Magyar Fórum, 1991. július-december (3. évfolyam, 27-50. szám)
1991-11-07 / 45. szám
8 1956 HŐSE A PÁNCÉLOSOKAT PUSZTÍTÓ KÖLTŐ Mint költő a börtön szülötte, ott írta első verseit. Költő, aki páncélosokat semmisített meg. Vele is páncélosból leadott sorozat végzett 1956 november 7-én. De előtte két másikat ő gyújtott föl! Tiszta lelkű, erős jellemű ifjú, aki életének 27 évéből hetet börtönben töltött. Onnét is megszökött, majd elfogatása után szigorított évek vártak rá és 1956 őszén mindössze hét nap szabadság. Mindez csak vázlatos összefoglalása Gérecz Attila életútjának, életművének. Mert éltműve is van, nem is akármilyen. New Yorkban cserkészcsapatot neveztek el róla, itthon alig ismerjük. Kárpáti Kamil szerint Saint- Exupéry lélekrokona volt, ki maga legendát teremtett s legenda élteti őt is, legenda, mely egyben valóság is. Költőként Béri Géza zárkatársaként fényesült föl, ahogy a napokban „A költő 1956-os hősi halálának 35. évfordulójára megjelent kötet szerkesztője, költő- és fogolytársa, Kárpáti Kamil írja: már kész költőként állt elő egy napon, az így bocskorosan című versével. Előtte még csak nem is sejtették, hogy ír. Benedek Ferenc, egykori versenyzőtársa mondta el róla a Kósa Judit által készített rádióbeszélgetésben. Gérecz Attila rendkívüli öttusázó tehetség, a válogatott tagja volt. Jól lovagolt, jól úszott s ezt élete kockáztatásával is bebizonyította, amikor a jeges ár elérte börtöne falait, az őt üldözők elől víz alatti úszással menekült el. Végülis áruló adta föl. Sokoldalú tehetsége azonban nem legenda, hanem valóság. A gyerekkori jóbarát, Heiszné, Dreschsel Mária, aki verseit, műfordításait megőrizte, mondta el, hogy Attila mennyire szerette a komolyzenét. Amikor föltették Beethoven V. szimfóniájának lemezét, Attila maga elé tette a mű kottáját és elvezényelte a zeneművet. Már ilyan legendát teremtett magának, amit még a legaljasabb börtönőrök is tiszteltek. Álljon itt a Gérecz Attila, a költő 1956 mártírja című könyvben található Rövid életrajzból egy részlet: „Előbb társaival együtt a Szabad Nép székházban sáncolta el magát, később a Corvin Áruházban. Attila két szovjet tankot tett harcképtelenné, a másodikat aznap éjjel, amikor a szovjet tankok előnyomulva a Népszínház utcából ellepték a Blaha Lujza teret. Attila a sötétség leple alatt a Corvin Áruházból megközelítette és fölrobbantotta a téren álló egyik T- 34-est. Ezt követően új harcállást nézett ki magának..." ...„Zsótér András (aki a Corvin Áruházban még tartotta magát, és miután kivilágosodott, a harc egy-egy szünetében Attilával átintegettek egymásnak a tér fölött) elbeszélte, hogy váratlanul telitalálat érte a Rákóczi úti bérházat: tankágyú lövedéke csapódott be a második emeleti két ablak közé, éppen oda, ahol Attila őrhelye volt. Zsótér és bajtársai akkor úgy érezték: a tüzelő tank végzett Attilával. De amint elült a becsapódás füstje és pora, a két ablakot egybetörő találat egyre jobban kivehető üregéből a hetyke testtartású Attila géppisztolyát magasba lendítő karral integetett feléjük . A halál mindig közelében volt. Barátai, a három Bálint-fivér, korán haltak. Akasztófa, golyó, betegség... A perben, ahol vádlott volt, négy halálos ítéletet hoztak, hármat végre is hajtottak! És mégis íme, az elítéltek győztek. A rendszer maga gondoskodott arról, hogy a legjobbak váljanak ellenségeivé, így lett az 1956-os magyar forradalom, munkásfiatalok, szent suhancok leverése ellenére a