Magyar Fórum, 1991. július-december (3. évfolyam, 27-50. szám)

1991-11-07 / 45. szám

8 1956 HŐSE A PÁNCÉLOSOKAT PUSZTÍTÓ KÖLTŐ Mint költő a börtön szülötte, ott írta első verseit. Költő, aki páncélosokat semmisített meg. Vele is páncélosból leadott sorozat végzett 1956 november 7-én. De előtte két másikat ő gyújtott föl! Tiszta lelkű, erős jellemű ifjú, aki életének 27 évéből hetet börtönben töltött. Onnét is megszökött, majd el­­fogatása után szigorított évek vártak rá és 1956 őszén mindössze hét nap sza­badság. Mindez csak vázlatos összefog­lalása Gérecz Attila életútjának, élet­művének. Mert éltműve is van, nem is akármilyen. New Yorkban cserkészcsa­patot neveztek el róla, itthon alig is­merjük. Kárpáti Kamil szerint Saint- Exupéry lélekrokona volt, ki maga le­gendát teremtett s legenda élteti őt is, legenda, mely egyben valóság is. Költőként Béri Géza zárkatársaként fényesült föl, ahogy a napokban „A köl­tő 1956-os hősi halálának 35. évforduló­jára megjelent­ kötet szerkesztője, köl­tő- és fogolytársa, Kárpáti Kamil írja: már kész költőként állt elő egy napon, az így bocskorosan című versével. Előt­te még csak nem is sejtették, hogy ír. Benedek Ferenc, egykori versenyző­társa mondta el róla a Kósa Judit által készített rádióbeszélgetésben. Gérecz Attila rendkívüli öttusázó tehetség, a válogatott tagja volt. Jól lovagolt, jól úszott s ezt élete kockáztatásával is be­bizonyította, amikor a jeges ár elérte börtöne falait, az őt üldözők elől víz alatti úszással menekült el. Végülis áruló adta föl. Sokoldalú tehetsége azonban nem le­genda, hanem valóság. A gyerekkori jó­barát, Heiszné, Dreschsel Mária, aki ver­seit, műfordításait megőrizte, mondta el, hogy Attila mennyire szerette a ko­molyzenét. Amikor föltették Beetho­ven V. szimfóniájának lemezét, Attila maga elé tette a mű kottáját és elvezé­nyelte a zeneművet. Már ilyan legendát teremtett magá­nak, amit még a legaljasabb börtönő­rök is tiszteltek. Álljon itt a Gérecz Atti­la, a költő 1956 mártírja című könyvben található Rövid életrajz­ból egy részlet: „Előbb társaival együtt a Szabad Nép székházban sáncolta el magát, később a Corvin Áruházban. Attila két szovjet tan­kot tett harcképtelenné, a másodikat az­nap éjjel, amikor a szovjet tankok elő­nyomulva a Népszínház utcából ellepték a Blaha Lujza teret. Attila a sötétség lep­le alatt a Corvin Áruházból megközelítet­te és fölrobbantotta a téren álló egyik T- 34-est. Ezt követően új harcállást nézett ki magának..." ...„Zsótér András (aki a Corvin Áruházban még tartotta magát, és miután kivilágosodott, a harc egy-egy szünetében Attilával átintegettek egy­másnak a tér fölött) elbeszélte, hogy vá­ratlanul telitalálat érte a Rákóczi úti bér­házat: tankágyú lövedéke csapódott be a második emeleti két ablak közé, éppen oda, ahol Attila őrhelye volt. Zsótér és baj­társai akkor úgy érezték: a tüzelő tank végzett Attilával. De amint elült a becsa­pódás füstje és pora, a két ablakot egybe­törő találat egyre jobban kivehető üregé­ből a hetyke testtartású Attila géppiszto­lyát magasba lendítő karral integetett fe­léjük . A halál mindig közelében volt. Bará­tai, a három Bálint-fivér, korán haltak. Akasztófa, golyó, betegség... A per­ben, ahol vádlott volt, négy halálos íté­letet hoztak, hármat végre is hajtottak! És mégis íme, az elítéltek győztek. A rendszer maga gondoskodott arról, hogy a legjobbak váljanak ellenségeivé, így lett az 1956-os magyar forradalom, munkásfiatalok, szent suhancok leve­rése ellenére