Magyar Fórum, 1991. július-december (3. évfolyam, 27-50. szám)
1991-07-04 / 27. szám
2 "| ■ ■ Magyar Fórum 1991. július 4. MHELYSZÍNI közvetítés Egy hét összefüggései A BALKÁNON felgyülemlett feszültségektől joggal retteg az egész látható és láthatatlan szálakkal összegubancolódott világpolitika. Nem véletlen tehát, hogy már az első szikrák kipattanásakor a helyszínre sietett a legnagyobb fecskendőjű tűzoltó, Baker, amerikai külügyminiszter és előbb Tiranában, majd Jugoszláviában próbálkozott meg a lehűtéssel. Van azonban már Wilson elnök óta az amerikaiak európai beavatkozásaiban egy bizonyos ügyetlenség, ami abból fakad, hogy onnan az Atlanti Óceán túloldaláról, a maguk hatalmas méretei között élve egyszerűen nem képesek megfogni az itteni dolgokat, mert a legtöbb itteni realitás vagy elvész vagy kifolyik a markukból. Most is, előbb Albániában hagyták, hogy a kommunista rendszer a nagyon elmaradott vidéki albánok kiszolgáltatottságát kihasználó manipulált választással meghosszabbítsa az életét, majd pedig a jugoszláviai válság első lövései és első halottai hallatán és láttán olyan nyomasztó egyértelműséggel és beleérzési készség nélkül álltak ki az egységes Jugoszlávia mellett, amelynek háttértámasza Koszovó felől a legalább félkommunista Albánia, ami még azokat is megdöbbentette, akik maguk is tartanak ezen állam szétesésétől és az ebből származó ellentétek szétgyűrűzésétől. Albániában azonban még úgy-ahogy sikeres volt Baker tűzoltása, ott most majd újragombolják a kabátot és a legközelebbi Nato szövetséges, Olaszország sem küld majd kétségbeesett jelentéseket a menekültáradatról, illetve Jugoszlávia bajai sem tetéződnek a Koszovó mellett égő Albánia hevével. JUGOSZLÁVIÁBAN azonban hatástalan volt minden fenyegetőzés. Sem a horvátok, sem a szlovénok nem vették tudomásul, hogy az USA-nak a jelen helyzetben fontosabb egy akár konzervatív kommunista fennhatóságú és nagyszerb álmokat dédelgető, de egységes Jugoszlávia, mint a Wilson-i önrendelkezési elv alapján szétváló. Még az új, egyenjogú együttélési formát választó laza szövetség is veszélyes. Nyilván nem voltak hajlandóak méltányolni a horvát és szlovén vezetők, hogy mind Gorbacsovra, mind a Szovjetunióban zajló hasonló folyamatokra nézve káros a délszláv népek szétválásának, egymásnak esésének a példája. Ők csak a saját népük érdekét tartják érvényesítendőnek. Ez eretnekség! így aztán a függetlenséget mindkét országban kimondta a törvényes Parlament és nyomban eldördültek a fegyverek. És most már a szembenáló katonák minéműségét sem lehetett letagadni: a jugoszláv Néphadsereg a szerb parancsnokság alatt álló „birodalmi erő” rontott rá a szlovén önvédelmi erőkre. Azért nem mindjárt a horvátokra is, mert Szlovénia sokkal kisebb. NEM VOLT MÁS HÁTRA közbe kellett lépniök a helyismerettel bíró európai kormányoknak. Igaz ugyan, hogy Horvátország és Szlovénia egyoldalúlag kimondott függetlenségét, kiválását egyetlen egy kormány sem ismerte el, de elsősorban osztrák és német kezdeményezésre megmozdult az öreg földrész diplomáciája, s maga Genscher német külügyminiszter is a helyszínre sietett és az eredményekből kikövetkeztethetően - a központi jugoszláv kormánynak is a tudtára adott egyet s mást. A harcok nem szűntek meg, de alábbhagytak és a hírre, hogy az Európai