győzelem kezdete! Igaz, ennek nagy ára volt. Gérecz Attila személye és sorsa is ezt bizonyítja, mert ő a mi jóvátehetetlen és pótolhatatlan veszteségeink, az egész nemzet vesztesége közé tartozik! De gazdag ország az, amelyik ennyi áldozat után is dacosan, bátran veti föl a fejét! Az emlékezők, barátok, fogolytársak, e kötetben is hitre buzdítanak, köztük Döbrentei Kornél, Béri Géza, Csillag Tibor, Kárpáti Kamil, Tóth Bálint és 1956 fáklyájának világkörüli hordozója, Tollas Tibor. Gérecz Attila Levél című versében ezt írja: Valahol mindig meghal az ember, s valahol mindig születik az Isten. ” Kiss Dénes RÁDIÓPA XT És miért nem „Mért vagy te Júlia?” Mert mindaz, ami ott, azon a bál utáni éjszakán a Capulet-ház kertjében történik, Júlia erőszakos, türelmetlen kamasz-szerelme által rendeltetett el. Az az erkély Romeo csapdája. Van még egy utolsó „tiszta” pillanata, amikor megérti, mi történik vele. „Futunk a lányhoz, mint diák szabadba,/De úgy térünk meg mint diák a padba” - mondja rémülten, de Júlia ismét jő és megállítja az elmenőt: „Pszt! Romeo! Én a solymász, te a rab sólyom, nem kiálthatsz! Szőcs Géza író és a rádiójátékban társa Babiczky László rendező merészen furcsa vállalkozása a „legócskább” irodalomtörténeti közhelyekbe ment bele. Az első közhely: Romeo és Júlia a „meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt” tipikus esete, hiszen alig múlik el egy hét a találkozástól a kettős halálig. Egyáltalán nem az úgynevezett tiszta szerelem apoteózisa ez a színmű, hanem (legalábbis mai fogalmaink szerint) a hirtelen és végzetes szexuális vonzódásé. Hiszen e két kamasz semmit sem tud egymás lelkéről, jelleméről. Ezért Szőcs Géza azt mondja: éljenek tovább, lássuk, mire jutnak szerelmükkel? Ez a második nagy közhely. Szerzőnk - alighanem méltóan Shakespeare-hez - arra az elhatározásra jut, hogy akkor is meg kell halniuk Júlia Desdemonaként, Romeo Hamletként végzi. Egy irodalomtörténeti pletykát sem hagy ki a szerző; az ember csak úgy viccből, vagy virtusból nem hal meg a haverjáért, tehát Mercutio homoszexuális érzelmeket táplál Romeo iránt. A Szonettek gyönyörű szövegeivel Miért vagy te Romeo? dúsul föl ez az érzelem. (Talán lehet is ebben valami, hiszen gondoljuk meg: Horatio is minden áron Hamlet után akar menni a halálba!) Lehet, hogy így, ahogy leírtam, Szőcs Géza Romeo Shakespeare-játék című műve nem más, mint egyfajta profán és rapszódikus memóriakísérlet. (A pasas őrületből, vagy éppen életösztönből betanulta a Shaespeare-összest, s most törvényszerűnek találja azt, ami véletlenül eszébe jut.) Csakhogy itt író (sőt, költő) működik! Méghozzá olymódon, hogy szelektál és átrendez. Az eredmény egyszerűen lenyűgöző. (Olyan kézenfekvő, hogy Rómeónak és Júliának el kell mondania a LXXXXV. ,Az vagy nekem, mi tesznek a kenyér” kezdetű szonettet.) Igó Éva és Kaszás Attila kettőse fájdalommal töltött el: gyönyörű volt a hangjuk, hát még színpadon milyenek lehetnének! Ha volna mondjuk egy színház, amelynek az igazgatója azt mondaná: kedves Babiczky úr, nem próbálná meg ugyanezt ezen a színpadon is?... Dehát alig múlt dél. Tizenhárom óra. Budapesti Művészeti Hetek Ünnep, esemény. A „réteg-adó”, a Bartók sugározta. Nem is tudom, volt-e ember, rajtam kívül, aki hallgatta? A háziasszonyok, a GYES-es kismamák, akik akkor éppen ebédet főznek? Amikor a másik adón popzene megy sztereóban? Meggyőződésem, hogy drámatörténeti esemény részese voltam abban a szomorú