a győzelem kezdete! Igaz, ennek nagy ára volt. Gérecz Attila személye és sorsa is ezt bizonyítja, mert ő a mi jóvátehetet­len és pótolhatatlan veszteségeink, az egész nemzet vesztesége közé tartozik! De gazdag ország az, amelyik ennyi ál­dozat után is dacosan, bátran veti föl a fejét! Az emlékezők, barátok, fogoly­társak, e kötetben is hitre buzdítanak, köztük Döbrentei Kornél, Béri Géza, Csillag Tibor, Kárpáti Kamil, Tóth Bá­lint és 1956 fáklyájának világkörüli hor­dozója, Tollas Tibor. Gérecz Attila Le­vél című versében ezt írja: Valahol mindig meghal az ember, s valahol mindig születik az Isten. ” Kiss Dénes RÁDIÓ­PA X­T És miért nem „Mért vagy te Júlia?” Mert mindaz, ami ott, azon a bál utáni éjszakán a Ca­­pulet-ház kertjében történik, Jú­lia erőszakos, türelmetlen ka­masz-szerelme által rendeltetett el. Az az erkély Romeo csapdá­ja. Van még egy utolsó „tiszta” pillanata, amikor megérti, mi történik vele. „Futunk a lány­hoz, mint diák szabadba,/De úgy térünk meg mint diák a padba” - mondja rémülten, de Júlia is­mét jő és megállítja az elmenőt: „Pszt! Romeo! Én a solymász, te a rab sólyom, nem kiálthatsz! Szőcs Géza író és a rádiójá­tékban társa Babiczky László rendező merészen furcsa vállal­kozása a „legócskább” iroda­lomtörténeti közhelyekbe ment bele. Az első közhely: Romeo és Júlia a „meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt” tipikus esete, hiszen alig múlik el egy hét a találkozástól a kettős halálig. Egyáltalán nem az úgynevezett tiszta szerelem apoteózisa ez a színmű, hanem (legalábbis mai fogalmaink szerint) a hirtelen és végzetes szexuális vonzódásé. Hiszen e két kamasz semmit sem tud egymás lelkéről, jelle­méről. Ezért Szőcs Géza azt mondja: éljenek tovább, lássuk, mire jutnak szerelmükkel? Ez a második nagy közhely. Szerzőnk - alighanem méltóan Shakes­­peare-hez - arra az elhatározás­ra jut, hogy akkor is meg kell hal­niuk Júlia Desdemonaként, Romeo Hamletként végzi. Egy irodalomtörténeti pletykát sem hagy ki a szerző; az ember csak úgy viccből, vagy virtusból nem hal meg a haverjáért, tehát Mercutio homoszexuális érzel­meket táplál Romeo iránt. A Szonettek gyönyörű szövegeivel Miért vagy te Romeo? dúsul föl ez az érzelem. (Talán lehet is ebben valami, hiszen gondoljuk meg: Horatio is min­den áron Hamlet után akar menni a halálba!) Lehet, hogy így, ahogy leír­tam, Szőcs Géza Romeo­ Shakes­­peare-játék című műve nem más, mint egyfajta profán és rapszódikus memória­kísérlet. (A pasas őrületből, vagy éppen életösztönből betanulta a Sha­­es­­peare-összest, s most törvénysze­rűnek találja azt, ami véletlenül eszébe jut.) Csakhogy itt író (sőt, költő) működik! Méghozzá oly­módon, hogy szelektál és átren­dez. Az eredmény egyszerűen lenyűgöző. (Olyan kézenfekvő, hogy Rómeónak és Júliának el kell mondania a LXXXXV. ,Az vagy nekem, mi tesznek a kenyér” kezdetű szonettet.) Igó Éva és Kaszás Attila kettő­se fájdalommal töltött el: gyö­nyörű volt a hangjuk, hát még színpadon milyenek lehetnének! Ha volna mondjuk egy színház, amelynek az igazgatója azt mondaná: kedves Babiczky úr, nem próbálná meg ugyanezt ezen a színpadon is?... Dehát alig múlt dél. Tizenhá­rom óra. Budapesti Művészeti Hetek Ünnep, esemény. A „ré­teg-adó”, a Bartók sugározta. Nem is tudom, volt-e ember, rajtam kívül, aki hallgatta? A háziasszonyok, a GYES-es kis­mamák, akik akkor éppen ebé­det főznek? Amikor a másik adón popzene megy sztereó­ban? Meggyőződésem, hogy drá­matörténeti esemény részese voltam abban a