Közösség befagyasztja Belgrád több mint egymilliárd dolláros segélyét - ami a Néphadsereg működését is igen hátrányosan érintheti- mindjárt formálisan is meg lehetett választani Jugoszlávia soros elnökét, a horvát Mesicet. Ez ugyan a horvátokat is további tárgyalásokra kötelezi, ám a hadsereg legfőbb parancsnoka a mindenkori elnök. Most már csak valódi hatalmat kell adni neki. Megoldva tehát semmi nincs még, de a nagy robbanást egyelőre elkerültük. MAGYARORSZÁGOT két ponton érinti ez a villongás. Szomszédok vagyunk és a Vajdaságban, azaz Szerbiában jóval több mint félmillió magyar él. De van egy harmadik összefüggés is. Éppen ennek a kiéleződő délszláv belviszálynak a heteiben hagyták el az utolsó szovjet alakulatok hazánk területét, többek közt azokat a támaszpontjaikat is, amelyek roppant közel voltak az odaáti tűzfészkekhez. Nem lehet véletlennek tekinteni, sőt, a horvát és szlovén vezetés bölcsességét bizonyítja, hogy ezzel a már sok év óta húzódó függetlenségi követelésükkel és cselekedetükkel megvárták annak a hadseregnek a távozását, amely a második világháborúban a szövetségesük volt, de amelynek az országukba való bevonulását, „baráti segítségnyújtását” soha nem engedték meg. Sőt keményen kivédték. A mai Jugoszlávia népeinek viszonya a második világháborút megvívó hatalmakhoz korántsem volt egységes. A szerbek Moszkvához és a Szövetségesekhez kötődtek és a németek ellen harcoltak. Horvátországban németbarát kormány alakult és az usztasák a németek oldalán harcoltak. A hatalmas legendáriummá felnövesztett Partizánháború a kétségtelen hőstettek mellett egy véres belső leszámolás is volt Balkán-szerte, amikor falu falu ellen, nép és népcsoport nép és népcsoport ellen is harcolt és ma már elképzelhetetlenül bő patakban folyt az embervér. Ez a vadság, ez a vérbosszú a mai szembenállásban is benne van, s ettől tart az emlékező európai politika. NEKÜNK MAGYAROKNAK ezenfelül a forradalom napjaira is emlékeznünk kell az ügy kapcsán. Mielőtt Hruscsovék a november 4-i megszállást, a fegyveres beavatkozást elhatározták volna, pánikszerű gyorsasággal leszaladtak Titóhoz és kikérték beleegyezését. Most értjük csak meg igazán Titó akkor számunkra érthetetlen és gyalázatos döntését: nem volt ínyére egy független, demokratikus Magyarország és áldását adta a letiprásra. Meglehet, Kádár személyére és válságkezelés „nemzeties” jellegére ne állítsanak újra zsidókat Magyarország élére az oroszok is ő vette rá a szovjet vezetőket azon a hírhedett brioni éjtszakán. Kétségtelen, hogy Titó, ahogyan a focisták mondják, „jól látott a pályán”. Neki szüksége volt a Magyarországot megszálló vörös hadseregre, hogy a horvátjai nyugton maradjanak és hogy a magyarországi sötét bolsevizmushoz képest az ő központosítása, szigorú nyitásnak látszódjék, illetve, hogy ami szabadságot ő ad a népeinek, azt ő adja. Egyébként jól számított: Kádár végig lekötelezettje maradt. Ugyanakkor Eisenhower tábornok, akkor amerikai elnök is azt üzente Moszkvába, hogy neki sincsenek főbenjáró érdekei veszélyben Magyarország esetleges szovjet megszállásával, vagyis ő is szabad kezet adott Hruscsovnak. Nyilván azért is, hogy folytathassa a „nyitás politikáját”, mint most Gorbacsov... Vannak tehát összefüggések, amelyek jóformán semmit nem változnak az idők