tudatban, hogy ez az esemény el is tűnt a semmibe. Vagy a megszokott írói magányba. Kovács Júlia Gérecz Attila ,így bocskorosan így bocskorosan ugye megnevettek, hogy márványt tömi hegynek indulok? A számon pimasz mosolygás a jelszó, füttyöm csibészes: én is följutok! Nincs tömött zsákom s hegymászó botom! Segítő kezet tán egy társ sem ad, de vihart oldó déli szél kölyökfejemre borzol lágy barackokat! A hegytetőn majd minden mezt lehántva, én is kacagva szélnek öltözők, karjukra fúrnék mind a fénynyalábok, s eltáncolunk a fejetek fölött! így bocskorosan ugye megnevettek, hogy márványt tömi hegynek indulok? A számon pimasz mosolygás a jelszó, füttyöm csibészes, én is följutok' Vác, 54. május 1991. november 7. Magyar FöruM Páskándi Géza 1. Van, ami már nem sajtószabadság (pláne, ha más sajtótörvény nem volna, hanem sajtóőserdő, „bestiális dzsungel”, ahol semmit sem szégyellnek céljaik érdekében. Zavarosban halászása a legjelentéktelenebb eszme-fancsikáknak. Vagy ellensúlyozó zsarolás. Ám a legrosszabb az ijesztgetés. Egy társadalom saját nagylelkűségének - a nyitottságnak, amely racionális, hasznos - vermébe nem eshet bele. Másfelől azt híresztelik: nincs sajtószabadság. Hát nézzenek körül, mi minden megjelenhet. Ami nem lenne éppenséggel baj, ha a másikat, a jobb minőséget, a közhasznúbbat is épp úgy támogatnák valakik. De a szponzorált mocsok bizony, lelki természetvédelmet, pszichikai és mentális etc. környezetvédelmet kíván. Micsoda, esztétikai tanok, micsoda ideológiai darabkák, micsoda szidalmak, gyalázkodások minden címére, ami gyakorlatias, ami olykor szent... Szóval, szinte minden és mindenki megleli gyalázóját e tájon. Ez még csak nem is korlátlanság, ez csupán emberi viszonyok közt van: ez már zabolátlanság, féktelenség, nyaklótlanság, tombolás. Más dimenzió. Zoológiai sík. Pedig erre itt is, ott is ráfizetnek, ráfizethetnek. A korlátoltak éppúgy, mint a gátlástalanok. S egyiktől is, másiktól is óvjon meg az ég. Hisz a magyarságnak (is) ritkán volt oly nagy szüksége az egységre - tekintsünk a szomszédok felé! - mint éppen acsargó jelenünk idejében. Vagy épp ezt az egységet ne akarnák valakik - inkább a szomszéd vízimalma járjon? Nem, ezt nem hihetem! Mert akkor régen rossz itt mindennek és akárkinek. 2. Mik az ön- és közveszélyes ijesztgetések manapság? Amik a félelem reflexeit működésbe hozzák? Még el se tompulhattak a régiek, máris... Tipikus mumusgatások. Egy: vigyázz, minden baloldaliságból bolsevizmus lesz, lehet. Kettő: vigyázz, minden keresztély mozgalomból „keresztély kurzus”, egyház-állam összefonódás lesz, lehet. Három: vigyázz, minden Versailles-ra való utalás belső etnikai a faji üldöztetéshez vezet. Már várom a negyediket: anya, ne szülj - bérgyilkossá lehet! Csak a legveszélyesebbeket mondtam. Egyben a legalantasabbakat is. Végül is nemcsak a magyarság, de minden honpolgár ellen irányulhat. Mert a kölcsönös bizalmatlanság szellemét élesztgetik. Sokszor csupán a voksokra kacsingatva. Mint a demagógia szokta. Amit (csak ő) nem tudna elérni - másiknak sem engedi. Amit ő sem tudna elérni, annak el nem érésével bírálja az éppen fentlevőt. Öreg hibákhoz, nagy bajokhoz vezethet mindez. Még ezt a csonka országot is szétcincálják. 3. Sztálin személyi kultuszát a népek lerombolták. S most egy új személyiség a régebbi állambirodalom megújíthatóságának apostola a - Gorbacsov személyi kultuszát látjuk... Nyugatról táplálják leginkább. S még csak nem is főként a baloldaliak... Pláne nem az ultrabalosok. Nos, ezt hívják úgy, hogy történelem. (Gorbacsovról - régi kifejezéssel élve, nagy „érdemei elismerése mellett” - ezzel együtt szóltam. 