a könyörületes menekülők hosszú sorából, lelövi a magányos lovat. S megfagyott lovakon megfagyott bakák. Magányos apokalipszise, ahogy mindent betemet, megemészt a végtelen terű tél. Pedig eredendően jók vagyunk. "Megható ezeknek az embereknek a gyermekded, majdnem együgyű jósága és szeretete, és készsége az ajándékozásban. Milyen emberi nép ez, akárcsak a miénk." Szabó Iván szobrai tágítják figyelmünket a mítoszra, a kortalanul születő Elektrára, Johannára, az örökösen sirató öregasszonyra, amint tíz ujját arcára tapasztja a gyász. Ágh István Bencze László rajzfotó Kirti István