szomorú tudat­ban, hogy ez az esemény el is tűnt a semmibe. Vagy a megszo­kott írói magányba. Kovács Júlia Gérecz Attila ,így bocskorosan így bocskorosan ugye megnevettek, hogy márványt tömi hegynek indulok? A számon pimasz mosolygás a jelszó, füttyöm csibészes: én is följutok! Nincs tömött zsákom s hegymászó botom! Segítő kezet tán egy társ sem ad, de vihart­ oldó déli szél kölyök­­fejemre borzol lágy barackokat! A hegytetőn majd minden mezt lehántva, én is kacagva szélnek öltözők, karjukra fúrnék mind a fény­nyalábok, s eltáncolunk a fejetek fölött! így bocskorosan ugye megnevettek, hogy márványt tömi hegynek indulok? A számon pimasz mosolygás a jelszó, füttyöm csibészes, én is följutok' Vác, 54. május 1991. november 7. Magyar FöruM Páskándi Géza 1. Van, ami már nem sajtószabadság (pláne, ha más sajtótörvény nem volna, hanem sajtóőserdő, „bestiális dzsungel”, ahol semmit sem szégyellnek céljaik érdekében. Zavarosban halászása a legjelen­téktelenebb eszme-fancsikáknak. Vagy ellensúlyozó zsarolás. Ám a legrosszabb az ijesztgetés. Egy társadalom saját nagylelkűségének - a nyitottságnak, amely racionális, hasznos - vermébe nem eshet bele. Másfelől azt híresztelik: nincs sajtószabadság. Hát nézzenek körül, mi minden megjelenhet. Ami nem lenne éppenséggel baj, ha a mási­kat, a jobb minőséget, a közhasznúbbat is épp úgy támogatnák vala­kik. De a szponzorált mocsok­­ bizony, lelki természetvédelmet, pszichikai és mentális etc. környezetvédelmet kíván. Micsoda, eszté­tikai tanok, micsoda ideológiai­ darabkák, micsoda szidalmak, gya­­lázkodások minden címére, ami gyakorlatias, ami olykor szent... Szóval, szinte minden és mindenki megleli gyalázóját e tájon. Ez még csak nem is korlátlanság, ez csupán emberi viszonyok közt van: ez már zabolátlanság, féktelenség, nyaklótlanság, tombolás. Más di­menzió. Zoológiai sík. Pedig erre itt is, ott is ráfizetnek, ráfizethet­nek. A korlátoltak éppúgy, mint a gátlástalanok. S egyiktől is, másik­tól is óvjon meg az ég. Hisz a magyarságnak (is) ritkán volt oly nagy szüksége az egységre - tekintsünk a szomszédok felé! - mint éppen acsargó jelenünk idejében. Vagy épp ezt az egységet ne akarnák va­lakik - inkább a szomszéd vízimalma járjon? Nem, ezt nem hihetem! Mert akkor régen rossz itt mindennek és akárkinek. 2. Mik az ön- és közveszélyes ijesztgetések manapság? Amik a fé­lelem reflexeit működésbe hozzák? Még el se tompulhattak a régiek, máris... Tipikus mumusgatások. Egy: vigyázz, minden baloldaliságból bolsevizmus lesz, lehet. Kettő: vigyázz, minden keresztély mozgalomból „keresztély kur­zus”, egyház-állam összefonódás lesz, lehet. Három: vigyázz, minden Versailles-ra való utalás belső etnikai a faji üldöztetéshez vezet. Már várom a negyediket: anya, ne szülj - bérgyilkossá lehet! Csak a legveszélyesebbeket mondtam. Egyben a legalantasabba­­kat is. Végül is nemcsak a magyarság, de minden honpolgár ellen irányulhat. Mert a kölcsönös bizalmatlanság szellemét élesztgetik. Sokszor csupán a voksokra kacsingatva. Mint a demagógia szokta. Amit (csak ő) nem tudna elérni - másiknak sem engedi. Amit ő sem tudna elérni, annak el nem érésével bírálja az éppen fentlevőt. Öreg hibákhoz, nagy bajokhoz vezethet mindez. Még ezt a csonka orszá­got is szétcincálják. 3. Sztálin személyi kultuszát a népek lerombolták. S most egy új szemé­lyiség a régebbi állam­birodalom megújíthatóságának apostola a - Gor­bacsov személyi kultuszát látjuk... Nyugatról táplálják leginkább. S még csak nem is főként a baloldaliak... Pláne nem az ultrabalosok. Nos, ezt hívják úgy, hogy­­ történelem. (Gorbacsovról - régi kife­jezéssel élve, nagy „érdemei elismerése mellett” - ezzel együtt szóltam. 