Magyar Fórum, 1991. január-június (3. évfolyam, 1-24. szám)

1991-04-18 / 16. szám

­ A sokat megélt Tu­rul-emlékmű körül nem csillapodnak a kedé­lyek, és most már szinte mindenkinek van mon­danivalója Tatabányán a rekonstrukciós mun­kálatok jövőjét illetően. Abban megegyeztek a nézetek, hogy a Tu­rul-emlékmű nemzeti­történelmi örökségünk része, és a megmentés­re létrehozott Turul Emlékmű Bizottság el­kötelezte magát a ha­gyományok ápolására. A bizottság és a szak­hatóságok egybehang­zó véleménye szerint a szobor eredeti állapotá­ban nem állítható hely­re. A váz acélanyaga a háborús sérülések, a szakszerűtlen beavat­kozások és egyéb ron­gálások következtében bonthatatlanná vált. A bizottság tagjai úgy vé­lik, hogy a régi acélszer­­kezet lemásolásával vagy a modern statikai elveknek megfelelő számítógépes techniká­val új tartószerkezetet kell tervezni és építeni. Az elhangzott vélemé­nyek szerint a lemez­anyag zöme felhasznál­­hatatlan, és emiatt szó sem lehet a szobor res­taurálásáról. A volt városi tanács megbízásából 1989-ben elkészült az emlékmű bontási terve, és a bon­tást el is végezték annak rendje és módja szerint, az Országos Műemléki Felügyelőség jóváha­gyásával. A lebontott szobor darabjait Felsőgallára szállították, ahol Na­­usch Géza ötvösmű­vészt bízták meg a mun­kálatokkal. A művész most is dolgozik a ma­ketten, de jelenleg ba­jok vannak, mert a Tu­rul Emlékmű Bizottság megkérdőjelezte a ma­kett hitelességét, és meghívásos pályázat ki­írását látja célszerűnek. Mindezeket azért ír­tam le, mert többször is elolvastam a bizottság által összeállított jelen­tést, amely a politika felé tereli az emlékműhöz kapcsolódó mind han­gosabb észrevételeket. Idézem a jelentés harmadik pontját:./­ Turul-emlékmű rekonst­rukciójára a város 1986- tól legkevesebb hétmillió forintot költött. Ez az ösz­­szeg természetesen nem tartalmazza a városi hi­vatalnokok, párt- és népfront aktivisták bérét, melyet arra az időre fizet­tek ki, amíg a Turul hely­reállításával foglalkozó bizottságok ülésein részt­­vettek. ” A jelentés leszögezi, hogy ,a bizottság szüksé­gesnek tartja annak a ha­nyagságnak a megbé­lyegzését, mellyel a város egyes vezetői az emlék­mű ügyét kezelték, s ezál­tal a városnak jóvátehe­tetlen kárt okoztak. ” Né­hány sorral lejjebb pedig arról olvashat­tam, hogy hamarosan megvizsgálják, milyen erkölcsi felelősség ter­heli Tatabánya város korábbi vezetőit az em­lékmű megsemmisülé­séért. Az bizonyos, hogy a Turul-emlékmű rekonstrukciójára kifi­zetett pénzösszegek között szerepel jóné­­hány olyan tétel is, ame­lyeknek jogossága már első olvasásra megkér­dőjelezhető. Hogy ténylegesen megkerülnek-e a köz­pénz elherdálói, azt most még nem lehet tudni, de amennyiben lesznek felelősök, ak­kor megnevezzük őket. Papp János Elszállt forintok, tönkrement szobor A Turul-emlékmű viszontagságai Mikor kerül vissza? FOTÓ: DALLOS ISTVÁN 1991. április 18. Magyar Fórum Makovecz Imre: Kormánypárti vagyok Szent István-i gondolatok irányítanak Makovecz Imre néhány gondolatát idézzük. „Mindannyiunknak elege van az egyoldalú be­szélgetésekből. Párbeszéd lenne közöttünk, mert ez a legfontosabb. Én nem vagyok semmilyen igazság tudója, azt viszont sejtem, mondhatni tudom: a mi jövőnk nem a politika, hanem a cselekvések kategó­riájába tartozik. A földtörvény a legfontosabb Induljanak csak el otthonról. Mióta demokrácia van, nem kell söpörni a járdát, nem kell elvinni a szemetet, amint a bolsevizmusban kellett. A mosta­ni »szabadság« a negyven év alatt kialakított anti­­szellemiségű szabadság. A szabatosság. De erre még később visszatérek. A földtörvény létrehozását tartom most a legfon­tosabbnak. Tudjuk, a népet kisemmizték. Olyan mezőgazdaságot hoztak létre, amely csak hadigaz­dasági struktúrával volt működtethető. Magyarul: minimális befektetéssel maximált haszont aratva, idegen érdekek szolgálatában állt. Sajnos, ez a struktúra még ma is létezik. És az én kormányom még nem tette meg azt a lépést, hogy ezt a struktú­rát lebontsa. Hozzá kell tennem, én