4. Lehet, hogy az „átlag-amerikaiban” vagy „átlag- nyugatiban” van egy történelmi happy end-sztereotípia, mely „örökre bevésődött? Hogy a szovjet birodalommal nyerték meg a háborút? Vagy egy másik: Trianon végül is győzelmet hozott... A siker-reflex nem engedi vajon a mélyebb átgondolást? Pedig ennek még nagy ára lehet. Megfeledkeznek róla: Trianon hozta a fasizmust, a háborúkat is, ő is hozta. Az a makacsság, hogy bármi áron is, de ne legyen Monar-c chia... erős németek... et cetera... 5. Szeretném, ha „még a legotrombább és gorombább” gúnyrajzok is legalább az avangárd - mindegy, hogy milyen politikai színezetű avangárd - legtehetségesebb, legszínvonalasabb hagyományaihoz tartanák magukat. A ma már elismert igazi mesterekhez... S nem volna néha épp az avangárd az esztétikai kontraszelekció végvára, utolsó menedéke, hogy a politikai ideológia zugáramlatokról ne is szóljak... 6. Emlékeznek még a „kínai kérdésre”, mely a XIX. század körülbelül derekától úgy a századfordulóig tartott, vagy tán tovább... A túlszaporodó és éhező kínaiak kettős válasza a nyomorra: a parasztlázadás és a menekülés. Mint lenni szokott. Ellepték az Államokat, Kanadát, Ausztráliát, majd Columbiát etc. A bennszülött, de legalábbis „rangidős” munkásság lázadozni kezdett, hiszen az igénytelenül f rizsen élő kínai szerencsétlenek a legalacsonyabb bérért is vállalták a munkát. Az amerikai etc. - munkások ilyen igénytelen élethez még se szoktak. Gyűlölték hát őket s azért is, mert lévén csak igen kevés nő jutott a sok-sok kínai férfire, nyomorukhoz szexuális nyomor is társult. Ez pedig kényszerszülte aberrációkhoz is vezetett. Vagyis egy hozott és helyben módosult életformát, szokásrendet is meggyűlöltek bennük. Felléptek akkor a helybeli demagógok, akik azt mondták: minden bajotok okai ők, csakis ők! (A demagógok mindig tüneti kezelők, ha egyáltalán „kezelők”.) Új gettók születtek, új pogromok. Az amerikaiak tiltó törvénye (1885) - e szerint egyetlen kínai sem szállhat partra az Államokban - szóval ez sem oldotta meg a kérdést. Részint a történelem sorsfintora, hogy nagyjából ugyanebben az időben születik a munkásszolidaritásra épülő marxista mozgalom. Nem véletlen, hogy a proletár internacionalizmus akkora súlyt kap. A munkásság kérdése egyidejűen szociális és nemzeti probléma. Ezek a kiéleződések a másféle válságokkal együtt adnak a Kommunista Kiáltványnak történelmi „hátszelet”. A munkásságnak nincs hazája - írják a szerzők 1847-ben. Ez majd az olvasóknak szó szerint vehető s nemcsak arra utaló, hogy életfenntartó szerepéhez, a népes voltához illőn mégsem ez az osztály a nemzet hatalmi letéteményese. Ez az ideológia a vándorlóknak is szólt. Sőt bizonyos értelemben elsősorban nekik. És értük. A mindenkoriakért. Egy régebbi magányos mesterlegényt éppúgy vonzott volna valamiféle egyesülés, jelszó, a háttérközösség ígérete, a világot átfogó segítőkészség, mint ekkor a Földgolyón szerte áramló munkakeresőket. Országokon kívül és belül. Nem véletlen, hogy ezt a maival sok vonatkozásban analóg időszakot nemigen emlegették és emlegetik. Nemcsak az orosznak, szovjetnek, a japánoknak, de az amerikaiaknak is van tehát „Kínai-traumájuk”. Szovjet iránti politikájuk sem független e traumától. A birodalmak egybentartásának