folyamán. A világ mégis halad és mégis a nagyobb szabadság felé. A horvátoknak és a szlovéneknek, akármilyen kicsik is, meg kell adni az önrendelkezést. Erre nézve az európai népekben előbb- utóbb megszületik a megegyezés és nyilván annak a módját is meg fogják találni, hogy mindez vérontás és zűrzavar nélkül történjék meg. Mi, magyarok, ebben vagyunk érdekeltek, mert majdnem annyi magyar vár valamilyen önrendelkezésre a különböző országokban, mint amennyi horvát és szlovén küzd érte. A Varsói Szerződés fejfájára Ez a sírhant rátemetés útján jött létre: a Varsói Szerződés alatt a Jaltai Szerződés nyugszik, az alatt pedig a Molotov-Ribbentrop Paktum. Vándor, ki itt megállsz, nem kell levenned a kalapod. ANTALL JÓZSEF is hasonlóképpen fogalmazta meg mondanivalóját hétfőn Prágában, a Varsói Szerződés feloszlását kimondó egyezmény aláírásakor, kiállva a népek önrendelkezési jogának tiszteletben tartása mellett. Emellett nem kerülheti el a figyelmünket az a nyilatkozat sem, amit Vaclav Havel elnökkel közösen adott ki e nap előestéjén. Arra hívták fel közösen a hét vezető tőkésország nemsokára összeülő vezetőinek a figyelmét, hogy a Szovjetunió éppen ezen az értekezleten meghatározandó támogatása esetleg éppen a kárvallottaktól, a Varsói Szerződésből most kilépő középeurópai államoktól szívhat el feltétlenül szükséges javakat, összegeket. Antallnak és Havelnak értelemszerűen lengyel igényeket is magában foglaló figyelemfelhívása nemcsak gazdasági szükségszerűség, nemcsak abból fakad, hogy ez a két, illetve három ország van már most is legközelebb az európai követelményekhez és ide a legcélszerűbb besegíteni, hanem hatalmas erkölcsi fedezete is van, s éppen a Varsói Szerződés temetésekor. Miről is van szó? KÉTSÉGTELEN TÉNY, hogy a bolsevizmus és az önkényével vezetett lenini birodalom az egész emberiségre ártalmas képződmény, aminek a megszüntetése az emberiség egyetemes érdeke. Ehhez a megszüntetéshez és leleplezéshez azonban nem egyenlő mértékben járultak hozzá a világ különböző országai. Magyarország, Csehszlovákia és Lengyelország erején felül és a világgazdasági súlyánál jóval nagyobb mértékben - 1956-1968-1979-1981 - és saját belső, nemzeti erőforrásainak önkénytelen feláldozásával is, sokszor elhagyatva és kétségbeesésbe taszítva. Ha a szovjet rendszer ezalatt a negyvenegynéhány esztendő alatt, ami rendelkezésére volt bocsátva és különösen háború utáni mindenhatóságának idején valójában is meg tudta volna hódítani ezeket az általa körmönfontan kizsákmányolt országokat, ha el tudta volna érni kulturális és nemzeti ellenállásának feladását, akkor a mai összeomlása talán be sem következett volna. Mindenesetre még koránt sem tartana itt a világ. A leninizmus megúszta volna egy náthával és hőemelkedéssel. Ha ezek a népek és nemzetek belsőleg és lelkileg is megadják magukat a szovjet rendszernek, akkor a bolsevizmus nem veszítette volna el terjeszkedési képességét és soha nem támadt volna fel a talpraállás gondolata ott bent a Szovjetunió sötét belsejében. MEG KELLETT mártóznia a magyar vérben a sok KGB tisztnek, hogy az orosz értelmiség egy kis része megértse a rendszer alaptermészetét, és hogy a lehangolódott tehetetlenség érzését felváltsa az európai jellegű ellentmondás szelleme. És Prágából sem lehetett megingathatatlan