kormánypárti vagyok, hülye lennék, ha nem az volnék, miután negyven évig elviseltem a moszkvai fennhatóságot, most végre legitim kormányunk van, ott a helyem. Szent István-i gondolatok irányítanak. A hit meg­hal,cselekedetek nélkül, parancsra. Megalakítottuk a Makona egyesülést, amelynek az a célja, hogy élet­re keltse a falvakat. Mi ebben az új? Az önszervező, az önépítő erő! Tudjuk, de ne feledjük még jó ideig, hogy az orszá­got egy KGB által irányított vertikális rendszer tar­totta fogva. Ne feledjük azt sem, hogy a helyi önkor­mányzatok ezt a rendszert örökölték. Ha pedig ezt a rendszert nem alakítják át, akkor marad a régi mentalitás is. Akkor nem alakulnak ki a távorien­tált, cselekvésorientált struktúrák. Konzerválódik a régi, és félő, kialakulhat egy Károlyi Mihály-féle helyzet, amely 1919-be torkollott. Kun Bélák és Hollós Korvinok kezére játszott. Összefogva Magyarországért! A lényeg: haladjuk meg e »haladó« hagyományt, olyan emberek kerüljenek a helyhatóságokba, akik nem azzal törődnek, osztályvezetők lesznek-e vagy sem, hanem azzal: mi a teendő?” „Mi az, amiben veszteségeket szenvedtünk? Ha a szabadságot annak hisszük, hogy holnap nem kell csinálni semmit, ez iszonyú veszteség. A demokrá­cia - bocsássanak meg - nem azt jelenti, hogy hol­naptól kezdve Manci néninek azt mondhatom: le van szarva. Ettől nem lesz demokrácia. Attól lesz, ha az emberek önfegyelemmel, egy meghatározott cél érdekében kezdenek élni. Ez az önfegyelem, és a feladat hiánya hiányzik az emberekből. Tisztelet a kivételnek. Sajnálatosan kell tudomásul vennem, hogy a leg­mélyebb infernóban élünk. Mindig másokra muto­gatunk, magunkat sose kérjük számon. Pedig a kö­zösségi élet ott kezdődik, hogy van-e svábbogár a házban vagy nincs? De ahhoz vagyunk szokva, hogy becsukjuk az ajtót, és azt hisszük, a maunkéban va­gyunk. Noha a svábbogár közös. A lépcsőházban el­dobott csikk közös.” „Az új, tiszta Magyarországot, a valódi demokrá­ciát egymással összefogva teremthetjük meg. Ám megteremtjük, nem érdekelnek a hazaárulók, va­gyunk hozzá elegen!” Lejegyezte: Banos János Béres Ferenc ünnepe Negyven éve csodálhatjuk Béres Ferenc művészetét. Negyven éve lépett először színpadra, hogy meghódítsa a világot. Most, mintha misére, zarándokolnak az emberek a templomba. Mintha mise közeledne, ájta­­toskodik a csöndes várakozás. Fölvilágolnak a fények, kezdődik a misztérium. Őérte vagyunk itt templom­­nyian. Annak az embernek a tiszteletére, aki lélek­erősítő egyházi népénekeket merített dalkincsünk mélységes kútjából. Hogy hitünkben megerősítsen. fitMi már nem áramolhatunk kifelé!” Milliomos és üzletember. A neve Baczoni András. Argentí­nából, közelebbről Cordobából kelt át az Óceánon, hogy ta­pasztalataival, tudásával segítse az óhazát. Noha szűkebb óhazája Erdély, magyarként kívánja segíteni az arra méltó magyart. Erről vallott a napokban Budapesten, amikor úgy­szólván véletlenül beszélgetni kezdtünk a Lakitelek Alapít­vány székházában. Ez a véletlen tehát nem véletlen. Hiszen azért járt ott, hogy egymillió forinttal támogassa az Alapít­ványt. Ez a “névjegy” érthető kíváncsiságra ösztökélt. Mindössze egyetlen kérdést fogalmaztam meg Baczoni Andrásnak és ő arra válaszolt. - Én az élettől, a sorstól már semmit se akarok, ha úgy tet­szik, mindent megkaptam. Küzdelemmel, elszántsággal az igaz, de megkaptam. S én a nemzetemtől egy falat kenyeret sem fogadok el csak azért, mert az jár nekem. Én már csak adni akarok! Hajdanán megfogadtam, hogy ha nekem sike­rül újra kezdeni az életet hazámtól távol, mert hiszen számű­zött lettem, s magyarságomért lettem az, hitvallásomért let­tem az, akkor én amit csak tudok, visszaadok népemnek. Ez­zel a hittel éltem és dolgoztam. S nagy öröm és elégtétel számomra, hogy megértem ezeket az időket. Azonban, saj­nos nem látom, hogy a jelenlegi magyar vezetés - amelyben pedig bízom­ - igazán fölismerné és kihasználná, hogy annyi értékes és segítőkész magyar él a nyugati világban. Persze, azt is látom, hogy népünk elvakítása, tudatlansága az