gondolata. Ez szorosabb formában aligha lesz kivihető, de még a laza formációból is lesz majd lemorzsolódás. Szabad gondolatok A Magyar Televízió rendíthetetlen magabiztossággal és következetességgel bagatellizálja el valamennyi, nemzeti történelmünkkel, nemzeti nagyjainkkal kapcsolatos ünnepeinket, március 15-étől október 23-ig, Kölcseytől Széchenyiig és tovább. Oly tendenciózus ez a deheroizáló igyekezete, olyan megfontolt az ünnep, az alkalom érzelmeinkre, szellemünkre sugárzó üzeneteinek elszürkítése, lefokozása, hogy a legnagyobb jóakarattal sem mondhatjuk: a tévé csupán állampolgári szabadságunkban erősít meg bennünket! Felkínálja nekünk a lehetőséget, hogy, tévénézői mivoltunkban, éljünk alapvetőnek mondható emberi jogunkkal, a tévéműsorválasztási szabadságunkkal! Ha eddig kötelező volt az ünnepi mosoly és lelkesültség, most ne legyen kötelező semmi? Hogy a hatalmi szóval, végtelen internacionalista hevülettel ünneppé erőszakolt napok piros betűi kihullottak a naptárból, s ki a tévé „ünnepi műsornak” nevezett rubrikájából, azt senki vissza nem sírja! Hogy valódi, de alábecsült, hatalmi szóval és internacionalista hevülettel jelentéktelenné törpített históriai napjainkról letörölték a kicsinyítő jelzőket, az is természetes folyománya a rendszerváltásnak. Hogy ünnep lehetett a korábbi szégyennapból, hogy október 23-a ma egyik legnagyobb ünnepe Magyarországnak, ez milliók számára nyújthat legalább erkölcsi megnyugvást jelentő elégtételt. De hogy a Magyar Televízió rafinált műsorszerkesztési technikájával mindent szürkére mázoljon, s hogy választási szabadságnak kikiáltott műsorkínálati módszerével a méltó ünnepekhez érzelmileg kötődő embereket épp ezen érzelmeikben megsértse, ez bűntény a jogos és szükséges nemzeti érzelmek, nemzeti ön- Szellemi merénylet becsülésünk ellen. Elmúlt október 23-ának, „televíziós” hete, s a hivatalból is a képernyő előtt üldögélő kritikus még mindig ugyanazt a két jelenetet érzi magában, amelyek az ünnep előtti héten emlékezetébe vésődtek, s melyek csak közvetve írhatók a tévé javára: Mészáros Márta mozifilmjéről, s egy riportfilmről van szó. Társult ehhez néhány véletlen szülte pillanat: 1956 eddig névtelen alakjainak kitüntetési ünnepségén a hírműsor kamerája végigpásztázta az arcokat, egyiken-másikon elidőzött néhány másodpercig. Ezek az arcok többet mondtak az ötvenhatos forradalomról, egy nemzedék ifjúságának gyönyörű-rettenetes hónapjairól, mint a televízió összes többi „csinált” műsora. A két részben, éjjel vetített filológiai búvárkodás az Irodalmi Újság számaiban (,A harcunkat megharcoltuk”), vagy A barikád gyermekei, mely végső soron nem bizonyított többet és mást, ezt viszont alighanem szándéka ellenére, mint azt a különös tényt, hogy mindegy, a barikád melyik oldalán állt az apa! Ha jelentékeny figura volt, gyermekeiből nem lett kisiklott életű ember. A szükséglakás, a nyomorgás, a szégyen ötvenhat névtelen hőseinek jussa lett, a közülük sokan gyermekeiknek is ezt hagyhatják örökül. Amúgy a televízió október 23-ának estéjén, a szabadság jegyében, a Werder Bremen-Ferencváros labdarúgó KEK mérkőzés izgalmaival csábította a kettes csatornára a nézőket, illetve kínált még nekik operahangversenyt, mely a köz kedvenc műsorai közé tartozik, s kínált riportfilmet a Szepesség fővárosáról, Lőcséről. Ezt neveztem föntebb szellemi bűnténynek. A sokadiknak, melyet a szabad magyar tévé a nemzet ellen elkövetett. Cs. Nagy Ibolya