szovjet öntudattal hazatérni, miután a Tavaszt reformer kommunisták csinálták. Ha tehát most egy elhamarkodott döntéssel a Nyugat netán ki akarná hagyni a következő lépcsőfokot és el óhajtaná felejteni, hogy a nagy szovjet vagy orosz térség európaizálása csak Közép-Európából indulhat ki, mert csak ezeknek a népeknek van meg a történelmi tapasztalata ehhez a közvetítéshez, akkor a Nyugat nemcsak ezen kisebb nemzetek ellen vétkezik és követ el igazságtalanságot, hanem nagy egyetemes cél, az egész emberiségre veszélyes gócok felszámolását sem jól közelíti meg. Mert a legnagyobb öszszegek is feneketlen zsákba hullanak, ha nincs jelen a közvetítő és főként, ha a félhomályos uráli elemi iskolákban nem mutatják fel a maguk már nyugativá vált ABC-jét ezek a közép-európai népek. A Nyugatot ma még közvetítés nélkül nem értheti meg a derengő tudatú Kelet. A közép-európai népek világtörténelmi hivatása tehát nem ért véget a politikai felszabadulásukkal. A békés háziasítás csakis az ő megszenvedett tapintatukkal és lélekismeretükkel folyhat. Ha viszont gazdasági talpraállásuk elhúzódik, ha nem tudják a keleti szomszédaiknak közvetlenül és szemléletesen bizonyítani az európai felemelkedést, akkor az egész erőfeszítés hiábavaló. Keleten tovább folytatódik a mérhetetlen szenvedés és a magyarok, csehek, lengyelek kínjukban-keservükben elátkozzák a nyomort hozó szabadságot. VASÁRNAP, 30-ÁN országszerte ünnepélyeket tartottak Magyarországon a szovjet csapatok kivonulásának örömére. Diadalérzés, győzelmi mámor természetesen sehol sem volt, s inkább csak a könnyel telifutó szemekben és a „megszenvedte már e nép” eléneklésekor megkeményedő arcvonásokban jutott kifejezésre, hogy tulajdonképpen a túlélőt is joggal lehet győztesnek tartani Mi pedig, a Jaltában odadobottak, az 56-ban elárultak és verembe visszlököttek mégiscsak azok vagyunk, túlélők így tehát, ha a hadtörténelembe természetesen nem, az Egyetemes Történelembe mégis mi leszünk bevezetve győztesként. Ehhez persze az kell, hogy belső viszonyainkban rendet teremtsünk. Vagy vágjunk, ha kell. Mert az mégiscsak tűrhetetlen, hogy a koalíció egyik pártjának újdonsült vezére „árnyékkormány” felállítását jelentse be - ez a fizikában körülbelül a perpetum mobile felfedezésének bejelentésével volna egyenlő -, de ugyanígy tűrhetetlen az az ellenzéki hajtóvadászat, ami Bogdán Emil MDF képviselő ellen folyik egy a Rádióban elhangzott pamflet műfajú jegyzete miatt. Ugyanakkor most már halaszthatatlanok azok a kormányzati lépések, amelyek a volt rendszer nómenklatúrájának, összefonódásainak, átmentéseinek megakadályozását gyakorlattá teszik. A Berdár-féléket csokorba kell kötni, vázába kell tenni, le kell önteni a vizet róluk, aztán ki kell tenni őket a napra. CSAK LESZ tán’ egy kis kánikula az idén?! Csurka István égi vadászok, régi gyilkosok (Folytatás az 1. oldalról) pb-tag, K. L., a népi ellenőrzés megyei elnöke, B. J. megyei pb-osztályvezető, Sz. Á, a Tejipari Vállalat bukott igazgatója, a gyászos emlékezetű volt elsőtitkár, a mostani kft-alapító rokona is. Összesen 34-en vannak, fejenként 100 ezer forintnyi törzsbetéttel. De a tagok közé tartozik a Magyar Vadgazdálkodási és Kereskedelmi Részvénytársaság, a MAVAD Rt, amely a „Bakonyalja Vadásztársasággal” együtt 500-500 ezer forinttal