4. Lehet, hogy az „átlag-amerikaiban” vagy „átlag- nyugatiban” van egy történelmi happy end-sztereotípia, mely „örökre bevésődött? Hogy a szovjet birodalommal nyerték meg a háborút? Vagy egy má­sik: Trianon végül is győzelmet hozott... A siker-reflex nem engedi vajon a mélyebb átgondolást? Pedig ennek még nagy ára lehet. Megfeledkeznek róla: Trianon hozta a fasizmust, a háborúkat is, ő is hozta. Az a makacsság, hogy bármi áron is, de ne legyen Monar-c chia... erős németek... et cetera... 5. Szeretném, ha „még a legotrombább és gorombább” gúnyrajzok is legalább az avangárd - mindegy, hogy milyen politikai színezetű avan­­gárd - legtehetségesebb, legszínvonalasabb hagyományaihoz tartanák magukat. A ma már elismert igazi mesterekhez... S nem volna néha épp az avangárd az esztétikai kontraszelekció végvára, utolsó menedé­ke, hogy a politikai ideológia zugáramlatokról ne is szóljak... 6. Emlékeznek még a „kínai kérdésre”, mely a XIX. század körülbe­lül derekától úgy a századfordulóig tartott, vagy tán tovább... A túlszaporodó és éhező kínaiak kettős válasza a nyomorra: a pa­rasztlázadás és a menekülés. Mint lenni szokott. Ellepték az Államo­kat, Kanadát, Ausztráliát, majd Columbiát etc. A bennszülött, de legalábbis „rangidős” munkásság lázadozni kezdett, hiszen az igény­telenül f rizsen élő kínai szerencsétlenek a legalacsonyabb bérért is vállalták a munkát. Az amerikai­­ etc. - munkások ilyen igénytelen élethez még se szoktak. Gyűlölték hát őket s azért is, mert lévén csak igen kevés nő jutott a sok-sok kínai férfire, nyomorukhoz szexuális nyomor is társult. Ez pedig kényszerszülte aberrációkhoz is vezetett. Vagyis egy hozott és helyben módosult életformát, szokásrendet is meggyűlöltek bennük. Felléptek akkor a helybeli demagógok, akik azt mondták: minden bajotok okai ők, csakis ők! (A demagógok mindig tüneti kezelők, ha egyáltalán „kezelők”.) Új gettók születtek, új pogromok. Az amerikaiak tiltó törvénye (1885) - e szerint egyet­len kínai sem szállhat partra az Államokban - szóval ez sem oldotta meg a kérdést. Részint a történelem sorsfintora, hogy nagyjából ugyanebben az időben születik a munkásszolidaritásra épülő marxista mozgalom. Nem véletlen, hogy a proletár internacionalizmus akkora súlyt kap. A munkásság kérdése egyidejűen szociális és nemzeti probléma. Ezek a kiéleződések a másféle válságokkal együtt adnak a Kommu­nista Kiáltványnak történelmi „hátszelet”. A munkásságnak nincs hazája - írják a szerzők 1847-ben. Ez majd az olvasóknak szó szerint vehető s nemcsak arra utaló, hogy életfenntartó szerepéhez, a népes voltához illőn mégsem ez az osztály a nemzet hatalmi letéteménye­se. Ez az ideológia a vándorlóknak is szólt. Sőt bizonyos értelemben elsősorban nekik. És értük. A mindenkoriakért. Egy régebbi magá­nyos mesterlegényt éppúgy vonzott volna valamiféle egyesülés, jel­szó, a háttérközösség ígérete, a világot átfogó segítőkészség, mint ekkor a Földgolyón szerte áramló munkakeresőket. Országokon kí­vül és belül. Nem véletlen, hogy ezt a maival sok vonatkozásban analóg idő­szakot nemigen emlegették és emlegetik. Nemcsak az orosznak, szovjetnek, a japánoknak, de az amerikai­aknak is van tehát „Kínai-traumájuk”. Szovjet iránti politikájuk sem független e traumától. A birodalmak egybentartásának gondolata. Ez szorosabb