utolsó fél évszázadban talán többet ártott a jelennek, a jövőnek, mint annak idején a tatárdúlás... - Vegyük ezt akár szó szerint? - Igen, vehetjük szó szerint. Ha szétnézünk a Margitszige­ten vagy bárhol, minden ezt igazolja - ugye, milyen érdekes nyelv a miénk? Igazolja, mondjuk, tehát így igaz!... Tehát ezt igazolja a látvány. A szemét, a szétdúlt parkok, málló vako­latú házak... Azért említem a Szigetet, mert az valóságos ék­szerdoboz volt a gyerekkoromban. S akkor még nem szóltam a lélek elpusztításáról! -Igen, ezt itthon is megfogalmazták már többen is: lélek­­szennyezésnek mondják. De azt hiszem, sajnos úgy is emleget­hetnénk, hogy lélekfertőzés. - Való igaz. Magam is akként gondolom, hogy az a nép, amely nem képes a saját környezetére - és most mindenféle környezetre gondolok, élőre és tárgyira egyaránt­­ olyan ha­tással lenni, ami a számára egészséges, annyira tisztán tarta­ni, amennyire Európában szokás, az szellemileg és erkölcsi­leg beteg lesz. Súlyos beteg. S innen már levezethető az összes többi romlás... Melyik költőnk is írja? „Romlásnak indult...” - Berzsenyi Dániel. - Ha ez igaz volt Berzsenyi idejében, méginkább igaz ma­napság. S aki emberöltő után jön vissza, át az Óceánon, az ér­zékeli csak igazán a bajt!... Nos, ez a veszejtő öntudatlanság irgalmatlanul veszélyes egyénre és közösségre egyaránt. El­sorvasztja az önbizalmat, önbecsülést és... -...az önnézetet. - Úgy van. S ez a legfájóbb! Ha nincs önérzet, minden el­veszett. Az állati létezéshez közelít az ember. Ezt a kifejezést ezúttal a rosszabbik értelemben használom. -S Ön mindebből nem akármilyen következtetést von le, hi­szen segíteni jött!­­ Én azt a következtetést vonom le, hogy ez a nép ma jog­gal elvárhatja, hogy a világban szétszórt, szerencsésebb fiai, akiknek nem kellett részt venniük a vakulásban, azok most segítsék! Persze nem adományokkal, hanem biztatással... - Tehát pénzzel nem is? - Dehogynem! Csakhogy méltóságosan tegyék! A derék munkát fizessék meg, a felemelkedés erőfeszítéseit segítsék. Nem, nem arról beszélek, hogy külső erőknek kell e nemze­tet kiemelni az európai fényre. Sokkal inkább arról, higgyen ez a nép abban, hogy képes önmagát kiemelni! -Milyen tanáccsal szolgálna nekünk? - Igazán csak a tapasztalataimat foglalnám össze. -Kis tű­nődés után folytatja. - Én azt láttam a világban, hogy törvé­nyek szerint zajlik minden folyamat, a társadalmi, az emberi is, így aztán, mintha három tényező mozgása, egymáshoz való viszonya szabná-határozná meg az eredményeket. Ez a há­rom tényező: a nyersanyag a tőke és az emberi hozzáállás. Ez utóbbi más szóval az emberi képesség, magatartás és tudás egységét jelenti. Hihető? - Rám néz, végigsimítja őszülő ha­ját. Amikor bólintok, folytatja. - Nos, nekünk magyaroknak, különösen Trianon óta, alig van nyersanyagunk. Máshonnét kell hozni, s az utaztatás drága. Azután van-e tőkénk? Nincs!... Van viszont tehetségünk. Hallotta, hogy a nagyvi­lágban a felsőoktatásban mintegy ötezer magyar származású tanár, köztük sok egyetemi, főiskolai tanár oktat és kutat? - Ezt a mondatot pattogó szavakkal vetette közbe. - Tudják ezt itthon? - Talán... - bizonytalankodók. - Nem talán kell tudni, hanem biztosan! És összeszedni őket! De nem mind egyszerre, hanem apránkint, csoporton­­ként... Talán földrészek szerint, és majd kiválasztódik, hogy kik kívánnak örömmel segíteni... De visszatérve az előzőek­hez. Nekünk azt kell elérni, hogy a világ fölismerje, itt nálunk az emberi tehetség, képesség, tudás olyan, hogy bízvást ide áramolhat a nyersanyag és a tőke! Mert mi már nem áramol­hatunk kifelé!... Nincs számunkra hely. S ez már nem költői megállapítás, hanem nagyon is kemény tényező! Az együttlétet családias körben folytattuk. Akár kisebb kötet is kikereked­hetne a beszélgetésből, de itt csak a leg­fontosabb gondolatokat említhetem, mert okunk van e meg­állapítások és tanácsok megszívlelésére. Bár az is igaz, a leg­jobb tanácsadó a küzdés, a munka közben szerzett tapasztalat. De hiszen erről beszéltünk! Kiss Dénes

Next