nevezett be. Nem évül el minden A továbbiakban Horváth Balázs tárcanélküli miniszter vitte a szót a veszprémi „igazság napján”. Egy, az Országgyűlés elé most beterjesztett törvényjavaslatról beszélt, amely az 56-os forradalom leverésekor elkövetett gyilkosságok elévülésének, illetve az elévülés eltörlésének akar törvényes kereteket teremteni. - Nagyon érdekes törvény ez - mondja Horváth Balázs. - Abból indul ki, hogy azok, akik a forradalom leverése és vérbefojtása után néhány évvel, gondos számítással kimondották az akkori fejbólintó Parlamenttel az elévülést, törvénytelenül jártak el, mert érdekeltek voltak a gyilkosságok minősítésében és a tények eltusolásában. Tehát részükre az elévülést csak attól a perctől lehet számítani, amikor megszűnt a törvénytelen hatalmuk, amelylyel a tényeket letagadhatták. Ez pedig az 1990-es választások után szűnt meg amikor szabadon választott törvényes kormány vette át a hatalmat. Ennyi ideig pedig nemhogy az elévülés nem következhet be, hanem még a nyomozást sem lehet lezárni Az egybegyűltek nagy tetszéssel fogadták a bejelentést. A továbbiakat, az ügy különleges jelentőségére való tekintettek a jövő heti számunkban ismertetjük. (Folytatása a következő számban) Krajczár Imre Ügyes összjáték A gödöllői népi-nemzeti közi összejövetelünk szünetében interjút adtam Lovas Zoltánnak, a Magyar Hírlap munkatársának Lovast én már régen felmentettem a velem készült interjúinak közlés előtti bemutatásától, mert velem szemben mindig korrekt közvetítőnek bizonyult. Most is. A szöveg megjelenése után azonban jött néhány napra rá az olvasat: Hegyi Gyula úr olvasata. Abból a tényből, hogy én Für Lajost az MDF legnépszerűbb személyiségének mondtam, Hegyi megpróbált valami Antall Józseffel való szembenállást kiolvasni Holott, ha csak közepesen elfogulatlanul olvassa a saját lapját, láthatta volna, hogy milyen nyomatékosan hangsúlyoztam: nincs személyi válság sem az MDF-ben, sem a kormányban. Für Lajos nem Antallal szemben a legnépszerűbb MDF-körökben, hanem hagyományosan. Ami pedig Hegyi úrnak sanda oldalvágását illeti, hogy jó-e Für Lajosnak ha én ennyire tisztelem és kiemelem („nem tudom, hogy Für Lajosnak árt-e vagy használ a csurkai ajánlás”), csak annyit mondhatok nekem mérhetetlenül jólesik hogy az ilyen hegyigyufák óvni akarják a barátaimat tőlem. Ezek számára az, amit mi csinálunk felfoghatatlan: amikor ők szembe akarnak állítani bennünket, mindhármunkat, azonközben mi egymás népszerűségéért is tudunk küzdeni Mintha nem is egy glóbuszon élnénk Cs. I. Magyar fórum Közéleti hetilap A szerkesztőbizottság elnöke: Csurka István Főszerkesztő: Kósa Csaba Főszerkesztő-helyettes: Kiss Dénes Vezető szerkesztő: Krajczár Imre Szerkesztő: Fábián Gyula Szerkesztőségi titkár: Székely Dezső Főmunkatársak: Ágh István Czegő Zoltán Szerkesztőség: 1135 Budapest, Frangepán u. 56. Levélcím: 1399 Bp. Pf.: 701/364 Telefon: 140-8966 131-0909/234 Telefax: 111-3480 Kiadóhivatal: 1074 Budapest, Csengery u. 1. Telefon: 121-7030 142-0333 Kiadja: Magyar Fórum Kiadói Kft. Felelős kiadó: Csurka István Szedés, tördelés, nyomdai előkészítés: PRINTSELF Kft. 1135 Budapest, Frangepán u. 56. Telefon: 129-7454 Nyomás: APOLLÓ Kft. 1165 Budapest, Zsemlékes út 25 Felelős vezető: Hupján József ■ ügyv. igazgató HU ISSN 0865 - 3909