formában aligha lesz kivihető, de még a laza formáci­óból is lesz majd lemorzsolódás. Szabad gondolatok A Magyar Televízió rendíthe­tetlen magabiztossággal és kö­vetkezetességgel bagatellizálja el valamennyi, nemzeti történel­münkkel, nemzeti nagyjainkkal kapcsolatos ünnepeinket, márci­us 15-étől október 23-ig, Köl­­cseytől Széchenyiig és tovább. Oly tendenciózus ez a deheroi­­záló igyekezete, olyan megfon­tolt az ünnep, az alkalom érzel­meinkre, szellemünkre sugárzó üzeneteinek elszürkítése, lefo­kozása, hogy a legnagyobb jó­akarattal sem mondhatjuk: a té­vé csupán állampolgári szabad­ságunkban erősít meg bennün­ket! Felkínálja nekünk a lehető­séget, hogy, tévénézői mivol­tunkban, éljünk alapvetőnek mondható emberi jogunkkal, a tévéműsorválasztási szabad­ságunkkal! Ha eddig kötelező volt az ünnepi mosoly és lelke­­sültség, most ne legyen kötelező semmi? Hogy a hatalmi szóval, végtelen internacionalista hevü­lettel ünneppé erőszakolt napok piros betűi kihullottak a naptár­ból, s ki a tévé „ünnepi műsor­nak” nevezett rubrikájából, azt senki vissza nem sírja! Hogy va­lódi, de alábecsült, hatalmi szó­val és internacionalista hevület­tel jelentéktelenné törpített his­tóriai napjainkról letörölték a kicsinyítő jelzőket, az is termé­szetes folyománya a rend­szerváltásnak. Hogy ünnep lehe­tett a korábbi szégyennapból, hogy október 23-a ma egyik leg­nagyobb ünnepe Magyarország­nak, ez milliók számára nyújthat legalább erkölcsi megnyugvást jelentő elégtételt. De hogy a Magyar Televízió rafinált mű­sorszerkesztési technikájával mindent szürkére mázoljon, s hogy választási szabadságnak ki­kiáltott műsorkínálati módsze­rével a méltó ünnepekhez érzel­mileg kötődő embereket épp ezen érzelmeikben megsértse, ez bűntény a jogos és szükséges nemzeti érzelmek, nemzeti ön- Szellemi merénylet becsülésünk ellen. Elmúlt októ­ber 23-ának, „televíziós” hete, s a hivatalból is a képernyő előtt üldögélő kritikus még mindig ugyanazt a két jelenetet érzi ma­gában, amelyek az ünnep előtti héten emlékezetébe vésődtek, s melyek csak közvetve írhatók a tévé javára: Mészáros Márta mozifilmjéről, s egy riportfilm­ről van szó. Társult ehhez né­hány véletlen szülte pillanat: 1956 eddig névtelen alakjainak kitüntetési ünnepségén a hírmű­sor kamerája végigpásztázta az arcokat, egyiken-másikon elidő­zött néhány másodpercig. Ezek az arcok többet mondtak az öt­venhatos forradalomról, egy nemzedék ifjúságának gyönyö­rű-rettenetes hónapjairól, mint a televízió összes többi „csinált” műsora. A két részben, éjjel vetí­tett filológiai búvárkodás az Iro­dalmi Újság számaiban (,A har­cunkat megharcoltuk”), vagy A barikád gyermekei, mely végső soron nem bizonyított többet és mást, ezt viszont alighanem szándéka ellenére, mint azt a különös tényt, hogy mindegy, a barikád melyik oldalán állt az apa! Ha jelentékeny figura volt, gyermekeiből nem lett kisiklott életű ember. A szükséglakás, a nyomorgás, a szégyen ötvenhat névtelen hőseinek jussa lett, a közülük sokan gyermekeiknek is ezt hagyhatják örökül. Amúgy a televízió október 23-ának estéjén, a szabadság je­gyében, a Werder Bremen-Fe­­rencváros labdarúgó KEK mér­kőzés izgalmaival csábította a kettes csatornára a nézőket, il­letve kínált még nekik opera­hangversenyt, mely a köz ked­venc műsorai közé tartozik, s kí­nált riportfilmet a Szepesség fő­városáról, Lőcséről. Ezt nevez­tem föntebb szellemi bűntény­nek. A sokadiknak, melyet a szabad magyar tévé a nemzet el­len elkövetett. Cs. Nagy Ibolya

Next